Nem elhanyagolható beszédmodort követel. Már egy jó ideje úgy beszélnek róla, mint egy elvetélt magzatról. Akinek már anyja sincsen. Vagy mint a kutyáról, az útszéliről. Divatjamúlt diskurzus lett, emerről beszélni. Aki megteszi, mintha a naivat játszaná. Vagy esetleg a tűzzel játszik, meggondolatlanul, hiszen bármikor ráaggathatnak egy olyan bélyeget, amitől majd csak nehezen szabadul majd meg.
.
A humanizmus, úgy néz ki ludas ebben. A legelején olyan programként indult, ami hivatott volt az ember érdekeit szolgálni, de aztán félúton valami hiba csusszant be a képletbe. Gixer. Ezt nem akarták mindenáron nagy dobra verni, és emiatt egymásra mutogattak az emberek.
Az Isten képzetét halálraítélték, és egyben félreértették az emerről szóló tételt is. A Nietzsche-féle történet átalakult, nem a saját óhaja szerint. Ő nem semmisítette meg Istent, amikor a halálát jelentette be. Hanem arról kezdett jövendölni - és feltehetjük a kérdést, hogy jól tette-e -, hogy az ember magára maradt. Igen, magára maradt. Eddig segítőtársa volt mindenben (vagy majd mindenben Isten), de most magára maradt, mert dacosként csakis ezt érdemelte ki.
Az "Isten meghalt." kijelentést személytelen értelemben kell érteni. Vagyis nem úgy, hogy konkrétan meghalt. Nem a de facto a lényeg az egészben. A lényeg körülbelül így hangzana: Isten számotokra meghalt. Ami már egy kissé más megvilágításba helyezné a dolgokat.
.
De hagyjuk. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a humanizmus programja efféleképpen botlott meg a saját maga által felállított csapdában. Kelepcébe került, de sokszor az a sejtésem mintha ezt is ki szerette volna próbálni, mintha csakis ezt szerette volna elérni, hátha valamilyen következtetést levon ebből is.
Laboratóriumi körülmények között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése