A keresztfiú

Keresztfiam, íme a sikeres ember előképe

Buldózer

A lenyomás, a lenyomat képe. Annak a megvalósítása miszerint le kell döngölni mindent, hiszen újat kell építeni. Majdnem mindegy, hogy mit, a lényeg az újjáépítésen van. Újjáépítünk már egy jó ideje, ezt sulykolták már az elmúlt rendszerben is.
Amikor elindul a dózeroló gép, már nincs visszalépés. És menekvésnek sincsen helye.
Úgy kell nekifutamodjon, hogy parancsuralmi tekintélyét ne is lehessen megkérdőjelezni. Ebben rejlik a meglepetésének a titka. Holott az is bizonyosnak tűnik, szeretné bejelenteni magát.

Ennyiben a buldózer emberbarát. Azaz előzékeny. De előzékenysége ne tévesszen meg senkit sem. Nem azért teszi mindezt, hogy megessen valakinek a szíve udvarias magatartásán.
Nem.
A buldózernek (vagy dózeroló gép, tetszés szerint) sok előképe van, megfelelése, valójában metaforikus egységként is értelmezhető. Amolyan sokkhatása van.
Ekképpen tör rá az egyszeri halandóra, teszem azt a fogyatékkal élő kultúra képében. Vagy a civilizációs szenny formájában.

A szellem remeklése

Föld
Zúzódások mindenfelé. Egyelőre sebhelyekkel tarkított a föld, ez a végeláthatatlan paradicsomi ígéret. Mindenkinek ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy ezentúl becsülettel bárki megállhatja a helyét. Hja, becsület. Milyen becsület ez valójában? Annak a gyötrelme, hogy tisztességesen végezze mindenki a napi feladatát, amire kijelölte őt a Sors. Ja, hogy már idejétmúlt képzet a Sors képzete? Már nem érdekel senkit? Honnan ered ez a fakó és kivénhedt megállapítás?

Amikor elindul a csecsemő, feláll és megpróbálja föltérképezni a világot, akkor valószínűleg nem táplál magában oly gyökeresen felállított elmebeli kelepcéket, mint a sors. Valójában csak elindulna, és menne, amerre engedik. De falakba ütközik. Elsősorban önmaga korlátai azok amelyek fölbukkannak kísérletezgetései közepette. Ezek a fizikai korlátok. Főleg.
Test
De aztán ezeket is sikeresen legyűri, önmaga után hagyja. Megtanulja milyen oksági viszonyok járulnak például a járással. Emennek a mechanizmusával. És úgy billeg az elején, ahogy megengedi a saját ritmusa és tehetetlensége. Mert a legelején tehetetlen.
Lélek
Utána a pszichés támaszt keresi. Anyjába kapaszkodik, hogy el ne bukjon saját illúzióinak a csalafinta mámoraiban. Anyja táplálja az illúzióit, készségesen nap mint nap. Szeretetével ostromolja, lelkének tüzével árasztja el, mindent átenged neki, ha úgy gondolja azt majd egyszer felhasználhatja.
Szellem
A felcseperedő kisember önmagára lel, önmagára talál. Kitágult lelkivilágával kihívja maga ellen a világot. Hódítani indul, egy újabb világ bontja ki teljes és elkápráztató dimenzióit. A szellem széttárja kezeit és megtalálja azt, aki befogadná. Mindig s mindenkor megtalál mindenkit, aki csak követni szeretné. De ha pontosabban fogalmazunk, akkor azt aki áhítja. A szellemi áhítat a létdimenziók legtetején trónoló ősállat.
Szimbolikus formában természetesen. Egy olyan heraldikai eszmerendszer, amely ezekkel a szimbólumokkal dolgozik.

A zen mester és a keresztény

A keresztény egyszer meglátogatta a zen mestert és így szólt hozzá:
- Engedd meg kérlek, hogy felolvassak neked néhány sort a hegyi beszédből.
- Örömmel hallgatom - egyezett bele a mester.
A keresztény felolvasott néhány mondatot, aztán felpillantott. A mester mosolyogva így szólt:
- Akárki mondta is ezeket a szavakat, biztos, hogy megvilágosodott ember volt.
A keresztény ennek hallatára nagyon megörült, és tovább folytatta a felolvasást. A mester megállította, mondván:
- Azt az embert, aki ezeket a szavakat mondta, joggal nevezhetjük az emberiség megváltójának.
A keresztény ettől még inkább felvillanyozódott.
Végigolvasta az egészet, mire a mester ezt mondta:
- Ezt a beszédet olyan ember mondta, akit átitatott az Istenség.
A keresztény öröme nem ismer határokat. Elindult, de elhatározta, hogy visszatér, s ráveszi a zen mestert, hogy legyen ő is keresztény.

Útban hazafelé találkozott Krisztussal, aki az út szélén állt.
- Uram - köszöntötte a keresztény lelkesen - az az ember elismerte, hogy Te Isten vagy.
Jézus csak mosolygott:
- És mi haszna volt e felismerésnek azon kívül, hogy legyezte a te keresztény egódat?

(in: Anthony De Mello: A madár dala)

Önnönmagunk világában

Hogy mennyire nem érek rá egy sor dologra, azt kimondani nagyon is suta jelenségnek bizonyulna. A napok letepernek, de fel is emelnek egyben, minden napnak megvan az a jelentősége (de szépsége is egyben), hogy valamit leszűrjek belőle. Azaz valamivel maradjak, valamit megtarthassak magamnak, amit átemelhetek az Örökkévalóságba.
Az Örökkévalóság nemcsak teológiai kategória, hanem önmagunk lényegének a megalkotása, fenségessé tétele. Ennek kellene élni. Ugyanakkor ennek a megvalósítása nem olyan könnyű feladat.

A tegnap egy kedves barátom világított rá arra az evangéliumi idézetre, illetve ennek az értelmére, mely ekként szól: "Veletek vagyok a világ végezetéig." Miről is szól ez tulajdonképpen? Mire világít rá, mi rejlik ebben az üzenetben. A mi megfejtésünkben - persze a barátom vitte a prímet a gondolatmenetben -, a világ végezete az önnönvaló megszűnte. Azaz, amikor a lényünk már nincsen, elemésztődik a világ folytonos körforgásában. (Most nem kell hérakléitoszi gondolatokat forgatnunk a fejünkben.)

De mi az önnönvaló?
Honnan jövök rá ennek a lényegére és megfejtésére?
Az angol fordításban - így a kedves barátom és kollégám -, ez a selfben jelenik meg. Ez egyféle én, de mégsem téveszthetjük össze az egóval.

Az én az önzéssel rokon, egy olyan fogalom, amelyet csak az igazi megvalósulás, és a saját életünk értelmének a belátása hozza meg. Azaz akkor következik be a fordulat, amikor megtudjuk, és radikálisan érezzük önmagunkon ezt az átfordulást, miszerint le tudunk mondani magunkról. Nem kell mindjárt emberfölötti áldozatokra gondolni. Nem kell azt fitogtatnunk magunk előtt, hogy a vágyaink életünk végéig rabultartanak majd. (Ugyan azt is belátom, hogy ez nem egy könnyű folyamat, azaz ezidáig én sem kerültem olyan előnyös pozicíóba, hogy ezt bátran kijelenthessem.)

Kontempláció

Kivonat Faludy György Jegyzetek az esőerdőből c.kötetéből, mintegy megelevenítve a Bernd von Bellingshausen élet értelmét célzó kijelentését:
„Az élet értelme után kérdezősködni annyit jelent, mintha az ember a zene értelmét akarná megfejteni. Az élet itt van, velünk együtt jelent meg, és kellemes vagy kellemetlen. Hogy melyik a kettő közül, nagyrészt attól függ, miként kontempláljuk az életet, vagyis milyen e kontempláció minősége. Kontempláció nélkül nincs boldogság, és sem kontempláció, sem boldogság nincs anélkül, hogy el ne fogadnók ezt a világot olyannak, mint amilyen."

Még a régi szép ifjúkoromban csemegéztem, de azóta is megmaradt enigmatikusnak. Akkor segít főleg, ha az ember megunja a folytonos harcot, amit legfőképpen úgy lehetne érzékeltetni, hogy a külvilág ellenség. Azaz a külső világ mint megjelenő entitás (esetleg fenomén) a maga harciasságát deklarálja, és ezt nap mint nap érezhetjük. Hiszen hol lenne a magasztos boldogságunk elásva, amit minden hiteles forrás megemlít, és ami az ember eredendő definíciójával dolgozik? Valójában antropológiai hitelességgel van dolgunk, amennyiben belátjuk, hogy az ember eredendő (persze nehéz és homályos olykor ez a szó is, hogy eredendő) világába beletartozik a boldogság fogalma. Tehát odáig kell majd leásnunk, hogy meglássuk majd az eredeti csodát: ez is benne volt az életben. Bele volt oltva!
De aztán kivettük.

A valóság mefelelése a keleti bölcseletben

Egy nem is olyan régi fordításom, a koncepcióban találok szépséget:

Valóság vs álmok

Chögyal Namkhai Norbu Rinpoche kortárs mester szerint a Dzogchenben az érzékelt valóság valótlanként (nem valósként) értelmezhető. Minden látszat amely egy egyén egész életében az összes érzékeken keresztül felfogható, beleértve a hangokat, illatokat, ízeket és tapintási érzeteket, egészében véve egy nagy álomhoz hasonlóak. Állítható, miszerint egy gondos vizsgálat során, az élet álma és a rendszeres éjszakai álmok nem túl különbözőek, és, hogy a lényegi természetükben nincs különbség közöttük.

A nem lényeges különbség a mi álom-állapotunk és a közönséges ébrenléti tapasztalatunk között az, hogy az utóbbi jóval konkrétabb és kötöttek a ragaszkodásunkhoz; az álmodás némileg elkülönített.

Ugyanakkor ennek a tanításnak megfelelően egy megfelelés van az alvási és álom- állapotok és a saját tapasztalataink között, amikor meghalunk. A köztes bardo állapot tapasztalatai után az egyén “kijön” ebbõl, és egy új karmikus illúzió alkottatik, és egy újabb exisztencia kezdődik. Ekképpen történik a transzmigráció.

Az egyik célja az álom gyakorlatnak(trenírozás) miszerint az álom alatt az illetõ tudatosítja, hogy álmodik. Aztán egyvalaki álmodhat világosan és megtehet mindenféle dolgot, mint az, hogy elmegy különbözõ helyekre, beszél emberekkel, repül és így tovább. Lehetséges különböző jóga gyakorlatok elvégzése az álmodás ideje alatt (rendszerint ilyen jóga gyakorlatok az éber állapotra tehetőek). Ebben a megközelítésben a jógi egy nagyon erős élményben részesülhet és ekképpen érthetővé válhat a mindennapi élet álom-jellege. Ez nagyon fontos, hogy a ragaszkodásokat csökkenteni lehessen, mivelhogy azok erős hiedelmeken alapszanak miszerint az élet percepciók és a tárgyak valóságosak, és ennek következtében fontosak. Ha valaki ténylegesen megérti amit Buddha Shakyamuni értett, amikor azt mondta, hogy minden valótlan a shunyata természete miatt, akkor az illető a ragaszkodásokat és a feszültségeket csökkentheti.

A mester tanácsokat ad, miszerint az eszmélésben az élet egy nagy álom, és ez segíthet végre felszabadítani magunkat az érzelmek, ragaszkodások, az egó láncolatából és eszerint elnyernénk azt az esélyt, hogy végül megvilágosodottak legyünk.

[Fordítás: Wikipedia a Dzogchen szócikk kapcsán]
megj: a shunyata kategóriáját ideértettem főleg, az Illúziók. c bejegyzésem alatt...

Epikus élet

Még egyelőre nem tudom, hogy merre fogok tartani, a blog írásának felületén. Ezen a felületen megmaradva. Elvileg szétválasztható lenne egypár magasztos gondolat, hogy miként kell majd jó és ésszerű gondolatokra rávilágítani, azaz lehessen például idézgetni. De hát az is olyan suta, hogy nem tűnik érdemesnek. Az idézgetések mindig valaminek az alátámasztására utalnak, hogy az olvasóban felébresszék a tisztelet iránti vonzalmat.
Ennek volt egy neve a filozófiai érvelésben, majd eszembe jut egyszer. (Pedig tudtam.)

Vagy egy másik lehetséges irány, hogy a személyes világom valamilyen leírását adnám meg. Egyféle lírai beállítódással persze, de lehetne epikai is. Ha pedig epikai szeretnék lenni, akkor máris a gyerekkorral kellene kezdjem, hogy miként indultam neki a nagy életnek. Ha rövid szeretnék lenni, akkor azt kellene kijelentenem, hogy reménytelinek indultam. Nem annyira a külvilág szempontjából, mint amennyire önmagamat illetően. Azaz, hogy miként képzeltem el a saját világomat, és milyen horizontokat tűztem ki magam elé.

Már kisgyerekként is elég sok mindent képzeltem el az életről. Aztán milyen érdekes, hogy közben, azaz a köztes úton változnak a lehetőségek, és sok minden finomítódik. Valamiféle átalakuláson megyünk keresztül, folyton tágul a világ, ha lehet ilyen banálisan fogalmazni.
Azt kell mondanom, hogy rettenetes mértékben szükségünk van a lehetőségekre, és arra, hogy tudjuk és higgyünk benne: van még játszani való.
Ha már sok mindent elveszítünk, akkor érezhetjük azt, hogy nincs több lehetőségünk.

Itt egy kissé kátyúba kerültem, ebben a pillanatban, mert felismerem, hogy nem tudok tovább menni, az érvelést illetően. A szöveg struktúrája nagyon sokszor megadja az irányát, és az irányultságát is, ezt nagyon sokat és sokszor nyelvészek bizonyították.
A szöveg elemei elvezetnek valahová.
Éppen azért ha szövegkonstrukciót gondolok el, vagy ebben szeretnék részt venni, akkor, jó lenne ha ezeket a szöveg-elemeket szépen gondolnám el.
Na igen, most már tényleg nem lehet tovább menni.

Gyalogolni

...gyalogolni ezerrel, ezt kellene, sokat, annyira, hogy már ne tudja az ember, hogy merre tart...a gyaloglás az maradt nekem, óh, indulok...

Kerékforgó

A napokban megint nem nagyon tudtam bejegyezni. Elég sok a teendő, sok lótás-futással megfűszerezve, de egyelőre nem tudok rendesen lázadni ez ellen, mert nem éri meg. Elrendeznivaló éppen elég jut, de valahogyan a végére jutok. Remélem legalábbis.
Ha mégis visszaérek ide, és rendesebb bejegyzéseim lesznek (értsd kimerítőbbek), akkor valószínűleg a szerencsémnek kell majd betudnom, éppen ezért késznek kell lennem a megfelelő pillanatban majd az isteneknek áldozni. Ha figyelemmel kísérik cselekvéseimet, és tevékenységeimet. Ha mégsem néznek úgy rám, mintha érdekelné őket, még a legcsekélyebb mértékben is a sorsom, akkor megváltozik majd a horizontom.
Akkor beállok teljes állású tudósnak, de hát ez eléggé távol áll tőlem. Majd elválik. Izgatottam várom a fejleményeket.
Jaj!

Illúziók

Richard Bach Illúziók c. könyvét már régebben olvastam. Valójában az előtörténete, és ami az én személyes előtörténetemet illeti ebben a helyzetben, már egy másik R.Bach műre vezetném vissza, és az A sirály (Jonathan Livingston Seagull).

Egy-két szó erejéig álljunk meg A sirálynál. Adott egy sirály egy akármilyen sirálypopulációban, aki szeretne tovább, és főleg magasabbra szállni, mint a társai természetesen. Ezek nem nézik jó szemmel társukat, megérzik benne a különc vészjosló szagát. De a sirály nem hagyja magát, és szárnyalása sikerül, hamarosan. Pontosan amiatt, mert nem adja fel az álmait, és bízik magában rendületlenül. Dióhéjban ennyi a történet, egyszerű nemességgel megírva, az irodalmi pallérozottságot is megadja R.Bach.

Ami jobban bejött az az Illúziók. Itt már a magasabbról szemlélt élet jelenik meg. Egy olyan dimenzióban értelmeződik az élet maga, de a köznapi élet is, ami szellemi elrugaszkodást igényel. A világ olyan értelemben alakul, és nem utolsósorban átalakul, ami a tudat vezérlése által jön létre. Szóval szerintem Bach azért mesteri ebben a kötetében, mert pontosan eltalálja azt, és ebben az értelemben a keleti tételt is tálalja: illúziókban élünk egyfolytában. Ez a Mája fátylával rokon gondolat, és még egy nagyon fontos kategóriával, ami a shunyata. Ennek valótlan természete miatt természetesen, amit Buddha hangsúlyozott.

A cselekménye eléggé egyszerű, egy pilótáról szól, aki egy duplafedelűvel (gyönyörű kép!)röpülget az E.Államok közep-nyugatának mezői fölött. Utasokat vesz föl, akik rövid ideig bérlik őt és gépét. Amolyan kis örömrepülések ezek. Aztán amikor egy kisebb települést kipipált, akkor továbbáll a következő településre, és ott kezdődik minden előlről. Egy ilyen jövés-menés közben ismerkedik meg egy hasonló pilótával, kit Donald Shimodának hívnak. Valójában mindkettőjük ugyanazt csinálja, amit éppen szeret. Ez a belső feszültség és vibráció, ami a kettejük viszonyának a lényegét adja, lesz majd alapja a további narrációnak.
(folyt.köv)

A jövő lehetősége

Azon elmélkedni sokszor, hogy mi lesz, és mi történik majd az elkövetkezendőkben sokszor értelmetlen. Már eleve a jövő képzete homályos, habár a tudományos gondolkodás elterjedésével, és valójában a sikerességével is - valljuk be - egyre inkább az a kép honosodik meg bennünk, hogy igenis lehet valamilyen képünk a jövőről.
Ami a tárgyak és jelenségek világát illeti, ezen a szinten eltalálható, azaz sikeresen érvelhetünk. Hiszen ez előhitelezés már önmagában a tervezés része, és éppen ezért születnek meg a technológiai civilizációban is a tárgyak, termékek.
Azt már kevésbé hiszem, hogy azt el lehetne találni, hogy a jövőben az ember mint egyed, hogyan fogja magát érezni, egy adott pillanatban. Talán erre mondják azt a keletiek, hogy nincsen jövő, és múlt sem, csak az örök jelen.
Az Örök Jelen.

Ezt jól meg kell jegyezzük, hiszen ebben élünk egyfolytában. Első látásra és megközelítésre nagyon misztikusnak tűnik, de mégsem az. Az elterjedt időelméletek, amelyeket a nyugati civilizáció, és implicite kultúra táplál magával szemben, ezt nem fogadják el. És énszerintem éppen azért nem, mert a följebb vázolt tervezés nem engedi. De az ember személyes sorsa - és itt akár nagybetűvel jelölhetném is, hogy Ember -, mégsem ebben a múltban zajlik. Az igaz, hogy van emlékezés, de az csak az agynak a referencialitása, azért, hogy az adathalmazok rengetegjei között el tudjon igazodni. Emiatt kezdték pedzeni az újkor elején is azt, hogy az idő csak egy szemléleti kategória (pl. Kant).

Ezért gondolom én is azt, hogy csak a tudatunk az ami felfog. Persze erre rá lehetne fogni egyből, hogy egyféle szenzualizmus híve vagyok, a szónak a szenzoriális értelmében.
De hát egy sor inger ér egyfolytában engem is...

Félsziget

...megfigyelhető a sör jelenléte, nagyon fontos...

...egy kissé elcsigázottak voltunk, de hamar belejöttünk...

Sánta

Ahhoz, hogy lesántuljon az ember, egy külön képpesség kell, állítólag. Mondják, hogy az aki félrejár (ez nem feltétlenül rokonítható a sántasággal), mégsem lehet olyan gonosz valaki. Ha félrejárás ügyében kezdünk gondolkodni, akkor elmondhatom azt, hogy csak az járhat félre, akinek megadatik a választás. Hiszen benne van már eleve a kijelentésben az, hogy másnak még esélye sem lehet, hogy megtehessen valamit. Amit aztán megint mások elbírálhassanak, hogy jó-e vagy sem. Morálisan meg egybek.

Nevessünk!
Legalábbis addig, amíg ezeknek a kijelentéseknek a lényegére rájövünk. Hiszen ha szétcincáljuk a lehetőségeket, akkor azt mondhatjuk, hogy csakis az válhat Gonosszá, akinek megadatik a lehetősége. Akinek nem, az kötelező érvényben jó kell, hogy maradjon. Nincs választása! Ez azért őrület, mert egy kis sarkítással azt kell majd kijelentsük, hogy a szabadság csak a potenciális Gonoszaknak adatik meg!
Nem semmi...:)
Persze innen még annak a belátása, hogy mennyire éri meg nekünk, hogy Jók legyünk, egy kissé még eltarthat.

Újra

Már egy jó ideje nem kerültem netközelbe, hogy tovafűzhessem vágyaim kerekét. Nem lehet úgy elmenni az élet mellett, hogy bele ne rúgjon az ember, vagy netalán belé ne rúgjanak. Ha valami mást szeretnénk, akkor visszafoghatnánk magunkat, de mégsem tesszük.

Legyek egy kissé világosabb. Ezerrel keressük nap mint nap a boldogságunkat, az apró örömök felbukkanásának helyeit. Hátha mégis előkerül, hátha jobb belátásra bírhatjuk a sorsunkat - valami ilyesmit szeretnénk tetten érni, de elég nehéznek tűnik a terep. Mindent félresöpörnénk egy kis boldogságért, csakhogy a perceink örömteliekké váljanak. Ezek a percek átalakulnak, kidermednek, mint a jeges üveg télen, és ha nem vigyázunk és nem időzítjük be a pontos pillanatot, akkor szétpattannak. Pedig szeretnénk, ha megmaradnának úgy ahogy megjelennek előttünk. És ez az időzítés nagyon fontos, mert ha egy kissé hamarabb szeretnénk közbeavatkozni, akkor nyers hússá válik a szánkban az önfeledtség pillanata, ha pedig elkésünk, akkor úgy érezzük örökre elmúlt az amire régebben vadásztunk.