Epikus élet

Még egyelőre nem tudom, hogy merre fogok tartani, a blog írásának felületén. Ezen a felületen megmaradva. Elvileg szétválasztható lenne egypár magasztos gondolat, hogy miként kell majd jó és ésszerű gondolatokra rávilágítani, azaz lehessen például idézgetni. De hát az is olyan suta, hogy nem tűnik érdemesnek. Az idézgetések mindig valaminek az alátámasztására utalnak, hogy az olvasóban felébresszék a tisztelet iránti vonzalmat.
Ennek volt egy neve a filozófiai érvelésben, majd eszembe jut egyszer. (Pedig tudtam.)

Vagy egy másik lehetséges irány, hogy a személyes világom valamilyen leírását adnám meg. Egyféle lírai beállítódással persze, de lehetne epikai is. Ha pedig epikai szeretnék lenni, akkor máris a gyerekkorral kellene kezdjem, hogy miként indultam neki a nagy életnek. Ha rövid szeretnék lenni, akkor azt kellene kijelentenem, hogy reménytelinek indultam. Nem annyira a külvilág szempontjából, mint amennyire önmagamat illetően. Azaz, hogy miként képzeltem el a saját világomat, és milyen horizontokat tűztem ki magam elé.

Már kisgyerekként is elég sok mindent képzeltem el az életről. Aztán milyen érdekes, hogy közben, azaz a köztes úton változnak a lehetőségek, és sok minden finomítódik. Valamiféle átalakuláson megyünk keresztül, folyton tágul a világ, ha lehet ilyen banálisan fogalmazni.
Azt kell mondanom, hogy rettenetes mértékben szükségünk van a lehetőségekre, és arra, hogy tudjuk és higgyünk benne: van még játszani való.
Ha már sok mindent elveszítünk, akkor érezhetjük azt, hogy nincs több lehetőségünk.

Itt egy kissé kátyúba kerültem, ebben a pillanatban, mert felismerem, hogy nem tudok tovább menni, az érvelést illetően. A szöveg struktúrája nagyon sokszor megadja az irányát, és az irányultságát is, ezt nagyon sokat és sokszor nyelvészek bizonyították.
A szöveg elemei elvezetnek valahová.
Éppen azért ha szövegkonstrukciót gondolok el, vagy ebben szeretnék részt venni, akkor, jó lenne ha ezeket a szöveg-elemeket szépen gondolnám el.
Na igen, most már tényleg nem lehet tovább menni.