Megijedt?

A tegnap miközben araszolgattam hazafelé lépteimet, számolván magamban, hogy mennyi idő is jut erre a hétre a különböző aktivitásaimra, nem is vettem észre. Azt, hogy egy pillanatban, amikor már teljesen belefeledkeztem önmagamba, és már az aranyozott gondolataim is temették magukat, valami sértette a dobhártyámat. Annyira nem, hogy egyből észrevettem volna, hogy valójában mi is lehet ez. Csak annyira volt jelen, amennyire lennie kellett. Hatalmas fütty, de abból az igaziból, nem a dudorászó fajtából, többször egymás után. Nem szokásom egyből megfordulni, úgy szoktatom magam az utóbbi időben, hogy utánam ne fütyöljenek, ha valakinek valami baja van, akkor szólítson meg. Utolsó esetben még kiabálhat is, de ne fütyöljön. Azt semmi esetre sem.

De nem volt mit tenni, ez a füttykoncert tovább tartotta a magáét, kitartóan, makacson. Gondoltam magamban, de inkább csak egy halvány fintor sikamlott át az agytekervényeimen, hogy talán mégiscsak hozzám szól ez az egész. Nagy nehezen - miközben azért derekasan és kitartóan haladtam előre -, egyféleképpen a hónom alatt tekintettem vissza. Nem tehettem meg azt, hogy konvencionálisan, amolyan suta módon visszatekintsek. Így talán mégis a kezemben tarthattam a gyeplőt, ezeket a gondolatmotívumokat pödörítettem.

Hátul a messzeségben (nem volt csak egypár méter közöttünk), egy köpcös és nálam alacsonyabb roma iparos sietett utánam, mialatt kiabálva szerette bizonygatni, hogy ő igenis hozzám szól. Én meg miért vagyok olyan értetlen, hogy ezt nem akarom megérteni. Nagy nehezen behúztam a kézifékeket, és a pár pillanatot kihasználva jobban szemügyre vettem.
- Há' hova mész te, olyan gyorsan, nem látod hogy hozzád szólok? - kérdezte, és mintha a szavai már szuronyként törtek volna előre, hamarabb odaértek mint a teste.
- Dehogynem - válaszoltam kurtán -, csak éppen sietek. - Há' várj meg, mondom hogy várj meg! - kiáltott továbbra is kitartóan, láttam mindenképpen szóra szeretett volna bírni.
- Mit akarsz? - most már én is kurtábbra és határozottabbra fogtam a szót.
- Há' te sem vagy megijedve és én sem, akkor meg mi a baj? - szegezte nekem az újabb szózáport, amire hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Olyan elmebeli kelepcét állított fel hirtelen, anélkül, hogy ezt tudatosan tette volna, hogy némaságomba burkolóztam. Egy pillanatra, hiszen ez a kis ördögi szofizma ezért nem sokáig tartotta magát. Mosolyogni azért mosolyogtam, ne gondoljon senki sem semmi rosszra.
(folyt köv)