Night on Earth

Az este olyan mint az estve.

Mivel ma nincsen energiám írni, éppen ezért gondoltam, hogy egy igazi vérbeli értelmetlen mondat az, ami pontosabban leírja a pillanatnyi közérzetemet. Mindenkinek kellemes jó éjszakát kívánok!

Éppen a Night On Earthből néztem meg egypár jelenetet. Ez egy igazi és zseniális film. Jim Jarmusch mesteri munkája, majd erről egy következő alkalommal regélek.

Igen vagy nem?

Női ajkak rebesgetnek

Nem árt ha egy nőnek érzéki ajkai vannak. Sőt úgy is fogalmazhattam volna, hogy egészen előnyös. Azokkal beszél, illetve ezekkel formálja azokat a sóhajokat, amelyeket nem árt meghallani. Szeretem közelről megfigyelni egy nő ajkait, ahogyan megpróbálja kifejteni az éppen aktuális véleményét. Ami nagyon sokszor úgy változik, mint a széljárás. Éppen ezért elbűvölő. Alkalmazkodásában a női szerep avagy habitus gyors észjárású. Abban az értelemben mondom ezt, hogy tényleg felfogja az esélyeit. A férfi nem alkalmazkodik ilyen hamar. Megy előre mint egy bika. Rossz hasonlat, de megjárja. Hiszen úgyis bika.
No.
Tehát alkalmazkodó a nő, egy urbánus mezőben. Itt érzi jól magát. nem tudom, hogy valójában melyik oldalon volt több magányos ember. Olyan mesterségekben mint az aszkéta, utazó, szerzetes és még sorolhatnék egypárat. De úgy néz ki egyelőre kutatásaim során, hogy a nők kevesebben képviselik ezt az osztályt.
Valami oknál fogva, sokkal jobban értékelik a szocializáltságot. Így tehát arra következtetnék, hogy a férfi inkább hajlamosabb az izolációra.

Éppen ezért kellene meghallgatni mit rebesgetnek a női ajkak. Főleg ha érzékiek.
Én ettől egyszer meg fogok őrülni. De szépen őrülök majd meg. Énekelni fogok a női ajkak mámoráról.

Balance

Mostanában előtérbe került az egyensúly. Majd minden valamirevaló szövegben, alkotásban, jelenségben. Amikor jelenség világról beszélek, akkor akár a szociális illetve szociológiai fenomént is beleértem.
A fenomén.
Most nem szedem darabokra, hogy etimológiájában micsoda. Legközelebb.
Szóval egyensúlyban kell lenni. Avagy egyensúlyban kellene lenni. Ennek az archaikus illetve régebbi megfelelője a mérték. Erről regéltek azok akiknek valamilyen közük volt a bölcsességhez.
A szophia.
Amikor a középiskolában tanítottam, és nem biztosan, hogy annyira rosszul, akkor nagyon nehéz volt megértetni ezt az elementáris kategóriát. Hiszen nem volt érdekfeszítő, nem volt érdekes. Nem volt dinamikus. Egy olyan világban, ahol a dinamizmus majd minden percben jelentkezik, instaurálja magát, és újrateremti magát (azaz definíciójában is megújul örökkön-örökké). Szóval ebben a világban nehéz bölcsnek lenni. De ez megint egy sztereotip mondat, megközelítés.
Nem nehéz bölcsnek lenni. Csak éppen az ábrándjainkat és vágyálmainkat kell megkeresnünk, hogy meddig vezetnek el, és valójában mit fednek le.
Mert kérdés lehet az is, hogy tényleg elfednek a vágyaink, álmaink valamit?
Megtörténhet, hogy éppen az utat fedik el, amelyiken járnunk kellene, mint valamilyen mitikus utazók. Iránytűnket kellene beállítanunk, hogy ne tévedjünk el. De hát ma már odvas az iránytű is. Nem korszerű.
Amúgy a GPS-t én is tudom kezelni. Kiderült.

Ismét úton

Dedikáció minden Kedves Barátomnak! Miközben készülődöm Békéscsabára. A neve békés. És ez jó.
(részlet)
" (...)Here she comes
Heads turn around
Here she comes
To take her crown

Is there a time to run for cover
A time for kiss and tell
Is there a time for different colours
Different names you find it hard to spell

Is there a time for first communion
A time for East Seventeen
Is there a time to turn to Mecca
Is there time to be a beauty queen(...)"
Nem Shelley vagy Yeats, de a dallammal együtt mégis egyszerű és nemes.

http://www.youtube.com/watch?v=u4VM41immWI
http://www.sing365.com/music/lyric.nsf/Miss-Sarajevo-lyrics-U2/F599D4161F63665F48256896002E7E49

Desktop és ábránd

Egészen kreatív volt a kolozsvári ottlét, hazaérkezvén egyelőre ennyit mondok. Persze kiszínezhetném, és ki is fogom egy kissé színezni, de valójában nem kellene annyira, hiszen azok akikkel találkoznom kellett amúgy is színesek.

Kezdve P-vel akivel nem találkoztam már egy jó pár éve, és teljesen véletlenül összefutottunk az Insomniaban. Ez már nem a régi hely, elköltözött, de valamit megtartott a régiből is, amihez ismét csak kellemes emlékek fűztek, hiszen Gy.nél egy fél évet muzsikáltunk heti 3-4 alkalommal 1999 őszétől 2000 tavaszáig. És sok meghívottunk volt, egy nagybőgős barátommal roptuk a zenét és a táncot, a mainstreem swingtől a free jazzig.
Most is megtartotta a kissé elrugaszkodottabb avantgarde jellegét, amikor éppen egy soron következő fast-filozófia konferenciába botlottam. Fast azért, mert mégsem lehet egy ilyen helyen - vendéglátó ill. szórakoztató csomóponton - kivesézni a filozófia akut és krónikus problémáit.
De azért az nagyon tetszett, hogy kierősíthető volt az előadó hangja, így egy szomszéd helyiségből, ahol éppen két csinos lánnyal bájcsevegtem a bőr fotelokban, szervírozva egy remek LONG CAFFÉT, hallhattam a hangszórókon keresztül, amint megjegyzi a derék prof, hogy egy társadalom nem állhat csak filozófusokból. Úgy éreztem, hogy Plátonnak némileg igaza volt. Vezetőknek kellene lenniük. Vagy legalábbis nagy fizetésük kellene legyen.
- Ez így van - helyeseltem, miközben a lányok gyorsan rákérdeztek, hogy mit is mondtam, mire én, hogy helyeslem a profnak a szavait.
- Aha - így a magasabbik és filigránabb , és láthatóan belemerült a saját gondolataiba. Remélem elgondolkodni valóval láthattam el, hiszen közvetlenül azelőtt kivágtam egy szónoklatot, miszerint mennyire fontos az, ha ez ember megfigyel mindent a környezetében.
M. mellettem csak mosolygott és kuncogott magában. Tudtam, hogy ilyenkor meg kell ülni a lovat derekasan, nem lehet csak úgy szárazabb hangnembe átváltani. Éppen ezért összekevertem ahogyan illik a szubkultúra üzenetét egyféle felettes énnek az ünnepélyességével. De a filigránabb, ki a Noémi névre hallgatott, legalábbis a bemutatkozása szerint, mégis valami máson morfondírozhatott.

Én tudom, hogy ilyenkor az összeadás és kivonás legmeredekebb műveleteit kell összehangolni. Hogy ki kivel, és mennyire éri meg. Ez látszhatott az arcán is. De már volt annyira urbánusan bedörzsölt, hogy egy képernyő védővel ezt akkurátusan eltakarja.
Csak éppen annyi, hogy mi öreg rókák, ezeket a képernyő védőket ismerjük. Nem hiába dolgozunk a Nokia-Siemens-Sony Ericsson Összehangoló Projectben.

(folyt köv)

Kolozsvári ünnep

Ma ünnepelnünk kell. Én úgy látom, hogy visszafogottabban. Drukkolok, hogy ne legyen semmilyen különlegesebb fölhajtás. Ettől eltekintve én is ünnepélyes próbálok lenni. Egy kissé emlékezni.

Kolozsvár az egyik szentélyem. Mindig szívesen térek ide vissza, hiszen legalább hét vagy nyolc évet töltöttem el itt az ifjúságomból.És remek évek voltak azok. Pezsgett az élet, no nem úgy mint esetleg Párizsban vagy Barcelonában, de a kelet-európai szintünknek ez megfelelt. Akkoriban.
Most úgymond az igények megnőttek. Főleg abban vélem felfedezni, ami a vagyonnal kapcsolatos elsősorban. Jobb autókat igényelnek az itt lakók, kényelmesebb és terebélyesebb magánházakat, esetleg villákat. Tisztelet a kivételnek természetesen.

De még mindig belengi az itteni levegőt egyféle kreatív melankólia. Ezt most kissé nehezebb lesz megmagyaráznom, de megpróbálom. A diákéletnek ezer meg ezer buktatója van, de öröme is. Főleg ami a szerelem és emennek szatellit területeit illeti. (Ebben a pillanatban besütött a nap az ablakon, a tömbház előtt lévő fáknak a levelein megcsusszan a fénysugár, a zöldnek és ezüstnek egyféle gyönyörteli keverékét adva.)

Ha kevés a kiadás, akkor is sok. A diákzseb ekként van megalkotva és kitalálva. Ez megfárasztja a kreatívabb lelkeket, és néminemű ünnepélyességet kölcsönöz az arcokra. Felfesti az ősz a melankóliáját, mondhatnám. De ez így is van rendjén.Valójában a melankólia, alapmeghatározásban, még közel sem kerül a depresszióhoz. Hiszen csak annyiban negatívabb regiszter, amennyiben visszafogott kategóriaként értelmezem. És én így értelmezem. A melankóliában valójában jól lehet nevetni. A depresszióban nem. És azért lehet nevetni, mert a melankólia nem tagad, csak szünetet tart. Olyan mint egy őzbak, amelyik az ügetés közben felszusszan.

Ma ünnepelnünk kell. Én úgy látom, hogy visszafogottabban. Drukkolok, hogy ne legyen semmilyen különlegesebb fölhajtás. Ettől eltekintve én is ünnepélyes próbálok lenni. Egy kissé emlékezni.

Békéscsaba Kiállító: » KNYIHÁR Amarilla Knyihár Amarilla festőművész és Pokorny Attila szobrászművész kiállítása Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galéria 2007. október 26. – 2007. december 4. A kiállítást pénteken 15 órakor Dénes József (Marosvásárhely) filozófus, esztéta nyitja meg.

Honlap kritika

http://www.eugenradut.ro
Gyönyörűek az aktok, a VIP szekció sem rossz ötlet, de landscape-ek nincsenek.
Nem trendi?
Már nem business a landscape?
Egypár kérdés. De azért van jó dolog is ezen a honlapon.

Tükörképünk a másik szemében

Az a szép a magyar nyelvben, többek között amit Láng Zsolt ír egy adott pillanatban a Berlinévben. Idézem:
"Azt mondja nekem a tegnap Gitti, a hindu lány, hogy a magyar nyelv egy "csoda". Németül mondja, de azt, hogy "csoda", magyarul. Kifejti, hogy a magyar sok mindenben hasonlít a szanszkritra. Ez a csoda benne?, kérdezem tőle reménykedőn, mint aki a magyar csodára talált újabb bizonyítékot. Nemet int. Akkor miért? Azért, mert amikor azt mondjuk magyarul, hogy "szemben áll valakivel", akkor ebben a szembenállásban benne van, hogy a tükörképe ott áll a másik szemében. És ha valaki valakinek a szemében a saját szemébe néz, akkor arra már nem fog acsarkodni. "Csoda", ismétli, és jelentőségteljesen a szemembe néz. Szerényen lesütöm pilláimat."
[Berlinév76.o, kiemelések tőlem]

De hadd tegyem hozzá azt, amit más nyelvekben szépnek lehet tartani. Vagy fölfogni. (Most már tartani, vagy fölfogni? - nem mellékes nyelvészeti kérdés, de akár nyelvfilozófiai is lehet.) De ne szaporítsuk a létezők számát, lásd Occam borotváját.
Tehát itt van a románban a scroafă, ami a magyarban kocát jelöl, de mégis a scroafaban jobban benne rejlik az a terebélyesség, ami egy ilyen állatot leír. És ez valószínű az r betű miatt van. Ezt csak mint érdekesség írtam ide, hiszen sok szó van amit leltárba vehetnénk. És kifejezés is...
[A scroafaval az ötlet nem tőlem származik, Z a szerzője ennek]

Szerepeink bűvkörében?

Ma reggel arra ébredtem, miután bekapcsoltam a derék tévé készülékemet, hogy egy bölcs asszony beszél. Egy műsorban, ahol egy szerző művét cincálták szét. A szerző is ott volt, fiatalabb nő volt mint akiről szeretnék beszélni. És meg vagyok győződve, hogy a műve is érdekfeszítő. Amit azonban aláhúznék jelen esetben az, hogy az idősebb hölgy elmondta, hogy miként is állunk a szerepekkel. Mert szerepeket játszunk.

És aki ezt nem látja be, az nagyot téved. Aki úgy érzi, hogy ő bezzeg nem játssza meg magát, mert ő őszinte. (Eszembe jut Kolakowskinak a filozófusról szóló alapmeghatározása, miszerint az igazi filozófus egyszer életében kell érezze, hogy sarlatán.)
Szerepeket játszunk, de az az igazság, hogy nem mindegy miként. Mert bármilyen szerepet lehet játszani rosszul is, de jól is. Kezdve a jóbarát, a feleség, a férj, a szomszéd, az ismerős, a szakember, a művész, a szerető, a hős, a főnök, az alkalmazott és egyéb szerepeken keresztül.

Mit kell tenni, ahhoz, hogy ezeket becsületesen végigvigyük? Nem szeretek senkinek sem fölösleges tanácsot adni, mert én sem játszom tökéletesen a szerepeimet. Csupán annyi megjegyeznivalóm lenne, hogy bizonyos értelemben a tiszteletet adjuk meg annak aki velünk szemben áll.

Még ha éppen a vetélytársunk is áll velünk szemben, vagy netalán a zsebesünk.
Természetesen utóbbi esetben mindenki azzal védekezik, hogy nem engedheti meg, hogy kifosszák, de érdekes, hogy sokszor a legnagyobb tolvajok azok, akiknek a legnagyobb a hangjuk, hogy kifosztották.
Megint csak a történelmet kellene egy kissé megvizsgálni. A példáknak se szeri se száma.

Sztoikus arcok

A sorban állásért sosem rajongtam, de olykor elkerülhetetlen. Azért van ez így , mert mindig valamilyen más dolgunk lenne soron, és pont nem ezen a helyen szobrozni.
- Én nem ide való vagyok - szokták mondani azok oly sokszor, akik nem válaszolnak arra a kérdésünkre, hol található ez és ez az utca.
Ez a "nem idevaló vagyok arc" folyton kiül annak az arcára, aki éppen nem szívesen tárgyalna velünk. Mert ő úgy gondolja, hogy királyi. Már úgy értem, hogy sarjadék. Ezt szoktam néha felvetni azok előtt, akikkel szívesebben vagyok együtt, és akiknek elharsogom a bajaimat. Pedig nem harsogni kellene, még csak nem is mondani. Beszélni, suttogni. Nem.
Egyáltalán nem kellene semmit sem szólni. Mert a panaszkodás megint csak nem egy szép szokás. Márpedig szokás, mert nehéz róla leszokni.
Mégpedig rossz szokás, hogy toldjam meg még jobban és velősebben.
- Panaszkodom, tehát vagyok - ismét egy olyan nem kártéziánus, de mégis a kártéziánus kijelentésre hajazó valami, helyettesíthető szentencia.
Sok minden helyettesíthető ezen a világon. Ezt is nehéz belátni, hogy bárki helyettesíthető majd mindenben. De az egók ennek belátását nem engedik, így tehát mindenki eltelik a saját fontosságával.
Én is talán azt hiszem, ilyenkor, hasonló írásokkal belát valaki valamit.
De nem lát be semmit.
Egyrészt mert kevesen olvassák, másrészt, mert nem is kell belásson senki semmit.

Nem azért kell írni, hogy a világot megváltoztassuk. Néha a bátor sztoicizmus nem árt, hiszen akkor mégis van bennünk fegyelem. Jó értelemben vett fegyelem. A sztoikus arc már jobb.

Happy hypermarket 2.

A CINZANO kislány ott araszolgatott a pultok között, beosztva. Valamiket kínálgatnia kellett. Talán valamit ki kellene tölteni. Papirosokat markolgat. Fölteszi a hivatalos mosolyát, settenkedik, hátha valakire le tudna csapni. Rám nem csap le. - Miért? - kérdem magamban, mert jól nem nézek ki azt tudom, de rosszul sem. Becsületes ágyban alszom, ma éppen borotválkoztam is, de mégsem szólít meg. Mindegy, nem hagyom.
Szemem sarkából figyelem, hogy vajon mi lenne a következő mozdulata. Bájos polgárokat szólít meg, tisztességes munkahelyekkel, mintha tudná, hogyan kell csinálni. Természetesen én is ezt tenném az ő helyében.
Azért lesek folyton irányába, mert csinos. Kétségkívül csinos, nem hiába hirdetik meg ilyen beosztásokba kizáró feltétellel a kellemes megjelenés kitételt.
Puszis fajta lehet. Gyönyörűek az ajkai. Csókolgatnivalók.
A hosszú kiengedett barna haja elöl bretonban levágva. (Bretonban van Cinzano? - lásd Franciaország ivászati szokásait.)
Ő is elég sokszor kacsingat felém, nyugtázom magamban, hogy még visszatérhetek bármikor ide. Fohászkodom a sorsomhoz, hogy ez bekövetkezzen.

A CINZANO felirat úgy nyújtózik végig az oldalán mint egy jól beékelt szőlőinda. Piros egyenruhája virít, lángol. Ez a cégnek is a védjegye. A vörös, az örök lángolás. Én is lángolok, mindenhol belül kívül. Habár mostanában jól begyakorolt pókerarcom mintha unná a világot. De ez is csak szerep.
Gondolatban küldök neki egypár csókot, majd behajtom egyik fordulóban.
Az ilyent nem lehet kihagyni.

Happy hypermarket

- Ezzel a cselekedetemmel segíteni fogom a bangladeshi nemzetgazdaságot - mondtam apámnak, ki szintén ott settenkedett a sorok között. Hétvégi szemlénket tartottuk az egyik hipermarketben, és ha valami megéri, akkor azt meg is vesszük. Felfaljuk.
A szóban forgó áru pedig nem más volt, mint egy farmernadrág, nem márkás, de hordható. Éppen ezért is olcsó. De egyelőre nincsen olyan nagy gondom. Akinek nem inge ne vegye magára. Ha véletlenül valaki az Armaninál dolgozik, akkor elnézést kérek tőle. Remélem jól megfizetik a cégnél.
Nagy hodály ez a hipermarket, mindig fura érzések vesznek birtokukba, amikor ezekben kell járkálnom. Mert valójában nem járok, hanem járkálok, mint egy idegbeteg párduc egy akármilyen hátországi állatkertnek a ketrecében. Habár nem tudom, hogy a hátországokban van-e állatkert (zoo), hiszen ott éppen megtörténhet, hogy szabadon járnak-kelnek a vadállatok.
Mifelénk persze munkakörbe vannak beosztva. A magyar nyelv így hajt főt ezen tevékenységek előtt.

Megint csak elnézést, aki hamar bepánikolna a megbélyegzésem (stigma) előtt. Az önmegszépítő cselekvések mindennaposak, én sem vagyok mentes ez alól. Nem is szeretnék lenni. De azért vannak olyan dolgok, amelyek megkövetelik a betyárbecsületet.
A mítoszok amelyeket oly sokszor feldolgozott az irodalom maga, nem hiábavalóak. Ezek a munkák nem hiába teremtődtek meg. Nem csak azért íródtak meg, mert a szerzőik éppen unatkoztak. Hiszen akkor is voltak menyecskék, kisasszonyok, lánykák, kik csak arra vártak, hogy megölelgessék őket. És esetleg táncra perdüljön velük egy helyi szinten menő számba sorolható dalia.

Más. Ezekben a hipermarketekben esedékes seregszemléken megjelennek a kiscsibék. Chiquitak. Elég sok közülük szemrevaló. Nem bánnám olykor, ha éppen nem azon kellene morfondírozzak egy ilyen bevásárlás alkalmával, hogy mit kell vennem olcsóbban és minőségben, hanem ezeket a kis ragadozókat nézném.
- Apropó, ez lenne a munkaköröm!

Valószínűleg ennek is eljön az ideje. Addig segítjük az olcsó munkaerőt (holott az sem biztos, hogy a hátországi munkaerő megkapja-e tisztességes munkabérét). Én legalábbis ezt teszem. Van egy márkája, egy brandje is az én polgári nadrágomnak. Csak éppen elfelejtettem. De majd beírom ide, hogy ebben a BRAND WORLDben nehogy valami rosszul süljön el.

Időhisztéria

Időnk (és időm) jelentős részét az teszi ki, hogy egyfolytában méricskéljük milyen telefon felelne meg a leginkább nekünk. Hogy ez és ez a modell igencsak menne az idén.
Aztán így tovább az autókkal, a ruházati cikkekkel, és egyáltalán mindennel ami amúgy efemer.
Nevetséges, vagy akár nevetségesnek is tűnik a disszertációm, de van benne valami. És ezt mindenki érzi, hacsak nem patológiás eset.

Ebben a megözelítésben patológiásnak neveztetik mindaz, aki valamilyen mértékben monomániásan és megrögzötten kötődik valamihez. És ez nem minden. Hiszen az a valami múlandó. Természetesen szavatossági időt vállalnak a gyártók a termékeikért. És ez így jó, én is így szoktam meg.

Csak éppen a józan ész keretein belül tevődik fel a kérdés: miért ez a hisztéria, hogy ennyire birtokába vesz a láz, ami a folytonos méricskélésekben kerül felszínre? Olyan ez mint az az infantilis férfi szokás (felnőtt példányoknál is megmarad) amikor a péniszük méreteit ecsetelik és viszonyítják egymáshoz. Még kamaszkorban hagyján, és egy-két vicc erejéig megengedhető, de egy idő után rettenetesen unalmas. Mint azt már jeleztem a legnagyobb hangúak sokszor az ágyban amikor konkrétan jelen kell legyenek, csődöt mondanak. Rengeteg olyan az az eset amikor már impotensek is. De erről majd legközelebb.

Nincs mit szépítgetni a valóságot. Az is igaz, hogy olykor megengedhető. Egy rakás csődör nem képes a saját dominancia elvét megkülönböztetni a többi csődör meghunyászkodó elvétől.
(Természetesen a képen látható Bentley Azure elegáns. Nem is tagadom. De egyszer ez is tönkremegy.)

Minden napban rejlik valami szépség. Ma rájöttem, hogy van bennem némi üzleti érzék. Nem fogok elvesztődni.
Visszatérek még.
See ya!:)

Magyar szerető

A magyar szerető a dalnokok dalnoka, kérdés, hogy véghez is viszi?
Hálás téma, eddig még nem volt szerencsém körüljárni, körülszimatolni, pedig igencsak érdekes megfigyelni valót, és implicite, következtetést von maga után.
A szájhősök egész sorával lehet találkozni, csak el kell indulni egy kissé. A lebonyolított, vagy az éppen lebonyolítandó amour sacre-kről számolnak be, csak éppen tudnám mitől szentek. Valójában nem tudják, hogy szentek, és nem is szeretnék. Minden futó kalandnak értéke van. Ez már régebbi megállapítás, de állja helyét. Még mindig.
A futó kalandokkal semmi baj sincsen. Bennük van az a báj és szépség, amin túl kell esni. Természetesen ha ebbe kezd bele valaki, akkor az is létrejöhet, amit úgy nevezünk felületes. Felületes kapcsolat is rengeteg adódik ily módon.
Ezekben az esetekben a testiség, avagy a nemi örömök kiélése a fontos. Nem kell sokat kertelni, a szexus ami éppen közrejátszik. Hiába kerülgetjük, mint macska a forró kását, ez benne van, szervesen illeszkedik bele.
Tehát a futó kaland szentsége, ami napirendre kerül, de aztán mégsem ez jön le, mert nem jöhet.
Nyilvánosan zajlik minden, illetve azok szeretik így, akik a publikus térben nyilvántartásba szeretnének kerülni. Nem tehetnek egyebet, mint egyfolytában azzal kérkedni, hogyan és miként csinálják. Egy kissé szegényes, és szánalmas is egyben, általában megmosolygom. Valójában egy kiégett lélek rohanásának lehetünk a szemtanúi, és ezt több ok szintjén is bizonyítani tudom.
Ha valaki ténylegesen hatékony, akkor azt nem kell mindenáron és mindenkor reklámozza. A gyengébbek mindig azzal foglalják el magukat, hogy folyton a jelenlétükről próbálnak meggyőzni bennünket, holott sosem mutattak fel semmi érdemlegeset.
A nagy harci ripacsság, a nagyhangúság valójában mind azt tükrözi, hogy a frusztráció a felszín alatt lappang rögtön, de mégsem lehet ezt bemutatni, éppen ezért valamilyen pótszerrel azt kell bizonyítani, hogy igenis van, de nem egy, hanem több.
- Kaland, mi más?

De hogy ez valójában fedi-e a valóságot, az már egy teljesen más kérdés.
Na de, milyen is a magyar szerető? Egyelőre férfiakról.
Alamuszi, harcias, kreatív, sokat ígérő, keveset nyújtó?
Nem tudom egyből behatárolni, de úgy nézne ki a legelején, hogy nagyon is hangos. Ebből aztán azt a következtetést lehetne levonni, miszerint nem sokat teljesít a szolgálatban, ha arra kerül a sor. Hamar lebonyolítja, túl van rajta, ezek után ihat nyugodtan. Végre. Most már nem kell törődni.

De legalább van egy története. Amit elharsoghat a kocsmában. Hogy ezt így és efféleképpen vitte végbe, ha ott lett volna a kedves hallgatóság. Akkor bezzeg. De nem volt ott, és sokszor jobb is, mert nagyon fogták volna a fejüket. Ha valaki a jelen lévők közül tényleg ott lett volna, akkor szégyenbe került volna az egész férfinemzetség, és a széles világi férfiak tömkelege is.
Ennyire elrugaszkodott lenne a magyar férfi szerető? Ennyire nem tudná, hogy mit kell tegyen azért, hogy ténylegesen és a szó valódi értelmében jelen legyen?
Nem. Egyszerű a válasz, és méltó. Azok iránt, akik nem tudják mi a csatarend az életben. A nagy sörhas igazán heroikus, ez minden alegységben díjazandó. Ha ez hiányzik, akkor máris nem férfi az illető. De ha már egy kis futásra kerülne sor, akkor meg sem bírnak mozdulni.
Nem ez ellenség elől. Nem ezt szerettem volna mondani. Ezt egyáltalán nem szeretném hangsúlyozni.
De ha már itt vagyunk hadd tegyek egy kis kitérőt. Olyan ez, mint amikor mindenki a nagy magyar történelemről kezd regélni, a nagy alakokról, a nagy férfiakról.

Igen ám, de ők legalább az elején harcoltak. Utána következett az ivászat. Azt ki kellett érdemelni. Így akarták az istenek, emiatt betartották. És ezek után az asszonyok, a remek nők is nevetve borultak a karjaikba. De a puhányok csak regélnek, és már nem tudnak semmit sem nyújtani. Semmilyen szinten.
Majd lesz valami.

Frankie bácsi álma

Egy régebbi, gyengécske tárcám...
- Amerika az egy nagy álom, de legalább jó - mondta Frankie bácsi, akit
tulajdonképpen mi szólítottunk Frankie bácsinak, mert valójában itthoni volt, és emiatt szemmel láthatóan szerettük őt. Ezt is csak azért mondom, mert Frankie bácsi nevét valamelyikünktől kapta, már nem emlékszem, hogy ki rukkolt elő az ideával, de most ez nem olyan fontos. Frankie bácsi mindig hajszolta az álmait, ez még a háborúból maradt vissza neki, oly nagyon ragaszkodott az álmaihoz, hogy mi csak hüledeztünk és csodálkoztunk egész nap. Hogy valami megtörténjen, szokta mondogatni, ahhoz az kell, hogy folyton kövessük egy hallatlan precizitással és szigorral, mint az agarak a nyúl tetemét az ügetőn, ezért kellenek az álmok. Erre jók az álmok, ne hagyjátok veszni őket kedveseim, folytatta kissé színpadiasan, és mi ilyenkor összekacsintottunk, gondoljatok arra, hogy mi mindent megtudnátok a világról, mi mindent véghez lehetne vinni. Ilyenkor fölsóhajtott, és széttárta a kezeit, mintha ő bizony eleget tett volna az álmok előfeltevéseinek, és meg tett volna minden tőle telhetőt. - Látjátok, mondta, a nap is fáradhatatlanul követi a pályáját, egyfolytában ugyanazt a pályáját követi, ő nem fárad bele ebbe a cselekedetébe, szeret következetes maradni magához. Ezért van az, hogy a nap bizony maradéktalanul beteljesíti a saját sorsát. Mikor ideért, akkor már nagyon élveztük az eszmefuttatását, mert éreztük, hogy legalább végigviszi a gondolatmenetének minden részét és összetevőjét, itt olyasminek lehetünk tanúi, ami nem mindenkinek adatik meg, és ki tudja, még talán maradunk is valamivel, ezekből az együtt eltöltött órákból. Frankie bácsi felpattant éppen a székéről, és elmondta, hogy ő most már biztosan fogja követni az álmait, és olyat csinál, amit még senki sem kerek e földön. Mi erre aztán nagyon csodálkoztunk, össze is dugtuk hamarjában a fejünket, hogy vajon mit is akart mondani ezzel, de nem jutottunk előbbre a fejtegetéseinkben. Frankie bácsi ekkor kipattintotta a sarkából az ajtót, és kiásított a külvilágba. Nézte, hogyan siklik és botlik meg a fény a környéken található tárgyakon, egy ideig még figyelte, hogy a fény különös játéka még elcsigázza a figyelmét, és ez különös és bizsergető jóérzéssel töltötte el, majd sarkon fordult, jól becsapta maga mögött az ajtót, és felénk fordulva csak ennyit mondott.
- Én inkább itthon maradok, ez az álmom.
Nem hittünk a fülünknek. Mindig is azt hittük, hogy Frankie bácsi le szeretne
lépni mielébb innen, és ez az újabb fejlemény, valahogy nem fért a fejünkbe. Az egyik cimbora megszólalt mellettem: - Meghibbant, az agya bomlóban.
Ennyit mondott. És én majdnem aláírtam. Csak megint nem volt nálam a töltőtollam.

Dedikáció a nagymamáknak a mai napra!
www.youtube.com/watch?v=PV8_OtAyFT0&mode=related&search=

Hátas

Hátast nem fog dobni senki sem a mai napomtól. Nem azért, hiszen ismét remek a reggel, napsütéssel, az ég azúrja a tenger kékségével vetekedik olykor. Csak éppen most nem lesz olyasmi, ami nagy kulissza titkokat fog megnyitni. Kulissza titkokat fog kinyitni.
Hm, miért?
Hiszen az egyik legalapvetőbb motívum az emberi megnyilvánulásokban a kíváncsiság. És ennek a köznapi cselekvésbe átültetett formája a kíváncsiskodás.
Enélkül még élet sincs. Illetve nem születhetnek olyan elementáris felfedezések, amelyek az életünket szebbé tehetik. Jó kérdés, hogy mi az ami az életünket szebbé teszi.
Számomra, ha nagyon a dolgok mélyére ások, akkor a perspektíva jelenléte. Azért fogalmazok ennyire általánosan, mert ebben a formában így jelentkezik. Az én bensőmben.
Na de.

Elfelejtünk oly sokszor egy dolgot. Azt hisszük, hogy egyáltalán a perspektívának a bejelölése az életünkben egyféle adakozás. Az élet szépsége előtt. Avagy ha másféleképpen próbálom megközelíteni a dolgokat, akkor alázat. Tulajdonképpen öröm mámorunkban érezzük, hogy az élet értünk van. Hogy mi lennénk a világ közepe.

De ez nem így van. Sajnos én sem vagyok mentes attól, hogy néha ne azt érezzem, hogy egy sor dolog értem van. Esetleg nekem dukál.

De mi ennek az alapja? Hiszen ha az alapot meg lehetne fejteni, akkor bizony máris tisztábban kezelhetnénk ezt a fogas kérdést. Avagy nyűgös problémát. Kinek mi tetszik.

Nem akarok belemenni jobban a problémakörbe, mert parttalan. Csak gondoljunk bele azokba a történelmi aspektusokba, amikor a héliocentrikus és geocentrikus elméletek által begerjesztett indulatok hatalmas hullámokat pörgettek meg. Csak úgy. Nagyon sokszor hatalmi vetületei voltak ezeknek az eseményeknek. (lásd inkvizíció pl.)
Hogy melyik intézmény milyen szinten fogja élvezni ezeknek a felfedezéseknek a hátrányát és előnyét.

Szomorú

Nagyon szomorú olykor ez a világ. Vagyis lehangoló. Van akinek könnyen sikerül ezeken átsiklani, de nekem nem megy olyan könnyen.
Az a bajom ilyenkor amikor azt a sok nyárspolgárt látom rohanni a saját érdekeik után. Valahol megértem őket, de mégis lehangoló látvány.
Tulajdonképpen én is ezt teszem. És emiatt én is lehangoló látvány lehetek. Egyelőre nem látszik az a lehetőség, hogy kilépjünk ebből a bűvös körből. A saját vágyaink rabjai vagyunk.
Elsötétül felettünk az ég, a saját önzésünk súlya alatt.
Még akkor is, ha ez egy kissé fura kép volt részemről. Hiszen a súly a gravitációval áll kapcsolatban, de felettünk ott az ég. Persze ez akár alattunk is lehet. Csak el kell beszélgetni egypár pillanatra egy csillagásszal vagy egy kozmológussal. Akkor már látni fogjuk a lényeget.

[a képhez magyarázat: This is the Milky Way region located between the constellations Cygnus (lower left) and Cepheus (upper right). The red nebulas in the lower left corner are the North America and Pelican nebulas. The red nebula up and to the right is IC 1396. This pic was taken at the 2002 MidAtlantic Star Party.]

In the city

Olykor a Sex in the Cityvel zárom a napot, persze ez ebben a formában nem igaz. Nem bánthatóak ők, csak azért mert jól csinálják azt amit csinálnak. De olyan jól sem. Az elején még láttam valami fantáziát is az egész históriában, de mostanában mintha kezdene döcögni. A nagyvárosi gondjaik mintha kezdenék a szereplőket eltompítani, de valójában csak le és fel járnak, közben meg közölnek. De mit? Hát sajnos nem sokat. Már az angol nyelvjáték sem az igazi, vadászgatom a szófordulatokat, de semmi különösebb.
Lehet, hogy nem ártott volna ha Parker kisasszonynak rokona lett volna a másik Parker. (A Charlie.) Hiszen ő igazi titán volt. Emiatt is lelte vesztét. Holott az nem egyenesen arányos, hogy valaki titán (azaz bizonyos értelemben átlagon fölötti, netán zseniális), és akkor végzete lesz.
Nekünk is lehet végzetünk.
Sokszor persze ki kell érdemelni. Az nem megy olyan könnyen.

Vannak akik úgy gondolják, hogy a fatalizmus (most egy kissé tágítom a végzet kategóriáját) csak úgy betoppan az életükbe. Valójában nem is gondolják, mert hülyeségnek tartják. Nem is tudják mi a végzet. Lehet, hogy én sem tudom mit jelent, de mintha keresném.
Az is lehetségesnek tűnik, hogy a végzet már a mitikus korok eltűntével teljesen megsemmisült. Elillant, mint a vízpára.
Csak lebegések vannak, és fenntartások, hogy így meg így kellene lennie valaminek.
Például hova lett a femme fatale kategóriája?
Hiába keresem a Cosmopolitan vagy a People címlapján, egyelőre nem találom. Hiszen tudom, és érzem, hogy a marketing sminkje rakódik rá egy gyönyörű nőre. És ott azért gyönyörűek a nők. Ami nem jelenti azt, hogy ezek kimerítenék a lényegi nő kategóriáját.

Parker kisasszony nem közelíti meg a femme fatale kategóriáját. A szimptómáit sem mutatja, de lehet, hogy ez számára nem is fontos. Csak az fontos, hogy egyfolytában konferálja azt, hogy mit is cselekszenek az ő kis drága barátnői. My little females. Persze ezt már én mondom.

Ha esetleg eljönnének ide, és elvihetném őket a vármezői csárdába, hogy egyenek egy itthoni pisztrángot. És akkor majd, jó fokhagymásan is olyan jókat tudnának mondani, mint abban a steril környezetben amiben ők élnek, akkor tényleg nagyot néznék. De így csak kicsit nézek, és talán még egyszer-kétszer belenézek ebbe a sorozatba. Mindenesetre jó altatónak. Tehát erre sem kell költenem.

Ölre menni?

Nem tudom, hogy mennyire érek a végére, de lehet, hogy mégis. Megint rengeteg az ötlet, ennek örülök, csak be kellene osztani értelmesen az időt. Hogy ne legyenek kihagyások, és plusz körök.
Nem szeretnék olyasmit csinálni amihez nem fűlik a fogam. Már elég sokszor lefutottam a plusz köreimet, ami az jelentené egy adott szempontból, hogy bizonyos adómat befizettem a világnak. Természetesen sosem elég. De a tandíjnak egy részét már leperkáltam.
Ezt be is látom, nem is nyafogok fölöslegesen. Itt azt kell csinálni a jelen esetben, és talán ez látszik a legnormálisabbnak ha körültekintőek vagyunk. Nem annyira, hogy esetleg a körülményesség kelepcéjébe essünk, ami máris nem járható út.

A körültekintés azért fontos, mert lényegesnek látszik az, hogy éberek maradjunk. J barátom remekül rátapintott ennek a fontosságára.
Amúgy az éberség kategóriáját nagyon szépen körüljárta Feldmár András pszichiáter, ki ezt a hipnózissal hozta kapcsolatba. nem fontos ebben a pillanatban, hogy mennyire racionális az érvelésrendszere, holott nagyon is annak tűnik.
A világban - most az emberi világ jelenségeire gondolok elsősorban -, rengeteg az altató motívum. Ha gunyoros lennénk, akkor azt mondanám, hogy az altató mese. Ilyenkor nem kell egyből fölpattanni, csak elő kell készíteni a disszertációt.
És amikor eljön az a pillanat, hogy érvelni lehessen, akkor ezt föltétlenül ki kell használni, és határozottan kell végigvinni.
Ha idő előtt fölpattan valaki, hogy neki bizony jogai vannak, akkor megtörténhet, hogy beletörik a foga.
Hiszen a mindenkori hatalom nem tűri azokat, akik okvetlenkednek. És ilyenkor riposztozik. Ha olyan a kor akkor jogi eszközökkel, ha pedig nem akkor pedig azon kívül.
A hatalmat nem lehet megszüntetni. Legalábbis nem úgy tűnik az én fertályomról. Vannak lázadók, akik ezt nem tűrik, de valószínűleg nekik kitelik az energiájukból. Nekem nem annyira.
De nem is maradok meg nyafogósnak.

Ha valakivel ölre kell menni, akkor először bejegyeztetem magam az illetővel egy szkander partira. Ez egy bevett szokás kell legyen nálam, nem egyből szedem elő a stukkerem. Csak azért mert én amolyan fenegyerek vagyok.
Ilyenkor inkább kérek egy cigarettát, Humprey Bogart módon, és elbeszélgetek az illetővel. Egy kicsikét, hadd lássam mi van a belsejében.
Egyelőre a Casablancaban sem látok semmi kivetnivalót. Ez egy romantikus történet: és az nem jelenti azt, hogy emiatt hiányosságai vannak.

NAGYképűség

Mire ideérek a gép elé, már egy rakás ötletem elkopik. Pedig mindig arra gondolok, ha egyszer megint visszajövök, akkor remekül fogok teljesíteni.
Hm.
Na de, egy kissé a nagyképűségről. Eléggé elterjedt válfaja az emberi megnyilvánulásoknak. És még azt sem mondhatom, hogy esetleg én mentes lennék ettől. Én is úgy nyilvánulok meg mint oly sok ember, aki e föld rögös útjait járja.
Most persze nem vallok, és ezt ne tekintse senki sem gyónásnak. Egyszerűen vannak olyan emberi tulajdonságok, amelyek valójában nem is annyira szimpatikusak. Sőt, egészen otrombák.
De nem lehet kikerülni emezeket.
És én is le kell mondjak ezekről, de az elején nehéz. Aztán meg ott van az is, hogy az utcai megnyilvánulásokban szükséges a játék. Ezt nagyon érzem.
Avagy az urbánus-szociológiai miliőben.
Nevezze ki-ki a maga ízlése és elgondolása szerint.

Milyen szent?

Amikor kipenderültem a házból, a tegnap, magamat tolhattam előre, valamilyen rejtett energiának engedve. Daliásan sütött a nap, éppen ezért még hálás vagyok az ősznek, hogy ily mértékben adakozik a szegény halandóknak. A ferde napsugár nem feltétlenül jelent csalfa beállítódást. Miért is jelentene?
Most nem a napi görbéinket próbálom kivesézni, ezek gyönyörűen pörögnek egymás után, és nagyon sokszor én is kiveszem a magam részét ebből. Már több ízben elmondtam, hogy nem szeretnék szent ember lenni, vagy szent életű valaki. Ettől függetlenül nagyon is tudom tisztelni a szent emberek habitusát, és magát a szent embert, csak úgy.
Hiszen egyféle fegyelem és konzekvencia nyilvánul meg cselekedeteikben.
Természetesen vannak akik ezt az aszkézist egy rejtett fogyatékosság eltakarásával magyarázzák, azaz úgy gondolják, hogy az ilyen egyén frusztrált. Szerintem ez nem állja a helyét. És azért is sántít egy ilyen visszakézből biflázott replika, hiszen ez megint a túlpszichologizálás kelepcéjének bizonyul. Természetesen minden tiszteletem a pszichoanalízis vívmányainak, hiszen itt is jelen vannak hiteles felfedezések. Csak a mértéket kell beállítsuk, és akkor nem esünk túlzásokba.
Ez valószínűleg azért helyes megállapítás, hiszen emiatt érvényesnek kell lennie a különbözőség elvének, ami az emberek közötti természetes együttélés alapmértéke. Most tudom, hogy ez olyan mintha a kortárs antropológia apologétája lennék, ami nem vagyok egyrészt. Ugyanakkor lehetnék, mert az miért is lenne rossz?

T

A Tben többnyire jó a hangulat, ha megfelelő pillanatban toppan be az ember. A megfelelő pillanatot főleg napközben értem. Mostanában, estefelé már nem az igazi, bizonyos konkurens lokálok már elszippantották a vendégeknek egy részét. Azok sem rossz helyek, így hát nem értékelek.
De ide visszatérni mindig kellemes. Nagyjából tudnia kell az embernek, hogy mire várjon, nagy világmegváltásokról nem is lesz szó. Nem is kell a világmegváltásoknak hitelt adni, illetve ezen a helyen nincsen világmegváltás.
Pontosan ezért jó.
Olykor egy-egy vitatottabb téma asztalra kerül, de gyorsan elsöpörhető. Valamilyen humorizálás által. A humornak majd inden válfaja is terítékre kerül, olykor az alpári változatok is jelenlétükkel büszkélkednek.
És ez sem olyan rossz.
Különböző emberek, különböző háttérből érkező utasoknak ez egyféle találka helye. Gócpontja. Olyan mintha mindig várnánk valakire, közben csak a napnak néhány percét, egyeseknek pedig óráit kell itt elütnie.

Olyan napok is akadnak, amikor nemcsak kávézóként van jelen, hanem a törzsvendégeknek, és a szimpatikusabbaknak valami más is dukál ilyenkor. A tegnap halászlé volt, csukával és ponttyal. Dunai kapás. A halász mellett foglaltam helyet, és előadta egypár receptnek a titkát. A csípős a magyaros, és így tovább. Közben duruzsol a wurlitzer, slágerek ropják dallamaikat, mindenkinek az ábrázatán pillanatnyi elégedettség.

Valamennyien szemből ismerjük egymást, azaz ha sokszor névleg nem, de arcból mindenképpen. Lehet, hogy sokszor ennek a lehetőségnek a jelenléte adja meg a szépségét a viszonyoknak. Nem kell elmélyültségre gondolni, hanem a felületen való létezésnek a mámorát próbálom most érzékeltetni.

...hozzávarrni a partot a tengerhez...
(Pokorny Attila - fődművész)

Fény és hang

Kirepültünk újból, mint oly sokszor eleddig, nem is tudom ilyenkor csak kötelességből ajánlom fel szolgálataimat, vagy tényleg érdekel egy újabb inger. Természetesen ez azért egy kissé túlzás, mint oly sokszor, mert nem is annyira új az inger, ami ilyenkor belém zuhan, mint egy vágyképpel ellátott meteorit. A hulló csillagokról máskor.
Még nem annyira ferdék a nap sugarai, hogy azt lehessen elmondani, hogy akkor most javában gázolunk a télben. Ez még nem az, annak is eljön az ideje, és azt is élvezni kell majd. Most még egyelőre a szüret ideje lenne, ilyenkor október közepének tájékán kezdenek szüretelni. A szüretelési képek folytonosan visszatérnek elmémbe, mintegy elcsigázottan követem őket egy ideig, majd mintha nem tudnám használni semmire sem, elvetem.
Az ősz szintén a színek világa. Ez már akármennyire is banálisnak tűnik, így van. Csak ki kell szabadulni egy kis időre a városi miliőből, ami visszatántoríthat bennünket oly sokszor, egy eredeti és talán nem is annyira túlzással állítható eredendő világba. A kötelesség ami a primér világok felé vonz mágnesként hat testemre. De nem is tudom határozottan állítani, hogy kötelesség-e.
Mindenesetre mégis ott van, és ott is lesz addig, ameddig mindent fel nem fal az ember alkotta mesterséges világ. Ahol benne lenni, és részt venni a szociális életben teszem azt, az sem rossz. Én egy társasági emberként létezem, ekként is definiálom magam. Ezt most megmondtam.
De túljutva minden nyelvi és gondolati fintoron, tényleg szükséges a kiszabadulásnak a mozzanata. Annak a fajta cselekménynek beállítása, ami teljesen más regisztereket szuggerál.

És nemcsak arról beszélnék most, hogy minden évszaknak (minden napnak, és órának) megvan a színe, színkompozíciója és még sorolhatnám, de rögtön ott lapul a hangspektruma is. Nagyon érdekes, ahogyan különböző terekbe jutunk, és más meg más fény viszonyoknak leszünk a tanúi, de az akusztikus regnumot se hagyjuk ki a képletből. Egy kissé csodálói kell lennünk ennek a világnak, amelyet ránk hagytak a régiek. Most semmiképpen sem a hagyományozottságról beszélek. Ez egy sokkal hosszabb történet. Hanem inkább arról, hogy összeegyeztethetjük a fény-hang viszony rendszert valamiféleképpen.

Na de ne legyek ismét ennyire analitikus. Csupán annyit szorgalmazok jelen pillanatban, hogy talán a csodálattal határos az a módozat, ahogyan valaki szemlélni tudja a külvilágot. Azokban a percekben, amikor egy kissé kiszabadul azokból a pragmatikus gyakorlatokból, amit a napi teendői és elfoglaltságai megkövetelnek.

Örülni kell minden percnek, mert a létezés pontosan ezt követeli tőlünk. Azt is tudom, hogy ezt nem olyan könnyű elérni, és valójában az az egésznek a lényege (ezek már nagy szavak), hogy önfeledtségbe kellene kerülni. Egyféle szellemi eksztázisba. Amely esztétikai minőségeket visel magán.
Miért is ne?

Mivel ma nem érzem úgy, hogy inspiráltabb hangulatban lennék, így egy érdekesebb cikkre kalauzolom a Kedves Olvasót!
www.tabu.origo.hu/kivul-belul/20061031csorog.html
www.tabu.origo.hu/kivul-belul/20070815-tantrikus-szex.html

Szabadkozás

Szabadkozom, amiatt, hogy nem értem el mindenhová legutóbb Pesten. Itt főként egy-két barátom elérését, pontosabban el nem érését sajnálom.
Remélem hamarosan újra ott leszek, és akkor bepótolunk majd mindent.
Üdv barátaim!
(A szabadkozásra nem kell rászokni, és nem kell hosszúra nyújtani, de most megérdemelték. Jogosan.)

Csend el!

- Nem szeretnék bántani senkit sem(már megint szabadkozom), de most, hogy így reggeliben betekintetettem a tévénk általi keretbe, a képernyő sűrűjébe, már megint. Már megint egy olyan hír amit megmosolyog az ember, mert ilyen világban élünk. Azaz erre mondjuk azt, hogy ilyen világban élünk. De ne aggódjunk, vagy változni fog, vagy nem.
- Miről is van szó?
- Semmi különösebbről, csak elektromos gyújtóról, szerszámokról, egészségügyi készletekről. De honnan. Ja honnan? Hát az autókból. Mit az autókból? Kivették. Végleg? Igen, végleg.
- Akkor nem csak kivették, hanem annak másképpen is kellene mondani. Nem?
- Igen, elcsenték.
- Uram, ez egy nagyon finom megfogalmazása a dolgoknak.
- Az uram, de nem tudok mindenkire rámutatni. Hogy ő volt az. Meg egyebek.
- Nem is baj uram, ennyi elég is lesz mára, egyelőre.
- Milyen autókból, apropó, elfelejtettem megkérdezni.
- A fővárosban az autó kiállításról. SIAB, vagy mi a neve.
- Köszönöm.
- Semmiség az egész.

Diszkrétvilág

Ragyogás

Most nem fogok sokat vacakolni a bejegyzéssel, hiszen gyönyörű idő van kint, ragyog a nap, a napsütés magát az Ígéret Földjét hirdeti. Aki ilyenkor ellenáll annak, hogy ne menjen ki a szabad levegőre, annak vagy halaszthatatlan teendőjét kell ellátnia, vagy pedig bornírt.
Nem szeretek megbántani senkit sem fölöslegesen, de tényleg ilyenkor ki kell menni. Ajándék az egektől. Így kell megtanulni a leckét.
A következőkben talán mesélni kellene Gandhiról is egy kicsikét. A 20.század egyik jeles képviselője volt, kár lenne kihagynom. Nem mintha olyan lenyűgöző téma lenne, de egy kis mértékben érdekes is lehet akár, hiszen a népét őszintén kezelte (és nem lekezelte). Ugyanakkor India azért is érdekes, ha már Gandhin keresztül érinteném, hiszen az emberi kultúra és civilizáció egyik bölcsője is egyben.
Lehet, hogy ekképpen A valóság megfelelése a keleti bölcseletben korábbi bejegyzésem nem is annyira véletlen műve. Így lehetne egy szimmetrikusabb szerkezetet adni a bejegyzéseknek, gondolom.
Egyelőre nem döntök ilyen téren, hamarosan visszatérek erre a témakörre.
(Ha valaki szívesen olvassa soraimat, emiatt írtam ezeket.)

Cézanne, Paul: Les grandes baigneuses





Cézanne, Paul: Large Bathers (francia címet nem találom)

Moravia

A hét elején még Pesten történt, mikor éppen próbáltam kivergődni a Blaha térnek a forgatagából. Ott sündörögtem, mintha valami tényleg fontos volna, mintha egy elfelejtett gesztust kerestem volna. Amúgy természetesen mindig valami fontosat keresünk, ilyenkor fölkerül a fontoskodási maszk is az ábrázatunkra, nekünk csak ne mondják meg. Mi tudjuk.
Közben telefonálnom is kellett, egypár fontosabb ügyemet kellett egyengetnem, és a megbeszélt helyekre készülődtem, csak még éppen táblázgattam magam.
Sebaj biztatgattam magam, a hagyományos módon, majd minden elintéződik. Gondolom ilyenkor úgy nézhetek ki mint egy magabiztos bíró, aki már könyörtelenül végrehajtja döntéseit. És ha még arra gondolok, hogy a nagyvárosi forgatagban ezt még jobban csinálom, mert én is alkalmazkodom az "urbánus grandőzhöz".

Majd aztán kacsáztam kifelé a rejtekhelyből, szemem sarkából nem szalasztva a szép nőket. Nem forgatom a fejem mint a rotációs kapa kötelességből, de azért nem is hagyom ki a lehetőségeket.
Vannak olyan pillanatok az életben, amikor előre kell menni. Azt hiszem ekkor is ez történt, csak úgy megindultam önmagamtól, egy jól megcélzott irányba, habár már előre elterveztem merre. Szépen kapaszkodtam fel a lépcsőkön, mint egy akrobata kit elszántsága még a halál torkába is belevet, majd amikor kiértem, akkor kissé megtorpantam. Kissé jobbra tőlem egy fiatal srác állt a standja mellett, egy kis stand melyen könyvek halmaza terült el. Eklektikus változatosság jellemezte az első pillanatban. Egy-két minőségibb album, némi útleírás, majd egypár regény ilyenek. Gondoltam szemrevételezem, annyi időm még csak lenne.
A srác egyből kiszemelt engem, talán szimpatikusabbnak is tűnhettem, mert azt ajánlotta, hogy árleszállítást is alkalmazhatunk. Magyarán alkudnánk. Máris éreztem, hogy jó helyen vagyok.
Ahogyan elkezdtem leltárba venni a kínálatot, és közben egy Cézanne önéletrajzi-regénybe lapozgattam bele (sajnos már elfelejtettem a szerző nevét), majd egy Francia szimbolisták a 19.században c.albumot kezdtem fellapozni, valami máris történt.
Megérkezett két krapek elcsigázott ábrázattal, valahonnan az éjszakából érkezhettek, mert nagyon gyűrött volt a fizimiskájuk, és nagyon tréfásan néztek ki. Egy kissé elmerengtem mindkettőjükön, mulatságosan néztek ki. Majd a dolgomat próbáltam végezni továbbra is. Egy adott pillanatban az alacsonyabb benyúlt alapos természetességgel az asztal közepére, és kihalászta onnan a kötetet. Valójában úgy tűnt mintha csak érdeklődne az ára miatt. Vagy esetleg megszimatolná, hogy s mint. Kezében ragadt mint egy áldozat, Moravia Unalom c. műve. Olyan tréfásan hatott az elnyűtt ábrázat és az Unalom a kissé begörbült kézben, hogy nem tudtam megállni ne szóljak oda.
- Ez egy kimondottan nagyszerű mű - ajánlottam fel az első lépést. Valójában egy nagyot lódítottam, hiszen annak idején csak alaposabban átlapoztam, de végig nem olvastam. Mivel a kép ami elém tárult mégsem engedett el a sasmarkából, ott szobroztam még egy ideig. Lenyűgözött az Unalom a kézben, és a széttrancsírozott pofa.
Ő lépett hamarább.
- Azért a látszat csal - jegyezte meg az elnyűtt ábrázat. A roma srác így próbált visszavágni (mert az volt), projekcióját kitűnően beállította. Egy időre elnémultam, mert azért rövid időre ő rúgta be a gólt. Egy null, így magamban.
Próbáltam egy pillanatra kilesni az árkádokon túlra, mintha onnan szeretném a választ megkapni. De nem érkezett, így az intuícióm segített.
- De hát nekem is hosszú hajam van - böktem a fürtjeim felé, és kócosságuk talán egy kis nyomatékkal bírhatott, hiszen a csend ami beállt jelezte, hogy talán egy rövid ideig egyenlíthettem.
Aztán se szó, se beszéd odébb álltak. A standos sráccal utánuk meredtünk, mosolyogtunk. Éreztem és tudtam, hogy már megszokta a furcsaságokat az életben. Edzett volt sok téren.
- Megtörténhet ellenben, hogy tényleg olvasta - valami ekként hangzó mély sztoikus bölcsességet eregettem ki ajkaim rése között, mintha a tavaszi fecskék áradata jelezné valami érdekesnek és kellemesnek az eljövetelét.

Musicshot

Elindult az őszi zápor hirtelen, szemerkélésből váltott, ilyen is van, egy kis mennydörgésszerű robajjal párosítva. Kitekintettem az ablakon, hogy érezzem az ősz illatát. Megfekszi a cement fakó szürkeségét, ahogyan a lámpák is tükröződnek a tömbházra aggatott reklámfelületen.
Sárgában úsznak ezek a fények.
A népi hiedelem a sárgát az irigységgel asszociálja, és azt is bele kell vennem a napi gyakorlataimba, hogy ne irigyeljek senkit.
Nem lesz könnyű.
Ez is a legalapvetőbb emberi gyengeségek közé tartozik. Sokan figyelmeztették az embereket, a kora görögöktől, a rómaiakon keresztül (pl Seneca is ha jól emlékszem), de úgy látszik, hogy nem tanulunk belőle.
Nem kell megijedni.
Nem kell félni. Csak megtanuljuk valahogyan. Valamiből bátorságot kell meríteni.
Az is feltűnt nekem, és ezt már régebben megfigyeltem, hogy nincsen olyasmi: egyetemes megoldás. (Lehet, hogy erre valaki azt mondaná, nagyképű a megjegyzésem. Ám legyen, nem zavar.)
Úgy általában a bajainkra.
Mindenkinek külön kell kidolgozni a módszereit.
Hogyan járjon, milyen szaporán vegye a levegőt, mennyire tagoltan kell beszélnie, és még folytathatnám.

Már két helyen olvastam, hogy Sting bedurrantott egy csajt valahol Hamburgban. (Magyarán megdugta, elnézést azoktól akik nem bírják ezeket a kifejezéseket.)Most mialatt turnéztunk Magyarországon, és aztán itthon.
Most ezen csámcsognak?
Elfelejtették, hogy a Sting-szerű popikonok azért tettek valamit egypár szegény emberért.
De ne menjünk bele, mert valaki máris szól, hogy mi csak ne sajnáljuk a gazdagabbakat. És ebben a pillanatban nem is sajnálom. Mert talpra fog állni. Csak éppen annyi, hogy együttérzek vele.
Meg kellene hallgassák a Roxanne-t.
Dallamos, magányos, nagyszerű.
Rendbe fog jönni minden.

Már elállt a zápor, a kisebb zenecsata már nem olyan fontos.

Turné turnír

A boldogságom újra elemében, nem megy egyelőre a net, de majd belejövök. Reménykedem.
Addig is írni kell, a tevékenységeim eme része különös örömmel tölt el. Valójában semmilyen nagyszerűség nincsen benne, egyáltalán csak annyi van, hogy egy műveletsort pörgetek. Írok.
Akkor mondanám is.

Turnénk
Baljóslattal nem indult, és erre azért térek ki kitüntetett figyelemmel, hiszen manapság annyi előrejelző szakma, olykor pedig jóindulatú megérzés érezteti jelenlétét.
De nem is szeretnék hibáztatni senkit sem, a világ egyfolytában kitágul és összehúzódik, és ez érvényes úgy hiszem az emberek megnyilvánulására is. Miért is lennénk kivételek?
Indultunk mint egy kissé elcsigázott csapat, kik valamilyen láthatatlan haderővel szeretnének megmérkőzni. De talán az is megfordulhatott a fejemben, hogy a láthatatlan haderő az valójában a mi elménkben létezhet csak. Feltételeztem.
Ezt megelőzte, hogy mielőtt a cselekmény helyszínére érkeztem volna, betértem a központ egyik eldugottabb könyvesboltjába. Kicsiny és diszkrét jelenség a könyvtárak palettájában, de mégis megteszi. Különösebb választék nem szakadt a fejemre, de azért egy jó pár ínyencség mégis megütötte a recehártyám domborulatát.
Most fölösleges kitérnem arra, hogy a magyar irodalom egypár képviselője bámult le rám a polcról, miközben én költségvetési problémákkal is küszködtem ugyanakkor (természetesen nem vette el az eszemet, és szédülésem is parányi esztétikai diadal volt).
No de.
Aztán mégis abban egyeztem meg magammal, majdnem amolyan bécsi kiegyezéses alapon, hogy Láng Zsolt Berlinévét ragadom magamhoz. És még nem is fizetek rá. Hiába, a nagyvonalúság még nem az erényem, de a napi imámba már kezdem belefogni.