Kirepültünk újból, mint oly sokszor eleddig, nem is tudom ilyenkor csak kötelességből ajánlom fel szolgálataimat, vagy tényleg érdekel egy újabb inger. Természetesen ez azért egy kissé túlzás, mint oly sokszor, mert nem is annyira új az inger, ami ilyenkor belém zuhan, mint egy vágyképpel ellátott meteorit. A hulló csillagokról máskor.
Még nem annyira ferdék a nap sugarai, hogy azt lehessen elmondani, hogy akkor most javában gázolunk a télben. Ez még nem az, annak is eljön az ideje, és azt is élvezni kell majd. Most még egyelőre a szüret ideje lenne, ilyenkor október közepének tájékán kezdenek szüretelni. A szüretelési képek folytonosan visszatérnek elmémbe, mintegy elcsigázottan követem őket egy ideig, majd mintha nem tudnám használni semmire sem, elvetem.
Az ősz szintén a színek világa. Ez már akármennyire is banálisnak tűnik, így van. Csak ki kell szabadulni egy kis időre a városi miliőből, ami visszatántoríthat bennünket oly sokszor, egy eredeti és talán nem is annyira túlzással állítható eredendő világba. A kötelesség ami a primér világok felé vonz mágnesként hat testemre. De nem is tudom határozottan állítani, hogy kötelesség-e.
Mindenesetre mégis ott van, és ott is lesz addig, ameddig mindent fel nem fal az ember alkotta mesterséges világ. Ahol benne lenni, és részt venni a szociális életben teszem azt, az sem rossz. Én egy társasági emberként létezem, ekként is definiálom magam. Ezt most megmondtam.
De túljutva minden nyelvi és gondolati fintoron, tényleg szükséges a kiszabadulásnak a mozzanata. Annak a fajta cselekménynek beállítása, ami teljesen más regisztereket szuggerál.
És nemcsak arról beszélnék most, hogy minden évszaknak (minden napnak, és órának) megvan a színe, színkompozíciója és még sorolhatnám, de rögtön ott lapul a hangspektruma is. Nagyon érdekes, ahogyan különböző terekbe jutunk, és más meg más fény viszonyoknak leszünk a tanúi, de az akusztikus regnumot se hagyjuk ki a képletből. Egy kissé csodálói kell lennünk ennek a világnak, amelyet ránk hagytak a régiek. Most semmiképpen sem a hagyományozottságról beszélek. Ez egy sokkal hosszabb történet. Hanem inkább arról, hogy összeegyeztethetjük a fény-hang viszony rendszert valamiféleképpen.
Na de ne legyek ismét ennyire analitikus. Csupán annyit szorgalmazok jelen pillanatban, hogy talán a csodálattal határos az a módozat, ahogyan valaki szemlélni tudja a külvilágot. Azokban a percekben, amikor egy kissé kiszabadul azokból a pragmatikus gyakorlatokból, amit a napi teendői és elfoglaltságai megkövetelnek.
Örülni kell minden percnek, mert a létezés pontosan ezt követeli tőlünk. Azt is tudom, hogy ezt nem olyan könnyű elérni, és valójában az az egésznek a lényege (ezek már nagy szavak), hogy önfeledtségbe kellene kerülni. Egyféle szellemi eksztázisba. Amely esztétikai minőségeket visel magán.
Miért is ne?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése