Egy régebbi, gyengécske tárcám...
- Amerika az egy nagy álom, de legalább jó - mondta Frankie bácsi, akit
tulajdonképpen mi szólítottunk Frankie bácsinak, mert valójában itthoni volt, és emiatt szemmel láthatóan szerettük őt. Ezt is csak azért mondom, mert Frankie bácsi nevét valamelyikünktől kapta, már nem emlékszem, hogy ki rukkolt elő az ideával, de most ez nem olyan fontos. Frankie bácsi mindig hajszolta az álmait, ez még a háborúból maradt vissza neki, oly nagyon ragaszkodott az álmaihoz, hogy mi csak hüledeztünk és csodálkoztunk egész nap. Hogy valami megtörténjen, szokta mondogatni, ahhoz az kell, hogy folyton kövessük egy hallatlan precizitással és szigorral, mint az agarak a nyúl tetemét az ügetőn, ezért kellenek az álmok. Erre jók az álmok, ne hagyjátok veszni őket kedveseim, folytatta kissé színpadiasan, és mi ilyenkor összekacsintottunk, gondoljatok arra, hogy mi mindent megtudnátok a világról, mi mindent véghez lehetne vinni. Ilyenkor fölsóhajtott, és széttárta a kezeit, mintha ő bizony eleget tett volna az álmok előfeltevéseinek, és meg tett volna minden tőle telhetőt. - Látjátok, mondta, a nap is fáradhatatlanul követi a pályáját, egyfolytában ugyanazt a pályáját követi, ő nem fárad bele ebbe a cselekedetébe, szeret következetes maradni magához. Ezért van az, hogy a nap bizony maradéktalanul beteljesíti a saját sorsát. Mikor ideért, akkor már nagyon élveztük az eszmefuttatását, mert éreztük, hogy legalább végigviszi a gondolatmenetének minden részét és összetevőjét, itt olyasminek lehetünk tanúi, ami nem mindenkinek adatik meg, és ki tudja, még talán maradunk is valamivel, ezekből az együtt eltöltött órákból. Frankie bácsi felpattant éppen a székéről, és elmondta, hogy ő most már biztosan fogja követni az álmait, és olyat csinál, amit még senki sem kerek e földön. Mi erre aztán nagyon csodálkoztunk, össze is dugtuk hamarjában a fejünket, hogy vajon mit is akart mondani ezzel, de nem jutottunk előbbre a fejtegetéseinkben. Frankie bácsi ekkor kipattintotta a sarkából az ajtót, és kiásított a külvilágba. Nézte, hogyan siklik és botlik meg a fény a környéken található tárgyakon, egy ideig még figyelte, hogy a fény különös játéka még elcsigázza a figyelmét, és ez különös és bizsergető jóérzéssel töltötte el, majd sarkon fordult, jól becsapta maga mögött az ajtót, és felénk fordulva csak ennyit mondott.
- Én inkább itthon maradok, ez az álmom.
Nem hittünk a fülünknek. Mindig is azt hittük, hogy Frankie bácsi le szeretne
lépni mielébb innen, és ez az újabb fejlemény, valahogy nem fért a fejünkbe. Az egyik cimbora megszólalt mellettem: - Meghibbant, az agya bomlóban.
Ennyit mondott. És én majdnem aláírtam. Csak megint nem volt nálam a töltőtollam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése