Ma ünnepelnünk kell. Én úgy látom, hogy visszafogottabban. Drukkolok, hogy ne legyen semmilyen különlegesebb fölhajtás. Ettől eltekintve én is ünnepélyes próbálok lenni. Egy kissé emlékezni.
Kolozsvár az egyik szentélyem. Mindig szívesen térek ide vissza, hiszen legalább hét vagy nyolc évet töltöttem el itt az ifjúságomból.És remek évek voltak azok. Pezsgett az élet, no nem úgy mint esetleg Párizsban vagy Barcelonában, de a kelet-európai szintünknek ez megfelelt. Akkoriban.
Most úgymond az igények megnőttek. Főleg abban vélem felfedezni, ami a vagyonnal kapcsolatos elsősorban. Jobb autókat igényelnek az itt lakók, kényelmesebb és terebélyesebb magánházakat, esetleg villákat. Tisztelet a kivételnek természetesen.
De még mindig belengi az itteni levegőt egyféle kreatív melankólia. Ezt most kissé nehezebb lesz megmagyaráznom, de megpróbálom. A diákéletnek ezer meg ezer buktatója van, de öröme is. Főleg ami a szerelem és emennek szatellit területeit illeti. (Ebben a pillanatban besütött a nap az ablakon, a tömbház előtt lévő fáknak a levelein megcsusszan a fénysugár, a zöldnek és ezüstnek egyféle gyönyörteli keverékét adva.)
Ha kevés a kiadás, akkor is sok. A diákzseb ekként van megalkotva és kitalálva. Ez megfárasztja a kreatívabb lelkeket, és néminemű ünnepélyességet kölcsönöz az arcokra. Felfesti az ősz a melankóliáját, mondhatnám. De ez így is van rendjén.Valójában a melankólia, alapmeghatározásban, még közel sem kerül a depresszióhoz. Hiszen csak annyiban negatívabb regiszter, amennyiben visszafogott kategóriaként értelmezem. És én így értelmezem. A melankóliában valójában jól lehet nevetni. A depresszióban nem. És azért lehet nevetni, mert a melankólia nem tagad, csak szünetet tart. Olyan mint egy őzbak, amelyik az ügetés közben felszusszan.
Ma ünnepelnünk kell. Én úgy látom, hogy visszafogottabban. Drukkolok, hogy ne legyen semmilyen különlegesebb fölhajtás. Ettől eltekintve én is ünnepélyes próbálok lenni. Egy kissé emlékezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése