Sztoikus arcok

A sorban állásért sosem rajongtam, de olykor elkerülhetetlen. Azért van ez így , mert mindig valamilyen más dolgunk lenne soron, és pont nem ezen a helyen szobrozni.
- Én nem ide való vagyok - szokták mondani azok oly sokszor, akik nem válaszolnak arra a kérdésünkre, hol található ez és ez az utca.
Ez a "nem idevaló vagyok arc" folyton kiül annak az arcára, aki éppen nem szívesen tárgyalna velünk. Mert ő úgy gondolja, hogy királyi. Már úgy értem, hogy sarjadék. Ezt szoktam néha felvetni azok előtt, akikkel szívesebben vagyok együtt, és akiknek elharsogom a bajaimat. Pedig nem harsogni kellene, még csak nem is mondani. Beszélni, suttogni. Nem.
Egyáltalán nem kellene semmit sem szólni. Mert a panaszkodás megint csak nem egy szép szokás. Márpedig szokás, mert nehéz róla leszokni.
Mégpedig rossz szokás, hogy toldjam meg még jobban és velősebben.
- Panaszkodom, tehát vagyok - ismét egy olyan nem kártéziánus, de mégis a kártéziánus kijelentésre hajazó valami, helyettesíthető szentencia.
Sok minden helyettesíthető ezen a világon. Ezt is nehéz belátni, hogy bárki helyettesíthető majd mindenben. De az egók ennek belátását nem engedik, így tehát mindenki eltelik a saját fontosságával.
Én is talán azt hiszem, ilyenkor, hasonló írásokkal belát valaki valamit.
De nem lát be semmit.
Egyrészt mert kevesen olvassák, másrészt, mert nem is kell belásson senki semmit.

Nem azért kell írni, hogy a világot megváltoztassuk. Néha a bátor sztoicizmus nem árt, hiszen akkor mégis van bennünk fegyelem. Jó értelemben vett fegyelem. A sztoikus arc már jobb.