A boldogságom újra elemében, nem megy egyelőre a net, de majd belejövök. Reménykedem.
Addig is írni kell, a tevékenységeim eme része különös örömmel tölt el. Valójában semmilyen nagyszerűség nincsen benne, egyáltalán csak annyi van, hogy egy műveletsort pörgetek. Írok.
Akkor mondanám is.
Turnénk
Baljóslattal nem indult, és erre azért térek ki kitüntetett figyelemmel, hiszen manapság annyi előrejelző szakma, olykor pedig jóindulatú megérzés érezteti jelenlétét.
De nem is szeretnék hibáztatni senkit sem, a világ egyfolytában kitágul és összehúzódik, és ez érvényes úgy hiszem az emberek megnyilvánulására is. Miért is lennénk kivételek?
Indultunk mint egy kissé elcsigázott csapat, kik valamilyen láthatatlan haderővel szeretnének megmérkőzni. De talán az is megfordulhatott a fejemben, hogy a láthatatlan haderő az valójában a mi elménkben létezhet csak. Feltételeztem.
Ezt megelőzte, hogy mielőtt a cselekmény helyszínére érkeztem volna, betértem a központ egyik eldugottabb könyvesboltjába. Kicsiny és diszkrét jelenség a könyvtárak palettájában, de mégis megteszi. Különösebb választék nem szakadt a fejemre, de azért egy jó pár ínyencség mégis megütötte a recehártyám domborulatát.
Most fölösleges kitérnem arra, hogy a magyar irodalom egypár képviselője bámult le rám a polcról, miközben én költségvetési problémákkal is küszködtem ugyanakkor (természetesen nem vette el az eszemet, és szédülésem is parányi esztétikai diadal volt).
No de.
Aztán mégis abban egyeztem meg magammal, majdnem amolyan bécsi kiegyezéses alapon, hogy Láng Zsolt Berlinévét ragadom magamhoz. És még nem is fizetek rá. Hiába, a nagyvonalúság még nem az erényem, de a napi imámba már kezdem belefogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése