Körleveles ítélet

Az Archaikus Bizottság bent lebzselt az egyik irodában, éppen soros ügyüket vitatták meg. Az egyik kartárs ünnepeltként pózolt, az ablakhoz közel ülő számítógépnél. A kilátás nem a legszebb innen, egy roncstelepre emlékeztető helyre néz az ablakszem, egypár autó és ipari gép hullája szerény társaságában. Semmi egyéb. Néha egy-egy madár csivitelése téved be, de ilyenkor késő ősszel már azok is a jobb helyek felé kacsingatnak.
Sebes léptekkel iramodtam a kézenfekvő iroda felé, miután a bejárati ajtót nagy durral magam mögött becsaptam. A kegyeletes kapus, a képernyőből ébredvén, álmos szemekkel bámult rám.
- Csak a fiúkhoz megyek be egy kissé - szabadkoztam, és a román baietii kifejezés célba ért éreztem. Mintha kacsintottam volna, márpedig annak idején ez nagyon zavart a bakaságban, pallérozatlanságnak ítéltem meg akkor, de közben megszoktam, hogy bizonyos közegekben nem árt alkalmazni. Most éppen itt volt az ideje. Hálistennek elég hamar és vidám ábrázattal gyakorlom, így tehát mindig egy lépéssel a másik fél előtt vagyok. A lényeg ugyanaz mint a fociban, nem kell megengedni a támadási felületet.
Az álmos kapus mielőtt szóhoz jutott volna, én már a sarkot is magam mögött hagytam.
Vészesen közeledtem a iroda ajtajához.
Kivágtam az ajtót, és egyben a felső cét.
- Hogy tudjátok, a cápák mindig megérzik a vér szagát! Nehéz elmenekülni előlük! - ordítottam ahogyan csak bírtam. Tudtam egyrészt, hogy senki sem orrol meg emiatt, másrészt meg nagyon is pusztának és kietlennek tűnt a folyosó ebben a késői délutáni órában.
A társaság némileg dermedten figyelte a produkciómat, én persze büszkén viseltem az entrée-m bűbáját, minden robajával egyetemben. Kirobbant némi elismerés, könnyekig hatódtak egy ilyen merész belépésen. Tudtam, a bejövetelem fénye csakis növelheti az éppen zajló esemény színvonalát.
- Hallottam, hogy ünnepelnétek - kezdtem, és közben az ünnepelt felé fordultam -, asszonyod beszélt, és mondása alapján idekeveredtem. De közben egy más, talán ennél fontosabb üggyel kereslek. Nekem ne küldözgessél körleveleket! - robbant ki belőlem az elégedetlenség, Közben a röhögésem (ez már nem nevetés volt) már eléggé feszültté vált, olyannyira, hogy átragadt az éppen szavaim célját alkotó lényre is. Z boldog volt, hogy megmondhatja a magáét.
- Hiszen nekem is küldték, ne csak én szenvedjek, más is kapjon belőle - mosolyodott el, és ebben a mosolyban nem volt semmilyen kényszeresség. Érezni lehetett a szeretetet, ahogyan ő is azt csinálja amit a helyzet ilyenkor megkövetel. Továbbadja azt amit kap, nehogy valaki ínségében fölfordulhasson.
- Nem mondod - bifláztam ki a legostobább választ, amit ember kitalálhatott ezen a földön.

Liberalizmus és vadliberalizmus

Elgondolkodtató.
"De milyen a liberális önképe saját magáról?

Nyitott, kritikus, szabad, toleráns, embertársai iránt szolidáris, stb. És így van ez? Természetesen így. Ha mindezt liberális embertársával szemben kell érvényesítenie.(...)"

Nekrológ

Szomorú nap lett a mai. A számkivetettség napjait élem nem tudom hányadjára. Egy intézmény, amely nem tiszteli az együttműködőit.
Letojja őket magasról. Kulturális intézmény. A kultúra eszményét kellene proponálja. Ehelyett egy nagyszabású vállalkozáshoz kezd hasonlítani.
Egy rakás dörzsölt emberrel a fedélzetén.

Jazzszeletek meg a sitcom

Álmodni nagyon szép dolog.
Közben már lefelé faroltam, majdnem levertem a postaládát, és ott állt teljes harci készültségben, a kis D az egyik legszimpatikusabb leányzó a kisvárosunkból. Kiengedett hajából próbáltam következtetni az est további menetére, de egyelőre nem jutottam előbbre. Ahogyan kiértünk a tömbház elé, majd pedig beszuszakoltuk magunkat a kis autóba, és aztán ráálltunk az útra, egy kis megkönnyebbülés uralkodott el rajtam, pontosabban a nyugalomnak bizonyos előszele. Nem mintha túlidegeltem volna magam az utóbbi napokban, de a női présence, egy újabb fajtája ennek pontosabban totális lazuláshoz vezetett.
- Jó mozogni - mondtam magamban, hogy egy kissé köszörüljem a torkomat. Tudtam, hogy a lazításnak megvannak az előfeltételei, egy pergő, de mégsem eltúlzott csevegésnek szívesen kell nekiállni.
Aztán a kis D elmondta, hogy hogyan telt a napja, a fitnesz teremben. Erre máris azt gondoltam, hogy nekem is el kellene járnom emilyen helyekre, hiszen rám fér. De némi gondterheltséggel is jár, ami már nem olyan szimpatikus.
- Képzeld el - kezdte a beszámolóját, miközben egy jót kanyarított a kormányon, és a sárga lámpafények mint valami elfuserált üstökösök húztak el mellettünk-, hogy nem lehet rendesen lezuhanyozni. - Máris lelki szemeim előtt megjelent egy rakás kedves lány, akik ott tolonganak a zuhanyzó bejáratánál, nem tudván, hogy mitévők legyenek. A törülközők tetemeit láttam, amint összeesve és összezsugorodva hátramaradnak, eladdig míg az ideiglenes gazdáik a tisztálkodás rituáléjának hódolnak. Éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy majd én kellene odamenjek eligazítónak, vagy valamilyen fegyőrnek. Csupa nővel lenne dolgom, nem is lenne rossz, fontam tovább a gondolataim talmi göngyölegeit.

- Olyan vagy mint Elaine a Seinfeldből - és máris érzetem, hogy elvetettem a sulykot egy meghatározatlan irányba, hiszen egyrészt nem kell ilyenkor angolszász példákkal nekimenni egy játéknak. Másrészt pedig a sznobságom arra kötelez, hogy pallérozottabb példákkal rukkoljak elő, de ezekben a pillanatokban a görögök és a rómaiak nem voltak sehol. Nem mintha annyira otthonosan mozognék a görög illetve egyáltalán a régi kultúrákban. A hagyományt követem, de olykor a modern szemfényvesztés is lenyűgöz. Főleg azokra figyelek, akik jól is csinálják.
Nos, vissza.
Nevetett erre a megjegyzésemre, miután én is nekibátorodtam, hogy tovább ecseteljem, miért is hasonlítunk mi az amcsikhoz. Pedig az amcsik nem minden esetben jönnek be. Nem mint frontalakulat, vagy felmentő csapat, hanem mint követendő példa. Ugyanakkor Seinfeld jó, pontosan azért mert megcélzott egy olyan szellemeskedési szeletet, amivel mások nem, vagy kevésbé próbálkoztak.

Már az udvaron kezdtünk behajtani, amikor az egyik fegyőr nem is annyira udvariasan kezének kaotikus mozdulataival próbált terelgetni.
- Ilyen egy affektáló pacák - ejtette ki D a száján az egyáltalán nem dicsérő szavakat, de ajkain át, melyeket majdnem mindig fixírozok, ezek a hangok is jól estek. A szavak megindultak, majd rövid keresgélés után fülem kalapácsába is beleütköztek.
- Ehem, az ilyeneket nem komálom - vetettem vissza agykérgem pillanatnyi gyümölcsét.
Az udvar ridegsége belső elvárásunkkal ellentétes volt. Közben ajtó csapódott, most is férfihoz illően csaptam be, hadd hallják az érkezést.
Jegyeket váltottunk, majd beereszkedtünk a vörös és lila fényelegybe. Miután balra fordultunk, a bárpult mellett, úgy határoztunk mégis itt telepszünk le.
- Nem kellenek a fotelek - egyeztünk meg, mintha egyszerre gondoltunk volna erre.
Sör és alkoholmentes sör lett a rendelésből. Ecsetelni kezdtem, hogy az alkoholmentes sör valószínűleg olyan, mint gumimacával szeretkezni. Körülbelül ilyen arányeltolódást látok én. Úgy látszik a sitcom megtette a hatását. Ilyenné vált a humor szintem.
Közben türelmesen vártunk, szürcsölgettük az alkalmi kínálatot. Felületes megjegyzéseket fűztem a jelenlévők trendiségével kapcsolatban.
- Mostanában mindenki fancy, nem érzed? - kérdeztem. A szóváltások és a terjengő zsibongás kellemesen bizsergette a fülemet.
- Nem, miből gondolod ezt? - kérdezte bájosan, és rám mosolygott kis tündérként.
Nem válaszoltam.
- Szemeidben egy Hawai nevű szigetet látok, kék tengeri háttérrel.
Egy zacskó újonnan rendelt mogyoró hallgatta fejtegetéseim sutaságát. A kis mogyoró darabok sorra kiugráltak, majd mexikói babokhoz hasonlóan, mint egy inventív animációban táncra perdültek. Belemarkoltam rövid kínálgatás után. A só fennakadt az ínyemen, rövid képzelgés kerített hatalmába. Óceánokon lebegtem. Valamilyen rejtett erőt kezdtem önmagamon felismerni, megnyugtatót, delejeset. A pazar fényben, mely egy diszkó gömbnek a földre vetített kis oválisaiból állt, obszcénan remekeltem. Habár remeklésem tiszavirág életű volt. Egy adott pillanatban egy trónkövetelő bukkant fel a láthatáron. Tömzsi testalkata szemeim előtt kezdett lebegni, majd székért nyúlt valamilyen irányba, társaságunkat szerette volna élvezni. Az enyémet persze kevésbé. Bemutatkozásra került sor. Férfias kézfogás, legalább ennyi gondoltam magamban.
- A Salvamontnál dolgozik - adta le az ismertetőt D. Szemei szikrákat hánytak a nőiességtől.
- És most is embereket ment megmenteni? - kérdeztem újfent, hiszen eltűnt egypár pillanatra a pasas. D nevetése újabb szemtelenségre ingerelt. Az én pályámat nem adom ingyen, szemelgettem újabb indítványaimat.
- Nem, ide ül csevegni - helyesbített. Arcomra némi ünnepélyességet erőltettem. Így is tudom állni a sarat, mondtam magamban.

(szünet - have a break, have a kitkat...)

A csodálatos analitika

Nem tudom, hogy már hablatyoltam itt a csodálatról. Ez egy olyan létforma, pontosabban kategória amit szintén nem lehet megkerülni. De talán mégis a létforma a pontosabb kifejezés. Csodálkozni kell azon, hogy miért éppen mi vagyunk azok akik vagyunk. Örülni kell ennek.

A csodálkozás nem takar semmiféle naivitást. PASCAL beszél a csodáról, ami teljesen más. De valójában ő sem naiv.
Itt sokan összekeverik ezeket a dolgokat, jelenségeket.
De sebaj, engem nem zavar. Vagy legalábbis egyelőre nem így tűnik. Úgy kell gondolkodni, hogy a mi fontosságunkat ne csorbítsa. És ez még nem önimádat. Ez csak annak a jele, hogy bízunk magunkban.
Minden percben benne van valami, ami a létezésnek a legmélyebb szintjét juttatja felszínre. Ez már valahol ezoterikus is egyben. Persze egyelőre nem szeretném keverni a kettőt. Ugyanakkor sajnos az is jelen van - egy olyan tendencia -, amelyik az ezoteriát mint valamilyen fertőző betegséget megveti. Sutba hajítaná legszívesebben, mert tudományellenesnek érzi. Ugyanakkor ezek - az ilyen bírálók - többnyire nem tudják mi az analitika.
Azaz nem tudnak analitikusan gondolkodni. Sajnos még azt sem tudják, hogy mit jelent EZ A SZÓ. Bűvös, mágikus erejűnek hallatszik. ANALITIKA.
Nem megyek bele, ismét.

A feladatok megoldását elég sokszor analitikusan hajtjuk végre. Részeire bontjuk, magyarán. Ezt akkor is így csináljuk, ha éppen nem erre gondolunk, amikor ezeket a műveleteket végrehajtjuk.

Gondoljunk csak bele.
Mit is mondtam eddig?

Töprengések avagy a töprengősdi játszma

Nem lehet eldönteni, hogy mivel is foglalkozzon az ember komolyan. Ez ilyen egyszerűen és ilyen pallározatlan kihívással a kijelentéseim irányában, igaznak minősülnek.
Hiszen:
1. Ha valamit elkezdünk jóhiszeműen és jóindulattal, akkor előbb vagy utóbb kiderül pénz van benne. Valakik kihasználják a tisztaságot egy idő után. És eladással próbálkoznak.
2.Ha tudjuk, hogy valamiben pénz van, és azért kezdünk bele mert szeretnénk a tőkénket gyarapítani, akkor előbb vagy utóbb kiderülhet, a játszmában résztvevő játékosok nem játszanak korrektül.
3. Mire elégséges a hátramaradt időnk? (Ha valaki ezen nem gondolkodott el még komolyan, legalább egypár percre, akkor sürgősen tegye meg. Egyszer az életben ne legyen már balek.) Ezt azért mondom, mert tényleg hátramaradt idővel kell gondolkodnunk.
4. Miért és mivel raboljuk egymás idejét? (Ez valójában a 3.a kérdés.)
5. Mi az értelme ennek az egésznek?
Szép napot!

A blogharc éleződik (ujjgyakorlat)

A politikai blogoknak se szeri se számuk. Most egy kissé belenézegettem a szemlébe, a kínálmányokba, és egyre többet vélek felfedezni. Az olyan blogok, amelyek bizonyos színfoltot hoznának ebbe az egész virtuális hercehurcába, már jóval kevésbé fellelhetőek. De bízom benne, hogy találok majd, csak éppen keresni kellene.

Én semmilyen szín alatt sem szeretném, hogy ezen a felületen politikai csatározások folyjanak. Minek is? Az ideológiai gyakorlatomat szeretném levetkőzni, mert csak gátat szab az életemnek. Természetesen semmi sem megy olyan könnyen. Egy -két politikai megjegyzést azért megengedek magamnak, de ha mégis kórossá kezd válni, akkor inkább egy újabb blogot indítok. Ha már végképp nem tudom magam visszafogni attól, hogy írogassak. (Valahol ez is egy betegség.)

Szóval ebben az önkifejező közegben, amivé a net kezd átalakulni több és kevesebb sikerrel (persze rengeteg torzszülöttel egyetemben), otthonosan kellene mozogni. Ettől még rengetegen idegennek érzik magukat, éppen ezért elkezdenek politizálni. Ha valami unalmas ezen a földön, akkor az a politizálás.

Az a gond, hogy sokszor én is belemegyek ebbe a játékba. Besétálok ebbe a kelepcébe, mert nem vagyok eléggé figyelmes és következetes. Fitogtatni szeretném a felületes tudásomat. Valójában a politikai tudás nem tudás. De nem megyek bele. Hiszen éppen ilyenkor esünk csapdába: ahhoz, hogy megvédjük a kijelentésünket, hosszabb védőbeszédet kell majd írnunk.
Ezt már nem.
Hacsak meg nem kerdülök. Avagy valamilyen kergekór áldozata leszek.
Persze bármi lehetséges. De nem fogom engedni, remélem.

Koncerthangulat

Az előbbi bejegyzésemhez annyit még, hogy a tegnap a színházban (Mvhelyi Színház) Tudor Gheorghe koncert volt. Telt ház, mit mondjak. Énnekem valami dolgom volt az épületben, és meghallgattam három (3 db) számot. Nem zsánerem a pasas, ezt elmondom. Nem volt jó, de rossz sem. Humorral és felvezetőszöveggel a darabok között. Mindenki lelkesen tapsolt a darabok után.
Összefogottak voltak, úgy éreztem.
És azt is hallottam, hogy egyáltalán nem volt olcsó a jegy. Megérdeklődöm pontosabban, hogy mennyibe került, már csak a vicc kedvéért is.
Ilyen dolgokon el lehetne gondolkodni.

Garat

5. Az ortodoxizmus és szabadság különös viszonya. Azt hiszem, rengeteg minden levezethető ebből, mármint az ortodoxizmusból. Jobban megérthető az emberek viselkedése, viszonyulása, ha erre figyelsz. Az ortodox vallás követését Romániában nem annyira vallásosságként, hanem létformaként, kulturális patternként kell elképzelni. Egy kód, ami meghatározza a világlátást. Van benne egy magabiztos konzervativizmus (elég meghallgatni a román közszereplőket, vagy megfigyelni a román nők frizuráját), és egy tiszteletteljes magatartás a vezetők, guruk iránt. Pl. nem "Orbán", hanem "Domnul Theodor Stolojan", plusz ha egy Pleşu, Patapievici, CT Popescu, Hurezeanu stb. ajánl valamit, akkor azt megveszik, megnézik, meghallgatják. Namost, ha az ortodixuzmus találkozik a szabadság szelével, vagyis eléri a felvilágosodás egy adott fokát, ott éleslátással, nyitottsággal, műveltséggel, barátságossággal, humorral, remek ítélőképességgel találkozunk. Az alázat és érdeklődés, visszafogottság és lazaság megfoghatatlan elegyével. Nem túl gyakori, de létező és szimpatikus jelenség.

Boldogság.Cinizmus.

Talán mégis a boldogságról kellene írni. Nem tudom. Ezek rettentően nehéz kérdések. Valójában ha mélyebben elgondolkodunk, akkor mi másról érdemes írni?
Arról, hogy egy rakás szerencsétlenség történik majd mindennap rengetegen írnak, tudósítanak. Sajnos egyelőre ez nem fog változni. Én úgy gondolom, hogy az emberi minőség ebből a szempontból egyelőre így fog stagnálni.

Ameddig nem fog elterjedni a fegyelem gyakorlata széles rétegekben, addig mindig is lesznek olyan hibák, amelyek amúgy kiköszörülhetők lehettek volna. Amikor fegyelemről beszélek nem olyan fegyelemről regélek mint a vasfegyelem, hanem arról, hogy észreveszem körülbelül mire lehet szüksége a mellettem lévőnek. Nem könnyű feladat.
És azért nem könnyű, mivel folyton azon munkálkodunk, hogy kitaláljuk nekünk mire van szükségünk. És ezt mondjuk el másoknak, ahelyett, hogy megtudnánk nekik mire van szükségük.

Én tudom, hogy állításaim milyen kelepcét rejtenek magukban. Hiszen magam sem vagyok olyan következetes, hogy mindezeket betartsam. Hogy tudjam azt, miben is kell segítenem a hozzám közelállókat, és miben kell engednem, hogy önmaguk legyenek. És amikor úgy hozza a sors, akkor szabadnak érezzék magukat.

Egyáltalán nem is tudom, hogy ezek megvalósíthatók-e. Bízom benne, hogy igen. Különben akkor előbb-utóbb úgyis oda jutunk, hogy egyedül dumálunk, azzal az ürüggyel, hogy mégis együtt beszélünk. Látszólag együtt vagyunk, de valójában mindenki elszigetelődött.
Azt a fajta cinikus hozzáállást, miszerint máris ebben vagyunk nem fogadom el, egyelőre legalább erről a gyakorlatról lemondok. A cinikus magatartás elég sokszor konstruktív, de túl ömlengő gyakorlata rossz eredményekhez vezethet. Olyan ez mint a túlzott jóindulat is. Egy idő után rettenetesen fárasztó lehet.

Marcus Aurelius megmondja

Azt az elterjedt mondást, hogy "Élj és cselekedj úgy, mintha ez lenne életed utolsó napja" neki tulajdonítják. Ezt sikeresen beépítette művébe John Irving is, a Garp szerint a világ c. művébe. Talán azt mondhatnám, hogy ekképpen végigkíséri teljes művét ez a gondolat, miszerint élni kell ez életet. Bármilyen sommásnak is tűnik ebben a pillanatban, ez így is van. El kell olvasni. Meg kell érezni benne azt a finom kis élet-illatot, ami körülöttünk terjeng, a mindennapjainkban. A finom erotikától, a csevegések egymásbafonódásán át, egészen az elmúlás olykor sokkoló voltáig. Minden beleépül az életünkbe, ha akarjuk ha nem. Természetesen egy idő után kiszűrjük a kellemetlen élményeket, dörzsöltebbekké válunk.

Ezzel egyidejűleg elveszítjük ártatlanságunkat is.
Nem biztos, hogy ez olyan nagy kár. Ettől még játszhatunk majd mindennap.
Ludens.

A körültekintésről

Most egy kissé elvetem a sulykot esmént. Azaz egy kissé a bölcselet irányába tolom el a gondolatvilágomat, megígérem nem túl komolyan. De egy-két dolgot illene megjegyezni. És amiről ma szeretnék mesélni, az a körültekintésről szól. Arról a kategóriáról, ami legalább olyannyira fontos, mint a diszkréció. De a diszkrécióról mégis egy kissé odébb lesz szó. Majd valahogyan visszatérek.

Íme tehát a körültekintés. Valamikor elkezdtek erről elmélkedni. Megint azzal lehetne kezdeni, hogy már a görögök...De hagyjuk. Hiszen az is meglehet, hogy ők már tudtak erről valamit, és valójában így is volt. Hiszen a szkepszis is velük kezdődött egyrészt, azaz egy jelenségnek sok szempontból való vizsgálata. Egyszerűen így lehetne fogalmazni.

No de körültekintés hogyan jön ide? Hát úgy, hogy szükséges a mindennapi életünkben is. Abbeli elgondolásból, hogy a körültekintés mégis fontos, nem kell kilyukadni oda, hogy a körülményesség ajánlatos. Ez már az óvatosságnak egy olyan foka, ami extrém határokat feszeget. Ide semmiképpen sem kell eljutni. Hiszen ekkor az életet nem lehet élvezni. Ebben az esetben nincsen újítás, és megújulás sem.
S ha pedig mindezek hiányoznak, akkor az életnek az értéke rettenetesen alacsonyan stagnál.

A körültekintésnek és óvatosságnak bizonyos definícióját Márai így fogalmazza meg: "óvatosnak lenni mint egy frontkatona".
Ez számomra sokat elmond...

Nemzeteink lányai

- A magyar lányok jobban néznek ki - vetette foghegyről kissé odébb a szavakat O., miközben egy román adót néztünk, valamilyen híreket, és én történetesen megdicsértem a román lányok szépségét. Érzem bennük a mediterránnak bizonyos szelét, azt a szellőt, amit ilyenkor télvíz idején igenis megkívánhat bárki.
- Gyönyörű arcuk van, legalábbis egyeseknek - próbáltam úgy beállítani, mintha én is tudnám az ilyen kérdésfelvetésnek a lényegét.
- Igen, de a magyar lányok mégis jobban néznek ki - feszengett a széken O., nem adván semminémű plusz információt arról, hogy most komolyan gondolta vagy sem. Közben J. átkapcsolt egy következő csatornára, ahol máris egy gyönyörű kis magyar lány feszengett. Talán időjárást konferált be, az éppen aktuális hideg frontot. Engem közben belülről rázott a hideg. Az Akropoliszra gondolhattam, vagy esetleg Korfu szigetére. Vagy Ciprusra.
- Á, igen - kezdtem köszörülni a torkomat, kissé énekes madarasra vevén a szót -, így már igen, ezt már elhiszem, hiszen ez a lány tényleg karakteresebb. Az is igaz, hogy sok a szép magyar lány - folytattam kissé elbizonytalanodva, holott valahol belül érzetem, hogy nem kell teljesen kimerítenem az elméletemet. - De ez nem jelenti azt, hogy a román lányok is alulmaradnának - szögeztem le a végső konzekvenciámat.
- Ezek egyfolytában sminkelik magukat, két tonna sminkkel mindennap - toldta meg a kissé belső monológgá fajuló beszélőnket J..
- Á, azért az nem olyan nagy baj, egy kissé adjon magára egy nő - próbáltam csípősebbre venni a szót, mintha én tényleg érteném, hogy milyen is egy igazi nő profilja. Úgy éreztem én vagyok az éppen legtrendibb haute-couture legújabb messiása.

A két nő hallgatott, pontosabban elhallgatott. Tudták és érezték, hogy velem egy kissé nehéz vitatkozni. Sokszor csak azért, mert unatkozom. De ez sem mindig így van.
Én megmaradtam a régi véleményemnél, és integrálom az újabb információt. Valójában mindkét nemzet lányai között szép számmal akadnak elbűvölőek. Már leltárba is veszem őket lassan.

Világunk megváltozott

Megváltozott a világ. Ezt joggal állítom, ha nem hiszi valaki, akkor járjon utána. Az egyik jel az, miszerint Jockának, városunk virágárusának lett iwiw profilja. Ez már nem semmi. Egypáran kisütötték, hogy nem ő csinálta, hanem valaki helyette. Ez is lehetséges, de az is, hogy van egy bunkere, ahol teljesen felvértezte magát mindenféle technológiai eszközzel. - Állig fegyverben, mondom én.
Szóval nem fontos, hogy melyik verzió a valóságosabb, a lényeg az, hogy ott van. A másik kitérőm a mai napon az, hogy már másképpen árul. Amikor beérkezik valahová - a lokálokat szereti említem meg mintegy mellékesen - , akkor felcímkézett virágokkal jön. Rajta billeg egy árcimke a virágon, hogy innen lehessen föl- és alá alkudni. Kinek ahogyan tetszik.

Ez már egyféle üzleti modell, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hiszen pontosan ebben rejlik az a lényegi motívum, hogy felfedezhető: őt nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Ő bármi is töténjen, mindenkit túl fog élni. Mert megvan benne az az ösztön, ami nagyon sok emberfiában már kiveszendőben, hiszen csak a legújabb hírekkel foglalkozik e legutóbb említett típus.

De a Jocka típus mindenek fölött van.
Teljesen egyértelműnek látszik a szememben, hogy most fölöslegesen dicsérem, de egy adott szemszögből kissé hódolok a szimpátiájának. Nem annyira, hogy ölelgessen, azért annyira nem. Csak éppen amiatt, hogy egy különlegesebb jelenség szerény kis vársokánkban, és egy másféle színfolt. Ennek következtében pedig a jelenléte egypár pillanat erejéig feldob.

Nárcisz illatú napjaink

(- gyors sorok Mártinak, Orsinak, Dananak és még egypár bájos női lénynek, akik szívesen veszik bókjaimat, az én félig sikerült bókjaimat, de amelyek egyre egészebbekké kerekednek - )

Most amikor már hamarosan tél lesz, a lányok kevésbé gondolják el azt, hogy a meleg fészket meg kellene rakni. Pedig éppen idényében lennénk. Mások azt is mondhatnák, hogy eddig kellett volna. Vagyis, hogy eddig miért odázták el a lehetőséget?
A párválasztás nehéz téma (pont nekem, és megint ebben a témakörben kell nyilatkozzak?!). No de. Miért is térek vissza folyton ehhez a nehéznek tűnő, olykor mégis számomra világos helyzethez?
- Majd megkapjuk azt aki a legvégén a mi oldalunkon áll - mondogatjuk szűkebb baráti körben, és talán azt is elfelejtjük, mennyire kellene mi is valakinek az oldalán álljunk. De ne menjek jobban bele, mert akkor máris értelmezhetőségi nehézségekbe ütközök (bizonyos hermeneutikai gondok miatt).

Az lenne a szép, ha valamilyen szögből meg lehetne látni azt a lehetőséget, ami szerint tényleg konkrétan cselekedni lehetne. A bókok kezdenek kifakulni, az is igaz itt a tél lassan, percek kérdése, hogy itt legyen; így tehát kifakulnak a színek is.
Pedig már ebben is eléggé előreavanzsáltattam becses személyemet, magyarán és röviden: vágom. Lehet, hogy megérződik ezen a cselekvésmotívumon egy bizonyos beidegződésnek a gyönge jelei? Annak a beidegződésnek ami már sztereotip?

Nem hiszem. És azért nem hiszem, mert mosolyogva csinálom mindezt, mint egy igazi elfeledett korból itt ragadt úrfi, herceg, netán trubadúr. De melyik trubadúr?
Amikor Cyrano de Bergerac életéről és kalandjairól szóló filmet néztem jó pár évvel ezelőtt, a neves francia színész, Depardieu előadásában, akkor elhatároztam, hogy igen, az ehhez hasonlatos francia nyelvi sortűzzel fogok én is bókolni. Azaz, hogy én is így fogok dalolni a nőknek, minden percben, minden órában. Másképpen nem is érdemes, mert ha nem ezt a szintet üti meg az illető, akkor inkább menjen árkot ásni.

És miért megint a szexus?
Aztán ott a tudomány is a sarokban, meglapul. Ő is elmondja a maga verzióját, és korántsem lehet olyan könnyen leírni. Azaz a sutba dobni az elmélkedéseit. És ez éppen a szexus miatt van így.
A ún. hormon termelésnek a közhelyes megfogalmazása mégis takar valamit. Rájöttem, hogy a tavasz majd minden évszakban jelen van. Ugyanúgy nézem a szép nőket, mint tavasszal. Csak éppen most nem forgatom a fejemet annyiszor, mivel energiatakarékossági okokból a perifériás látásomat gyakorlom. Ha a fejemet is forgatnám eszeveszetten, akkor hőt vesztenék, és annak idején megtanultam fizikából, hogy ennek komoly következményei adódnak. Fázni meg nem szeretnék, csakis a műpártolás kedvéért.
Ráfázni meg semmiképpen sem.

Majdnem ilyen a szőlő, csak egy kis módosítással.

A szemek állása

- Jó napot kívánok - üdvözöltem már jó messziről a homályos alkatot, ahogyan a kiderülő napfényben egyre közelebb került hozzám, a látómezőm erőterébe. Egypár centivel lehetett alacsonyabb nálam, jó tagbaszakadt helyi ember, olyanfajta, aki idejének nagyrészét fizikai munkával tölti. Már amikor tényleg dolgozik. Egyik szemhéja kissé jobban le volt eresztve, mint a másik, előbbivel valószínűleg az élet árnyékosabb oldalát vizsgálta, hiszen ilyenkor a pupillánkra jóval nagyobb szükségünk van, mondja a tudomány mai állása.
Ha sok a napfény, akkor a kisebb réseket vesszük igénybe, hogy nehogy megártson az istennek ez az adománya, pedig milyen nagy szükségünk lenne erre. A lelki táplálék főleg a fényből következik, ezért van az, hogy még a régi időkben joggal imádták egyes népek a napot. Hogy adjon nekik egy jobb és derűs életet. Az is igaz, hogy egy ilyen elméletet eladni esetleg a skandináv félszigeten, ahol sok helyen a homályban kell feltalálnia magát az utasnak, elég nehéz lenne.
A kis udvart benőtte a repkény, főleg az istálló falát vettem tüzetesebben szemügyre. Egy-két szőlőinda is utat próbált törni magának, hogy ekképpen jelezze létjogosultságát. Én mint megrögzött bor párti ezt könnyed természetességgel nyugtáztam, egy könnyebb mosollyal a szám sarkában.

- Jó napot - pörgette vissza a szavakat a jövevény. Mire aztán én is bemutatkoztam, hogy én lennék az idősebbik fiú. Valójában nagyobbat mondtam, errefelé talán ezt így találják pontosnak. De hogy ki a nagyobb és miben, ez már egy teljesen más feladat körbe tartozna. Szóval így kezdtük egymás méricskélését, és én éreztem, hogy rögtön belepottyantam valamelyik szem vizuális terébe, de hogy melyikébe is pontosan már nem tudnám megmondani. Hogy az árnyékosabb oldalamat, vagy a naposabb oldalamat vizsgálta volna ez a némber, erre hirtelen nem tudnék választ adni.
Aztán nekiveselkedtünk, hogy kimérjük a pityókát, majd utána a búzát, így sorjában mint a tisztességes parasztok. Amikor a búzát tároló fa alkotmányt kezdtük megbuherálni, hát kiderült, hogy egy fia egércsalád lakja. Én már rögtön tudtam, hogy ők is csak azt csinálják, amihez a legjobban értenek, miszerint oda mennek ahol több az élelem, és nagyobb a meleg. A fészek is pontosan ezt mutatta. Már annyira alkalmazkodnak a környezeti élethez, hogy a szalmaszálakba kis műanyag szálakat is belecsempésztek. Mintha ösztönösen megérezték volna, hogy a műanyag termoizoláló paraméterekkel is rendelkezik.

Amikor egy félórával később a raktárnak átalakított istállóban rágyújtott az ismeretlen, gyönyörű kék füstöt eregetvén ki a résre nyitott száján keresztül, akkor már a fészket eltávolítottuk.
- Igen, ők is úgy próbálnak alkalmazkodni ehhez a világhoz, hogy megéljenek - ismételtem el a szentenciámat, melyben semminémű rosszmájúság nem volt felfedezhető az emberek iránt, csak éppen az egerek perspektíváját is szerettem volna felvetni. Az emberi látószög ugyan hivatalosan elég tág, és sok mindent befogad, de sokszor elfelejtik a környezetükben élő lények szempontját is figyelembe venni. Egy kissé naivnak hangzik, de már sokszor tapasztaltam.
A némber nem vetette rá magát az én problémámra, és talán jól is teszi, hiszen errefelé vidéken az ilyen jellegű morálisnak ható elemezgetéseknek nincsen helye. Ha egy kártékony lény, legyen az egér vagy madár a termésben bajt okoz, akkor azt a lehető legrövidebb idő alatt el kell távolítani. Nincs helye töprengéseknek.
Valójában én sem töprengtem, csak éppen betekintést próbáltam nyerni világunk, és implicite a természet rendjébe. Megkaptam amit kerestem. Mindenki oldja meg a gondjait.

D a tulaj

Valójában az egyik tulaj, mert még másban is sántikál. Persze nem sántikál, hiszen egyenesen jár. És jól is csinálja, csak egy kissé kiütnek rajta a neurózis bizonyos jelei.
- Mindenki azt hiszi, hogy én ebből nyerek, pedig nem így van - kiáltotta, és még visszafordult mintha egy csapásra készülne. Szemem sem rebbent, már megszoktam az ilyen kirohanásokat. Sokan csak arra várnak, hogy meglepődjön az ember, de ebből nem fognak kóstolni részemről. Én ha úgy adódik, akkor visszavágok. De ideig óráig a Dalai-szoftot letöltöm. Ti. hogy békés legyek ameddig lehet.

Ezután nem vesztem el a türelmemet, csak éppen megszorítom az illetőnek a kezét, vagy a nyakát. Hogy tanuljon egy kissé a dolgok menetéből. Hölgyekkel és kisasszonyokkal, vagy esetleg lányokkal ezt nem teszem meg. Les femmes sont tres delicieuses et belles.. (Majdnem helyes.) Elvből nem gyakorlom ezt. Velük verbálisan viaskodom. És ezt a műfajt kiválóan lehet élvezni, csak egy kis odafigyelést igényel.

- De nézd, én csak vicceltem - próbáltam visszavágni.
- Mostanában már a viccet sem értik? - kérdeztem a körülöttem lévőket, cimboráimat. Vállukat vonogatták.
- Én tudtam, hogy D-vel ez fog történni, ezért nem mondok ilyeneket neki - jegyezte meg sommásan az egyik állhatatos cimbora. A söre vidáman ficánkolt a kancsóban. Valójában annyi volt részemről a megvetendő kijelentés, hogy elszóltam magam, egy felületes poén szintjén, miszerint a tulajok rajtunk gazdagodnak. Azt hittem szellemes vagyok. De a szellemeskedést a tulajok nem értékelik. Ezt valahol eddig is sejtettem, de most már tutira fogok velük menni.
Csak az üzletet fogom velük tárgyalni.
Úgyis egész nap azon gondolkodnak.

Női fehérnemű varázslatok

A fehérnemű manapság teljesen átalakulhatott, és át is alakult. Formájában, stílusában. Ki milyen szinten és hozzáállással próbálja kezelni ezt a problémát. Vannak akik totális mértékben kiélik ezt a fajta hobbijukat, már-már hivatásszerűen beleásva magukat. Természetesen ez annak is lehet a következménye, hogy esetleg az illető ilyen iparágban dolgozik. Vagyis aki elsődleges megközelítésben dolgozik a szexussal.

Engem személyesen feldob majd minden fehérnemű. Nem a nagymama-típusokra gondolok elsősorban. Hanem a kortárs dizájnok adta lehetőségeken belül értékelem ezeket. Egy sor divattervező dolgozik naponta azon, hogy a leheletfinom erotika belengje az életünk majd mindennapjait. Még akkor is talán, amikor már nagyon szürke hétköznapoknak nézünk elébe. És lehet, hogy ez az igazi kihívás. Mert ilyenkor hogyan lehet megoldani egy ilyen fogas kérdést?

A női alsók közül az egyik kedvencem a csipkés, mostanában szélesebb változat. Mármint a csípőre eső része, oldalt ívelő komponensére gondolok. De a tanga sem hagy hidegen, széles skálán lehet válogatni belőle, habár annyira falatnyi, hogy nagy formabontásokat nem nagyon enged meg. Mindkét formátum rengeteg színben került piacra, csak éppen meg kell keresni a helyeket.

A világháló is csak úgy bővelkedik a kínálatokban. Most éppen ez a honlap került a kezem ügyébe: Lingerie Confidential.
Persze a fehérnemű manapság már nem fehér, vagy csak alig fehér. Sokszor a színes jóval inkább a pajzánkodási felületet juttatja előtérbe. Személyesen ezt érzem. A játék szerves része a színkben való tobzódás. In my modest opinion.

Ilyen az, amikor önelégült vagyok. Lehet leszokok róla, de lehet, hogy nem. idő kérdése ez is.

Az eszperantó gyakorlója

Ez a nap szintén a hevenyészett sétafikálások napja volt. Amikor ezt jelentem ki, akkor főleg azt értem ezalatt, miszerint semminek sincsen különlegesebb súlya. És egy ideig talán nem is lesz.
A tegnap G, egy szimpatikus fiatal színész, elejtette a következő megjegyzését:
- Nem kell az egész világért felelősséget vállalni - és mintha máris a következő feladatán gondolkodva, ugyanakkor szavai súlyának némi mérlegelést adva, felállt.
- Ezt a beszédet szeretem, határozottan kell megfogalmazni majd mindent - nyakaltam én is a bölcs okosságot, és szavaim körberöpködtek a félhomályos büfében. Mivel nem volt nyitva semmilyen ablak, a szavaim némi töprengés után, leültek egy szomszédos asztalhoz. Figyelni kezdték szülőatyjukat, majd elszenderültek újabb riválisok híján.
G még mindig bentrekedt, mintha várt volna valamire, aztán kiderült, hogy a telefon lehetett az oka. Valahonnan egy ismeretlen kéz, egy emberen keresztül mozgatva szolgálataira volt éhes, ezért volt esedékes a hívás.
- Megyek, máris megyek - pendítette meg hangszálai líráját a távollevőnek. Szívélyesen búcsúztunk, úgy gondolom mindketten eléggé tiszteljük egymást ahhoz, hogy tudjuk, ha netán valami gond lenne közöttünk, akkor azt személyesen intézzük. Ennek természetesen még a legkisebb jelét sem látom. Ugyanakkor kifejtettem néhány szóban azt az elméletemet (újra ezeken a pályákon járkálok egymagamban), hogy mennyire tisztességes az, ha valaki megorrol egy másik lényre, nevezetesen egy emberre, és akkor az ilyesmit diszkréten és pallérozott eleganciával kell elintézni.
- Nem szép, ha nincsen betyárbecsület - vágtam ki a száztízet, és felálltam, hogy nyomatékot adjak mondókámnak. - Ha valakinek valamilyen baja van, meg kell invitálni az ellenfelet egy külön kis ringbe, és ott kell azt elintézni. - Itt már látta, hogy egy elszánt vitéz legénnyel akadt dolga, egy modern Háry Jánossal, egy Don Quijotéval, egy akármilyen álmodozóval. Mosolyogni próbált. Láttam, hogy elhitte amit mondtam. Ennyire hatásos lettem volna? Kérdéseim mint megátalkodott szirti sasok, köröket írtak le a cerebráliámban.

Ezek után állt fel, és búcsúzkodott igazi harcosként. Kabátját felcsapta vállára, mint a parasztok a vasvillát (ebben nyilván rejlett némi elegancia), majd pedig kinyargalt az ajtón. Annyi időm még volt, hogy utánaszóljak:
-See you on the next round.

Az angolomat gyakorlom úton útfélen. Több kevesebb sikerrel. Némi franciával is keverem, az se maradjon le szegény. Majd amikor egy kis németet keverek mindehhez (amit tényleg a legkisebb mértékben sem uralok), akkor érzem a legjobban magam.
Az eszperantó úgysem halhat meg olyan hamar.
Én felélesztem ha kell. Csak adjanak elég támogatást.
(Plíz gív me léz árzsant púr die geseft.)

Mamü forever

Érdekes is lehet akár a MAMÜ honlapja. Kedves komám volt olyan aranyos és felhívta a figyelmemet erre a jelenségre. El kell majd olvasnom az irományokat, lássam mennyire lehet majd okulni belőle. Mint jelenség érdekes is lehet akár. (Ismétlem.) Személy szerint, ahogyan ezt jeleztem a komámnak is, én próbálok mindenféle csoportosulástól távol kerülni. Hálistennek egyik kedves kollégám, és barátom legutóbb Kolozsváron ugyanezt erősítette meg bennem. Ez recens élmény, a múlt héten történt.

Azt nyilatkozta az egyik lokálban késő éjszaka, hogy szeretné megtalálni azt a szegmenst, ahol nagyjából csak ő van jelen. Esetleg még egypáran. Ahol a szabályokat ő szabja meg. Nem kell mások szabályainak megfelelnie. Ez nem szeparatizmus.

Ez annak a világi elképzelésnek a megléte, miszerint mindenkinek saját ösvényei vannak. Ugyanakkor állíthatom, hogy ez a fajta tudás egy kissé elvesztődött félúton. Valakiknek nem tetszett, és megnyomták a történelmi delete gombot. Persze ez sem biztos. Lehet, hogy egyféle evolúciós szelektálódás eredményeképpen jutottunk ide.

Én mégis azt mondom, és ezt egyre inkább magamba sulykolom, hogy mindenki próbálja meg a szerencséjét. Az életet csakis így lehet igazán értékelni. Magyarán, átírom magamban a szoftot. Ha nem ékesszólásra vall jelen esetben a nyilatkozatom, akkor nem bánom. Nem kell mindig cizelláltan jelen lenni. Sokszor az igény is elég. De annak mindenképpen meg kell lenni.

Nosztalgikus női vágányok

- A fene enné meg azt a sok lazsáló némbert - mondtam az éjszaka a központi korzón M.nek, kissé mosolyogva is talán, de azért mégis némi hangsúllyal. Ha nagyon kivesézném a gondolataimat, akkor azt mondhatnám, hogy nem annyira komolyan gondoltam (ez egy magyaros fordulat, főleg felénk). Szóval nem gondoltam annyira komolyan, csak éppen rámtört a magány bizonyos szegmense. És ez a szegmens sem teljesen ismeretlen, így tehát otthon éreztem magam eme lelki kategóriában.
Mellettem M battyogott kimérten, éreztem lépteiben a bölcs embernek az ébrenlétét. - Valójában lehet, hogy nem fontos, hogy valaki valami komolyat csináljon az életében - válaszolt töprengésében. Ezt a salingeri gondolatot már régebben kinéztem magamnak, így tehát helyben kellett hagynom. Tudom, és a mai napon is érzem ennek hatását, az évek távlatából. Inkább a szellemessége maradt meg bennem, a Zabhegyezőből, és főleg azok a mondatok, mint amelyek így szóltak: "Baj van a szaxofonommal bébi".
Ezt a poént sokszor lelőttük a kollégiumban, annak idején még líceum volt, mert akkor az a fránya francia modell volt a divat. Nem mintha annyira bántott volna az elnevezés. Ezt majdnem sosem tartottam fontosnak, és azt hiszem a mai napon sem. Nemrég egy kedves barátomnak mondtam, hogy az identitás belül van, és nem papírokon, meg okmányokon. Mormogtam kissé felületesen, egy kívülálló számára lehet így tűnik, de belül tényleg ezt hittem. És vallom mind a mai napig.

Szóval így slattyogtunk egymagunkban, a kissé hűvös levegőt szelve át peripatetikusan, elmélkedvén bölcs dolgokról. (Elevenekről és holtakról.) Éppen ebben rejlik a szépsége az életnek sokszor, úgy gondolom. A sétának a belső struktúráját csak az tudja igazából értékelni, aki azt többé-kevésbé rendszeresen műveli. Ilyenkor szöknek ki a ködből a vérbeli gondolatok, mint a kecskebakok játék közben. Slampos hasonlat. Meg kell jegyeznem, hogy egy helyen Hamvas kitűnően érvel a séta mellett, másutt pedig Márai. Azok az emberek, akik már teljesen az autójukra vannak szorítkozva, nehezen értik meg ennek a lényegét. Ők vagy ülnek valami előtt, vagy száguldanak az autójukkal. Köztes sebesség nincsen. Elbűvölő oly sokszor ez a világunk.

Továbbmegyek.
- Na de mit is keresnek a nők az életben? Mi a lényeg? - ezt a kérdést meg annyiszor feltettük magunknak. Már azt sem tudom, hogy melyikünk volt az első, aki feltette, annyira körbejárt ez a kérdés. Az éjszakai grandezzan megemlítettem többek között M.nek Pascal Bruckner nevét. Eszembe jut, mert sokszor eszembe szokott jutni. Az egyik remekműve, amit mindenkinek ajánlok a Keserű méz címet viseli. Habár lehet, hogy a regény viseli el a címet. Mert a tartalma nem semmi. Ahogyan bevezeti a gyanútlan olvasót egy szerelmi háromszög leírásába, az már majdnem a lehetetlenséget súrolja. És mégis. Megjegyzem, hogy a regényből készült film sem kutyafing, de a regényhez képest egészen más. Van színészi játék, és a cselekmény fonala is szakemberekre vall. De én mégis azt mondom, hogy a regényhez közel sem kerül. Polanskinak elismerem a tudását, de a regény mégis a regény. (Nem adom föl.)

Pascal Brucknernek van egy másik alapműve is, a Le nouvelle désordre amoureuse, amiről wikipedián nem történik említés. Román fordításban a Noua dezordine amoroasă címmel volt ellátva. (Gondolom nem más szerző írhatta. Habár az is megeshet.)

Szóval lehetne tanulni egy-két dolgot. Tényleg senkit nem szeretnék megbántani, semmilyen identitásában, mert nem szép dolog. De azért nem kell olyan hangosan ordítozni időnként, mert lehet, hogy vannak akik éppen meghallják. És akkor egyet fognak mosolyogni. Erre azt is lehetne válaszolni, hogy kit érdekel? Szokták is, rendszeresen-rendszerint.

Engem például érdekel. És szerintem nem vagyok egyedül.
Szép éjszakát!

Döntés és érvelés

Régebben, főleg gyermekkoromban sokat kérettem magam. Kívülről úgy nézett ki, mintha tényleg finnyás lennék és lehet, hogy az is voltam. Valójában nem annyira kérettetés volt ez, hanem bizonytalanság. De ezt sem állítom teljes mértékben. Hogyan emlékezhetünk valami régire, hiszen az emlékek rengeteg esetben csalnak? Ez már amolyan prousti kérdés lenne, gigászi megközelítésben.
Mostanában arra próbálom nevelni magam,hogy fölöslegesen ne kérettessem magam semmiért. (Az önnevelés nem könnyű. Beláthatja bárki.) Én azt látom, tapasztalom és olvasom időközben, hogy egyrészt szívesen bújunk meg mindenféle sztereotípia mögé, oly sokszor mert az biztonságot ad. A másolás, avagy a mimikrinek a sémája nem rossz. Ebben az esetben nem is találom hibának.

De sok esetben saját döntéseket kell hozni. Talán ezek a legnehezebb feladatok az életben. Hogyan és milyen értékek figyelembe vétele mentén hozunk döntéseket, egy sürgős feladat elvégzésekor? Nem könnyű erre válaszolni, és aki csak felületesen bólogat, az valójában a maga sírhelyét ássa. Lehet, hogy egy kissé merészebb a kijelentésem, ebben az esetben, de borongós az idő. (Ebben az esetben én sem támasztottam alá az érvelésemet következetesen. Nem lehet szubjektív faktorokkal elodázni egy érvelést.)
Szép hétvégét!

Az angol patternek olykor jobbak

A mai napba az is belefért, hogy kedves barátnőmmel O.-val a messengeren angolul csevegjünk. Az a hatékony helyzet felismerés ilyenkor, úgy gondolom, ha mellőzünk ebben az esetben minden magyar kifejezést és szót. Mert az már mankónak illetve segítségnek számít.
A kognitív pszichológiának és ismeretelémeletnek az egyik alappillére az, hogy a legújabb információkat ne a legkönnyebb módon szerezzük be. Így tehát még régebben ha napi hírekre vágytam, akkor a brit Timest olvasgattam unalmamban, vagy a francia Le Monde-ot. Nem annyira unalmamban, de valamilyen szinten mégis hatékony volt. Ezt azért éreztem adekvátabb helyzetfelismerésnek, hiszen így a szürkeállományom jóval inkább rá volt kényszerítve arra, hogy dolgozzon. Újabban a Wikipedia térhódításával, és egyáltalán a Wikimedia jelenség elterjedésével, egyre többen részt vehetnek ilyen jellegű munkákban.

Úgy gondolom, és sokan erre tippelnek, hogy azok a szakirányok fognak fejlődni a leginkább, amelyek mindenféle újabb kihívásnak fognak megnyílni. Ez nem feltétlenül egyenértelmű a Karl Popper féle nyitott világgal.

Africa unite

Afrikai gyökereink vannak.

Most újraértelmezek egy jó pár gondolatot és egyáltalán sok mindent az eddigi életemből. Ez egy túlzás, és nem igaz. Valójában csak annyi fedi a valóságot, hogy egy sor dolog jutott az eszembe, miszerint ismét Kolozsvár utcáit járom. Itthon érzem magam, újra itthon. Vannak elementáris vonatkozások az életben, amelyek mindenhol érvényesek. Hiába kezdünk más nyelven beszélni, valami teljes mértékben közös. Közös az bennünk, hogy emberi módon gondolkodunk, még akkor is ha ezek olykor gyarló gondolatok. És bizonyos kánonok szerint nem emberhez méltóak. Ezt sokszor úgy egészíteném ki: nem olyan emberhez méltóak, akinek hatalmas elvárásai vannak önmagával és a közösséggel szemben, ahol éppen él. Ez talán jobban lefedné az igazságot.

Hogy kinek milyen elvárásai lehetnek? Egyáltalán milyen álmokat érdemes babusgatni, hogy a végén ne kelljen csalódnunk? (Adott esetben, ismét csalódnunk.) De ne ijedjünk meg olyan hamar. Ha egy remek Douglas Adams idézettel élhetek, a Galaxis útikalauz stopposoknak című remekművéből, akkor azt mondanám: "-Ne ess pánikba!" És ezt következetesen érdemes betartani. Mert ha nem ezt tesszük, akkor vagy magunkat nyomorítjuk meg, következésképpen boldogtalanokká leszünk, vagy pedig másoknak adunk helyzeti előnyt, olyan értelemben, hogy majd kihasználják emberi mivoltunkat.

Hogy ezekre a bölcseleti kérdésekre jutok, az nem véletlen.

Nem érzem magam túlzottan bölcsnek az élettel kapcsolatban, de kezdő sem vagyok a pályán. Már egypár szituáción keresztül mentem, és talán nyugodtan állíthatom, hogy volt időm megfigyelni különböző emberek reakcióit. Amelyek között volt ilyen is, meg amolyan is. Mindenki úgy csinálja meg az életét, ahogyan tudja. Amennyire a képességei viszik. Kár azon rágódni oly sok alkalommal, hogy valakivel mi történik éppen. Hiszen megtörténhet, hogy nem is várja el, más esetben pedig talán nem is érdemli meg. Azt elismerem, hogy legutóbbi kijelentésem nem éppen a felebaráti-eszmetan legpallérozottabb példája.

Nagyon sok ember nem tudja kezelni azt az alapszituációt, amit úgy lehetne a legegyszerűbben megfogalmazni - nivellált létezés. Ez alatt azt értem, hogy kettő vagy több ember egy azonos szinten él. Nem kerül bele a képletbe a dominancia és elnyomás elve. Nagyon fontos, ha valaki szentel ennek a gondolatnak egypár percet.

Az embereknek a jó része sajnos csak úgy tudja elképzelni az életét, hogy vagy elnyomják őt, vagy ő majd elnyom valakit. Harmadik, vagy esetleg ennél több eset nincs. Pedig érdemes lenne ezeknek a gondolatoknak néhány percet szentelni naponta, és esetleg gyakorlatba ültetni. A nagy részük ilyenkor azzal érvel, hogy miért éppen ő kezdené el. Ez egy fals érvelési mód.

Egyrészt valakinek el kell kezdeni. Másrészt pedig aki ezt kijelenti, az fél. Ezeknek nagy része istentelen. (Abban az értelemben, hogy a lelkük nincs a helyén. Aki azt gondolja, hogy a legutóbbi fogalmazásom nyegle és naiv, az téved. Hiszen fogalmazhattam volna úgy is, hogy a pszichéje az abnormalitás dimenzióját súrolja. Így jobb lett volna? Nem hiszem, mert sok mindenkinek értenie kell a kommunikációt.)

Harmadlagosan pedig úgy kellene élni, hogy a világunkat élhetőbbé tegyük. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi az ami az emberekben közös kellene legyen, akkor talán azt mondanám, hogy az az igyekezet, miszerint világunkat élhetőbbé kellene tegyük. De ez egyelőre csak egy elképzelés. Sok embertársunk ez alól kibújik, mert úgy gondolja, hogy nem trendi ilyen álláspontokat kialakítani.

Afrikai gyökereink vannak.

Mai gondolkodó

Honnan ismered fel a lassúbb gondolkodású ismerősöd?

Oct 13th, 2007 by Tihi

10 pontban:

1. Továbbküld egy üzenetet az iwiw-en melyben vagy azt mondják hogy az iwiw be fog zárni, vagy azt, hogy a te felhasználódat törlik ha nem küldőd ezt a levelet tovább, vagy, hogy kapsz meghívót ha továbbküldöd.

2. Küld egy üzenetet az iwiw-en egy olyan városszavazásról, ami már fél éve választható városként ott van, csak ő nem vette még észre, esetleg azt hiszi, hogy a városszavazás arra van, hogy megmutassuk, hogy melyik a legfaszább város. Ennél is durvább ha ékezetmentes városmegnevezést próbál beíratni az illető.

3. Továbbküld egy messenger üzenetet arról, hogy a Yahoo be fogja zárni a messenger szolgáltatását, és készülj fel. Ezt a messenger üzenetet természetes a Yahoo elnöke maga küldte el saját ID-ról. Ugyanezt küldheti email verzióban is.

4. Továbbküld egy üzenetet a messengeren amelyben kiskutyákat adnak oda ingyen. Ha nem kell neked és nem küldöd tovább olyannak akinek esetleg kell, akkor a szegény édes tündibündi kiskutyákat ki fogják nyírni (elaltatni).

5. Továbbküld egy üzenetet a messengeren, hogy egy fantasztikus hiper super vírus terjed, és ha ettől meg ettől (többnyire tök nonszensz nevek) kapsz valamilyen levelet akkor nehogy kinyisd mert összeomlik az életed (a számítógéped)

6. Továbbküld egy emailt amelyben beszámolnak John Smithsek és Kis Jánosok, hogy mekkora szerencséjük volt, hogy elolvasták ezt a levelet és ők is továbbküldték. Ha te nem küldöd tovább legalább 25 ismerősödnek 3 nap alatt akkor a pestis fog elvinni. Ezekehez a levelekhez gyakran bombasztikus élettanácsok is csatolódnak, amelyekből kiderül, hogy hogyan légy boldog, szerelmes és jófiú. Gyakran ezek a tanácsok egészen buták és naívak.

7. Továbbküld egy emailt amelyben egy halálán lévő Rákos kislányról van egy ronda fotó, és amelyben azt mondják, hogy a Yahoo vagy az AOL, vagy a Google, vagy az isten méri, hogy hány postaládába érkezett meg ez a levél, és ennek függvényébe pénzt kap a kislány, így megmentődik. Teh’t küld tovább és jön a lové neki.

8. A legdurvább természetesen az, mikor szólsz neki, hogy …oh please…nem lehetsz ennyire naív na, ezek kamuk, unatkozó emberek írják, és röhögnek ha többszörös keringés után visszakapják. Erre az a válasz mindig az, hogy: én is csak kaptam. Tényleg? Nahát… ÉS mi mond, mi a halál faszáért nem gondolkodtál el rajta, hogy ez egy bullshit mielőtt továbbküldted volna és megtöltötted volna a kolléga postaládáját vagy képernyőjét szarral? Gondolkodni tudsz, kedves?

9. Kapsz tőle egy emailt amelyben egy társkereső, vagy akár pornó oldalról küldenek neked meghívást az ő nevében. Az előbbi esetben sosem veszi észe (mert figyelmetlen vagy nem ért angolul) mikor kérdezi a társkereső oldal, hogy elküldheti-e az összes emailedben lévő contact-nek a meghívót, a második esetben meg sem kérdi a honlap, az ismerősöd meg annyira fraier (ezek ugye általában fiúk), hogy valódi emailjét írja be mikor pornó oldalakon kérnek egy emailt a bejelentkezéshez (ilyenkor megtudhatod milyen típusú lányokat és kefélésformát szeret az illető ismerősöd. Ez gyakran egész érdekes meglepetéseket okozhat :).

10. Megkérdezi messengeren, iwiw-en, vagy telefon, hogy nem-e szeretnél könnyű munkával gyorsan marha sok pénzt keresni. 2 perc alatt kiderül, hogy egy újabb MLM bullshitról van szó. Mostanában egy polinéz Noni nevű csodaburjány és a nyugdíjbiztosítások a legmenőbbek, de újra és újra felbukkannak a különböző vitaminos, kozmetikumos MLM-ek. Ezeknél a legdurvább az szokott lenni mikor az illető ismerősöd fél éven belül a harmadik ilyenbe próbál bevonni. Annyira jó volt az előbbi, és annyira ügyes volt ő, hogy máris cserélnie kellett. Nagy meggazdagodást valahogy mégsem látsz soha rajtuk.

Ezek az ismerőseid, kik ilyen csapdákba beleesnek 80-90%-a tájékozatlan és hiszékeny fiatal lány. Sajnálom lányok, nagyon távol áll tőlem a hímsovénség, de ez a valóság. Ilyenektől kapom. Nap mint nap.

Mi is brandek vagyunk újabban

Kell örülni minden percnek. Vagy kellene örülni minden percnek. Most úgy fogok fogalmazni, ahogyan még eddig nem. Természetesen ez nem fogja a realitást tükrözni.
Nos. Kolozsváron, máris belevetettük magunkat a nagy betűs életbe. ÉLETBE.
Nekiveselkedtünk, hogy megbirkózzunk az egyik legújabb kolozsvári attrakcióval, a Julius Mall névre keresztelt kereskedelmi gócponttal. Itt találkoznak a nagy nevek, cégek, brandek. Sejtettem, hogy súlyos lesz. De azért ennyire nem.
- Menjünk már át - türelmetlenkedtem egy kissé, és próbáltam ellesni öcsém arcán, hogy akkor most mi fog következni. A szóban forgó valami egy jelzőlámpa volt, odafércelt gombbal az okosabb járókelőknek, hogy jelezzék átkelési szándékukat. Egy fiatalabb egyetemista krapek meg is nyomta, barátnőjével az oldalán.
Nem váltott. Ezt mi is tudtuk, ezért nem nyomtuk meg.
Majd aztán besétáltunk a körforgó ajtón, és vizuális terünkbe egy újabb látomás tévedt. A szökőkútról beszélek, melyik különböző tempóban próbálta saját vizét mozgásba lendíteni. Különböző fényeket, különböző színekben installáltak ehhez az attrakcióhoz. Örültem, hogy nem zenél, legalább hallom a víz természetes hangját, zuhanásának öblös hangját.

- Menjünk fel az első emeletre - indítványozta a társam, még mindig a rokonom képében. Éppen a szökőkút mellett elterülő térképet böngésztük, és ennek következtében döntöttünk így.
Ráálltunk a mozgólépcsőre, amely mintha a mennybe vinne bennünket. Legalábbis ígéretében ezt véltem felsejleni. Elodáztam azt a megjegyzést, hogy ahogyan belép az emberfia, máris zenével fogadják. A hétfő esti menü ebből a szempontból valamilyen pop sláger volt. Valamelyik díva nyomta éppen. Talán Beyonce, de nem vagyok biztos. Legalább hármat rendszeresen összekeverek. Hasonlítanak egymásra. Hangzásban, és valószínűleg a fitnesz bérletükben is. Izmos legyen a láb(mint férfi értékelem), de az üzenet már nem fontos (mint zenész nem értékelem).

Amikor már kezdtünk túl lenni a Kenvelo, Mustang, Nike, Lee Cooper és egyéb brandeken, akkor valamilyen erő átvezérelt egy másik részébe az iszonyú monstrumnak. Műépítészetileg végül is nem a legrosszabb, újabban azok az irányzatok a nyertesek, amelyek a kéznéllevő teret rendkívül funkcionálisan állítják be. És ekképpen az orientálódás is fontos szerepet kap. Ez különben nagyon tetszik.

Pédául emiatt jókat lehetne kiabálni, egyik sarokból a másikba.
Na de, térjek vissza.
Szóval áteveztünk a gyomor-szekcióba, mintha ösztönünk is ide vezérelt volna. Miután egy kissé elszöszölgettünk a különböző kajáldák között, megállapodtunk a Jaco Fresh Tortilla pultjánál, egy görögsaláta és egy tonhalas saláta erejéig. Nem volt rossz, de az adagokból legalább még vagy kettőt személy szerint bevállaltam volna. Egy nagyméretű tükör előtt elmenvén a tálcákkal (véletlenül lettek volna odaállítva?), láttam, hogy nem vagyok egyáltalán elhízva. Sőt, elképesztő állapotban vagyok. Vajon emiatt szerettem volna többet enni? Már erre sem volt elég idő,hiszen figyelmemet egypár nőstény ragadozószerű elsétálása után,máris egy hatalmasabb képernyő kötötte le. Animációt futtattak éppen, silány esztétikai üzenettel. A kamera, azaz a szemlélő felhőkarcolók között futkározott, és egy idő után mentőkkel, meg tűzoltó autókkal találkozik. Nagyvonalakban ennyi. Kinek a mentő?- kérdeztem magamban, de nem kaphattam választ, mert újra generálta a szoft az egészet, és kezdődött elölről.

Happy hours.
Nekünk persze nem volt árleszállítás. Minek is lett volna? Eléggé borostás voltam, maximum olasz giggolónak nézhettek volna. De ezeknek lenne árleszállítás?

A szuicid Csáth mit akar?

Még mielőtt valaki fejbe kólintana, hogy esetleg valami gondom lenne Csáth-tal, elmondom. Most már gyakorlatilag véget ért a vásárhelyi filmfesztivál helyi sikerrel. Ugyan nemzetközinek van meghirdetve, de nem biztos, hogy tényleg annyira ismert messzi földön. Talán egy-két szakmabeli számára lehet, hogy ismerősnek tűnik ez a név. Nos, ez nem is baj, hiszen a low-budget seregszemléknek ez a sorsuk. És ez jelen pillanatban még mindig itt tart. És így is lesz ezentúl is. Nem fog nagyon megváltozni. Aki azt reméli, hogy esetleg olyan híre lesz, hogy messze földön erre az eseményre fognak dalokat komponálni, lehet, hogy mellérúg. Vagy arra kezd el vigadni, miszerint bekerül valamilyen online lexikonba.

Az imént ütöttem be Becali nevét a Wikipediaba. Kijött, és jó hosszú a cikk róla. Csak összehasonlításképpen. Vásárhelyről van ugyan szócikk, de a filmfesztiválról nincsen. Még Vásárhelyről is annyi van, azaz egy picivel több mint Becaliról. Ez utóbbi nemzetközi szinten is trendi, sajnos. Azért a Wikipedia dicséretére legyen mondva, hogy egy-két dolgot megjegyez erről az ingatlan-, terület- és foci-mogulról. Nem éppen a legszebb fényben feltüntetve becses személyét.

NA DE MIT AKAR A SZUICID CSÁTH?
Az éjszaka ez volt a legutolsó film, egy Csáth parafrázis, azaz Egy elmebeteg nő naplójának a filmes változata. egy kissé depresszívebb hangulatba ejtette a nézőközönséget, én személy szerint nem hódoltam annyira a depressziónak. Sokkal inkább elbóbiskoltam. A végére, amikor már arra kéri a hölgyemény a dokit, hogy vegye ki a szürkeállományát. Az agyát. Tehát ezt már nem láttam, pedig lehet, hogy látnom kellett volna. Mindenesetre a zenei aláfestés nem volt semmi, gyönyörűen ellensúlyozta a homályos és sejtelmes képsorokat. Különböző komolyzenei regisztereket feszegető zenei piktogramként értékeltem. De időnként hallani lehetett egy visszatérő motívumot, amolyan szintetizátor hangon. Jóval inkább negyedhangok voltak, mint nyolcadok vagy tizenhatodok. Szóval a tempója is nagyon lassú volt, és ennek folytonos visszatérése előidézte bennem a már följebb említett elszunnyadást.

Lehet, hogy korgott a gyomrom is időközben, egyre jobban felmerül a gyanú így utólag bennem.
- Szponzorizálhatta volna a szegedi Pick egypár szendviccsel a seregszemlét - mondom mintegy sejtelmesen, hiszen testvérvárosunk. Ők is a testvéreink...

Jefferson Airplane

Ezen a héten eszembe jutott többek között Thomas Jefferson is, az Egyesült Államok harmadik elnöke is. Valójában nem ezért hasított az elmémbe a képe, pontosabban az emlékképe, hanem azért mert a Függetlenségi Nyilatkozat egyik megalapítója, kiagyalója, kialakítója. Derék ember volt, ezért külön köszönetet kell mondanom neki, főleg emiatt a Függetlenségi Nyilatkozat miatt. Ez azért releváns az én életem számára, mert én valójában komolyan vettem ezt az egész perpatvart. Mármint amit ott, annak idején, ezzel a ráolvasással elindítottak. Mert tulajdonképpen ez egy ráolvasás. Olyan, mint amikor a gyerekre rámondanak ezt-azt. Vagy valakit megáldanak. És még sorolhatnám, mert az ilyen szociális kategóriáknak se szeri se számuk. De pszichológiai kategória is egyben, meg antropológiai is. Ne menjünk bele. Szóval itt az egészben annyi a lényeg, hogy sajnos már nem tudom megfizetni neki ezt a gesztusát: már csak az emlékének tudok adózni, és ezt legalább következetesen kellene végigvigyem. Önmagamat a függetlenségnek és implicite a szuverenitásnak az ideája teljesen megbabonáz. Annyira hatalmába kerített ez a két princípium (átfedés a kettő gondolati szerkesztésében van, márpedig), hogy azóta sem tudok lemondani. Minden áron az egyén szuverenitását hirdetem, mentségemre legyen mondva, most már egyre kevesebbet mondom másoknak. Úgy vettem észre, hogy egy kissé terhelő. Az embertársainknak nagy része szívesen hódol be mindenféle műfajnak, eszmének, divatnak, trendnek, apostolnak, szentnek és egyáltalán bárminek. Valójában jól is teszik, hiszen csak így lehet keresni valamit is az életben. Főleg pénzt. Na, de ne menjek a dolgok elejébe. Ne jussak el egyből oda, ahová lehet, hogy nem kell eljutni. Azért mert én a saját szuverenitásomat és függetlenségemet nem tudom csak úgy olcsón eladni, azért még mások is cselekedhetnek másképpen, és jól. Hiszen az értékek - és az emberi életről beszélek jelen pillanatban - más értékek mentén is szerveződhetnek. Ha nagyon gonosz lennék ezekben a pillanatokban, akkor azt mondanám, hogy a meghunyászkodás mentén is szerveződhetnek. De nem mondom. Tekintsük úgy, mintha nem mondtam volna semmit. Így tehát arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az emberek önmaguknak választanak értékeket. És ezekre építik az elkövetkező életüket. Bárcsak így lenne. Sajnos, úgy tűnik napjainkban, hogy ez a fajta érdeklődés egyre inkább kiszorul. Tehát a tömeges életmódoknak az lett a következménye, hogy bizonyos értékeket belesulykolnak az embertömegekbe. A média, a tömegkommunikáció, a mindenkori hatalom. De ez a legutóbbi mondatom sem releváns immár, hiszen a médiának volt magához való esze, amikor ezeket a diskurzusokat (amelyek a médiának a gyatrább és sommás jellegét kérdőjelezték meg) beépítette önmagába. Úgy lehet valamit sikeresen elhallgattatni, hogy beépítik a saját corpusba; és nem úgy gondolkodnak, miszerint teljes mértékben eltüntetik.

Egyelőre megállok, elég hosszú ennek a történetnek is a fonala, sok a szakirodalom. Ami egyszerre rossz is, meg jó is.
(Th. Jefferson üdvözletem, a Jefferson Airplane zenekar meg már nem létezik!)

Egy kiállítás emléklenyomatai

Múmia gondok adódnak

A Királyok Völgyében (ang. Valley of the Kings) megint fölbukkant egy múmia. Tut királyé (ezt most nem tudtam dekódolni, hogy hányadik a sorban, és melyik dinasztia. Tuttankhamonnak nem biztos, hogy rokona). Azt nyilatkozza az egyik egyiptomi megbízott, a régészeti főnök-vezető (antiquities chief), hogy minden látogató 20 gramm vizet (talán vízpára formájában) ad hozzá a múmiához, amiből majd só lesz. Gondolom kicsapódik. Valószínű, hogy ez a kémiai folyamat játszódik le ilyenkor.

És ha majd a só alászáll a nemes múmiára, akkor majd egy idő után tönkremegy. Ugyanakkor, ez idő tájt megkétszereződött a turisták száma. Hm.
Szóval milyen nagy gondban vannak, mert egyelőre sajnálni kellene a múmiát, majd a régészeti vezetőt, hiszen neki is gondja van emiatt, majd pedig a Királyok Völgyének eltartottjait.
Mert ez az egész smells like turism.
Vagy nem?
Megint én viccelődök fölöslegesen?

Vásárhelyi film- és könyvfesztivál

A vásárhelyi filmfesztivál programja a könyvfesztiváléval esik egybe. Egy helyen, a nemzeti színházunkban. Mindenki próbálja végezni a dolgát. Most egy különlegesebb helyzet adódott, hiszen a kettő egy helyen landol. Míg a könyvfesztivál már régebben is e helyen érezte itthon magát, addig a filmfesztivál a Kultúrpalotában tartatott. Most ez egy kissé megváltozott. Nem biztos, hogy olyan nagy a gond emiatt, hiszen a kettő közönsége akár fedheti is egymást. És ebben némi szépség is meghúzódhat. Kellene örülni ennek tulajdonképpen.

A tegnap egy KAF felovasásra tévedtem be éppen. Az Ábelből olvasott fel keresetlen sorokat. De lehet, hogy kerestük mi is az alkalmat. (Nem lényeg.) A fontos, hogy egy kis oázist alakítottak ki ekként, a kultúra oázisát. Még fiatalok is betévedtek a felolvasásra. Drukkolok nekik valahol, hogy esetleg ezen a kíméletlen pályán valahol elhelyezkednek majd, ha netán erre adnák fejüket. Hiszen nem semmi! Már én is abban sántikálok, hogy a humán oldalamat (ebben az esetben a bölcseleti világokat már csak bizonyos játszma szintjére állítsam, hiszen ebből talán még egy becsületes hangszert sem vehetek, de sebaj...) leszűkítem amennyire csak lehet. Ez ugyanakkor elképesztő. A belsőmben heves tiltakozások folynak válaszképpen.

Így tehát nyüzsgés folyik a színház termeiben, és az előcsarnokban is. Tegnapelőtt egy remek Dés László Quartet koncertet élvezhetett a nagyérdemű. Pompásan játszottak.

A tegnapi filmszemlém elmaradt objektív okokból, pedig a rövidfilmeknek különös világuk van, és ezt az elmúlt években érezhettem is. A nemzetközi szemléletnek egyféle szeletét kínálja ekként a filmszemle, rövidfilmes verzióban. Esténként természetesen egy-egy nagyfilm is bejátszik a képbe. (Ez most nem volt képzavar.)

A burjány-művészek

Rengeteg a művész ebben a világban. Csak úgy nőnek ki a földből, mint a gyom. Se szeri se számuk. Szóval mint a gyom, itthoni nyelvjárásban BURJÁNY. Mondhatom, tele vagyunk burjány-művészekkel, akik kifejezésre szeretnék juttatni azt, ami a legmélyebb pszichés szintjükből próbál feltörni. Vagy esetleg a szellemiből. Az is megesik.

De mi az ami azokból a mélységekből kikecmereg? Esetleg kikupálódik? Habár jelen esetben kikupálódásnak neveztetik az a jelenség, ahogyan ők valamilyen szinten egy produkció alkalmával kikupálódnak, elismerést nyernek egy adott befogadó közönség előtt. Olcsón megússzák. És büszkén szétnéznek, próbálják élvezni az éppen aktuális elismerő pillantásokat. Méltatásokra éheznek, arra, hogy végre bekerüljenek a körforgásba. Abba a körforgásba, amit legegyszerűbben a NAGY MŰVÉSZETI KÖRFORGÁSNAK neveznénk.

Igen ám, de ehhez kell valami. Kell egy olyan alázat, ami csak kevés művésznek adatik meg. Hogy úgy álljanak meg a művészet templomának oltára előtt, hogy tudják bármilyen körülmény között is: alkotásuk ha remekel is, előbb-utóbb az enyészet sorsára jut. Szomorú, de pl az egyiptomi piramisok is erre a sorsra jutnak egyszer. Ha valaki azt állítja, hogy az amit emberi kéz alkot, az örökkévalóságig eltart, valószínűleg nem gondolta végig a gondolatmenetét. Elszólja ilyenkor magát az illető. Verbalizál teljesen fölöslegesen, mert imponálni akar egy közönségnek.

A művészi alkotás efemer-jellegéről Hamvas egy rövid kis esszéjében pompásan érvel. Meg kell keresni, sajnos már elfelejtettem a címét. Hátha majd megtalálom.
Szóval főt kell hajtani a végtelenség előtt. Mint emberek, ez az út járható számunkra.

A snasszer mítosz felülbírálata

Vannak snasszeres nők. Akik egyik napról a másikra nagy nők lesznek. Azaz úgy tesznek mintha nagy nőkké válnának. De ez sajnos nem mindig így van.
Emezeknek egy része még a tegnap tisztességes lány volt. Többé-kevésbé ütőképes nő. De aztán valami miatt, valami folytán a képletbe beleszottyant valami. Nem lehet tudni, hogy mi.
És ettől kezdve ezek a nők snasszeresek. Fennhéjázóak. És beképzeltekké is válnak. Üresebbé lesz a tekintetük.

Félreértés ne essék. A férfiakban is megeshet ez. Nem szeretném egyből a vizes lepedőt a nőkre dobni, csak azért mert pillanatnyilag ez örömet szerez nekem.

Valójában mindkét nem megérdemli a sorsát. Csak tudnám, hogy mitől ilyen snasszeresek ezek az emberek. Vannak akik úgy viselkednek, mintha egyfolytában a Windsor házzal leveleznének. (Ezt szoktam mondogatni a barátaimnak, amikor emezeket jellemzem.)

Nehogy már! Nagyon sok ilyen embertársunknak, ha megnéznénk a családfáját, bizony sok zsellért találhatnánk ezek között.
- Ennyi arisztokrata csak nincsen a világon. (Hehe.)
Egyszerű statisztikát alkalmaztam, és emiatt jutottam erre a következtetésre. Azok miatt mondom, akik esetleg kételkednének a gondolatmenetemben.

Ne örüljünk mindennek felhőtlenül

Sokszor az is megesik, hogy valakinek kimondottan örülök, egy sikerének, vagy esetleg annak, hogy véghezvitt valamit sikerrel, amire már régen elkötelezte magát. És ilyenkor megesik, hogy örömömnek adok hangot, mintegy jelezvén, hogy tényleg belevaló cselekedetnek vagyunk a tanúi.
Igen ám, de itt sem hagyja nyugton ez embert az ördög.
Vannak olyan embertársaink akiknek mindez rettenetesen gyanúsnak tűnik. Mintha valamilyen reakciós esetleg gonosztevő banda tagjaként lennék jelen.
Ennek következményeként minden ilyen cselekedetemet egyféle fenntartással kezelik, illetve az álságos opportunizmus gyanúját kezdem felébreszteni bennük.
Illetve olyan is van, hogy már nem is tudom. Ti. olyan esetek.

Szóval ennek az a lényege, hogy már odáig fogom fejleszteni magam ezen a téren, hogy nem mindenkinek örülök, ha nem muszáj. Hát minek is?
Csak azért, hogy esetleg valamilyen jókívánságot mondjak, aztán meg utólag megbánjam. Hogy ismét egy másik esetben naivnak tituláljanak. Volt ilyen is. Hehe.

Szóval, ebben az emberi cselekvési mintában is visszafogottabbá kell válnom. És azzá is leszek.
Minek mindenkinek örülni?
Egy adott helyen említi Faludy, hogy nem biztos, hogy minden nagy művésszel testközelből is meg kell ismerkedni. Mert kiderülhet, hogy emberileg egy gyatra anyag.(Talán Faludy említette.)

Egy más ünnepnapnak a patinája

Ma legyen egy kissé a nosztalgia napja. Mondom itt ezen a téren, a virtuális felületen. Ezt természetesen egy kissé, nem is annyira nyersen, a viccnek a hangulata kell megspékelje. Miért?
Hát azért, mert ma november 7.-e van. Ez egy nagy nap. Most abban ez értelemben kerülök a kérdésem központjába, ahogyan azt a derék és zseniális Hofi állította, mesélte.

A takarítónő bemegy reggel a még alvó Leninhez. Lenin egyet fordul a másik oldalára (ezt már én teszem hozzá), amire a takarítónő noszogatni kezdi. - Lenin elvtárs, keljen fel, november hetedike van, ma van a felkelés napja.
Szóval ebben a kis szellemeskedésben sok minden megelevenedik az életünkből. Egyrészt például az is, hogy ez az egész história októberben esett meg. Hiszen mint tudjuk, kalendáriumi eltolódás van az ortodox és az ún. normális naptárak között.

Másrészt számomra mindig enigmatikusnak tűnt, hogy ebben az egész históriában a Nagy Vezér (az egyik jelen esetben), oly mélyen alszik. Úgy általában. De minek?
Az alszik elmélyülten, mondom mintegy mellékesen, aki majd minden dolgát elvégezte. Ebben az esetben a Nagy Vezér (az egyik) annyira mélyen aludt, hogy azt gondolná az ember a szocializmus máris elérte a céljait. Beteljesítette az álmát. Azaz minden a helyén volt.

Természetesen nem így volt. Úgy elbaltázták az egész prodzsektet ahogyan azt illik. Én valójában nem is bánom. Ahogyan a szocializmus utána pedig a kommunizmus elképzelték a közösséget, örülök, hogy melléfogtak.
Szívből örülök.
Az nem egy közösségi elképzelés volt, hanem bizonyos elfogult és narcisztikus egyéneknek a diadalittas mámora. Hogy esetleg megvalósítottak valamit.
De nem.
Na de, legalább emlékezem Hofira. Élj sokáig Mester!

Csak intelligenseknek és bátraknak

Ma nagyképű voltam. Ezt legutóbb az egyik kislánynak (mert még mindig kislány valahol, bármennyire is úgy állítja be magát, hogy nagy nő, hiszen orális fixációja van). Ezt azért mondom, mert egy olyan maszk mögé rejtőzik, amelyen vannak akik átlátnak.
Az orális fixáció egy pszichoanalitikus konceptum, és ebben a megközelítésben azt kell elmondanom, hogy gyermekkorban teljesen normális. Hiszen az emlőnek a befalását, és az anyatejhez való jutást ez biztosítja. De aztán ahogyan az egyed felnőtté válik, ennek valami mássá kell átalakulnia.

Elvárja, hogy megverekedjenek érte a férfiak. Hiszen azt gondolja magáról, hogy egy igen értékes lény, akiért még a pokolba is érdemes lemenni. Nem tudom, hogy az mennyire érvényes rám. Nem teljesen antipatikus (hiszen azért válaszolgat egy-egy feltett kérdésemre), azaz nem vagyok egy ebadta a szemében. De azért még azt hiszi, hogy a köröket még lefuttatja velem, csakis azért mert pillanatnyilag élvezi.

Ez sem fog menni neki ilyen könnyen. Amikor jelen van, akkor éppen nagyképűsködöm, ami nem a legszebb erény. Tudom én a leckét a nikhomakhoszi etikától kezdve, a senecai bölcseleten keresztül. És nem is mondom, hogy annyira rossz emezeknek a beállítódása. Az ilyenfajta sztoicizmusnak megvannak a jól kiérdemelt gyümölcsei.

És ezt amennyire lehet támogatom. Csakhogy a mai világban egyre elterjedtebb a dominancia vs meghunyászkodás. És ezt a fajta poláris struktúrálódást egy kissé unalmasnak tartom. Sajnos a köznapi életben, egy olyan felületi szinten, ahol egyenlő felekként kellene álljanak a polgárok emennek a hiányát látom majd mindennap.

Az ego győzelme elsöpör mindent. Például a szociális avagy a gazdasági dimenzióban, ahol elvileg olyan lojális játék (már említettem a lojális játék fogalmát) feltételeinek kellene lenni, miszerint működőképessé kellene válnia a társadalomnak. Ezt gazdasági szinten a piacgazdaság írná le, egy tisztességes verseny keretén belül.
Ehelyett nem verseny van, hanem versengés.

Vagyis a törvényes keretek betartásával (sokszor a látszat felszínen maradásával), övön aluli ütések teljes és totális arzenáljával találkozunk. Ez különösképpen senkit sem kellene meglepjen, Huxley Szép új világja után. Egyelőre csak ennyit mondok a dystopia terén.

Természetesen Huxley mesterművén kívül még van egy sereg más hasonló mű is. Ami részben időben utána következett az már az orwelli beállítódás. Valójában a végtelenségig lehet vinni ezeknek a gondolatmenetét. (Eszembe jut némileg az arisztotelészi logika, hol ezeknek a buktatója fennáll.)

Hogy ezekbe ne kelljen teljesen elmerülnöm, mégis az őszi szerelmi bájolgás fog lefoglalni egyelőre. Hiszen ebben van némi perspektíva.
- This is my solution, for the moment mr. Orwell.