Talán mégis a boldogságról kellene írni. Nem tudom. Ezek rettentően nehéz kérdések. Valójában ha mélyebben elgondolkodunk, akkor mi másról érdemes írni?
Arról, hogy egy rakás szerencsétlenség történik majd mindennap rengetegen írnak, tudósítanak. Sajnos egyelőre ez nem fog változni. Én úgy gondolom, hogy az emberi minőség ebből a szempontból egyelőre így fog stagnálni.
Ameddig nem fog elterjedni a fegyelem gyakorlata széles rétegekben, addig mindig is lesznek olyan hibák, amelyek amúgy kiköszörülhetők lehettek volna. Amikor fegyelemről beszélek nem olyan fegyelemről regélek mint a vasfegyelem, hanem arról, hogy észreveszem körülbelül mire lehet szüksége a mellettem lévőnek. Nem könnyű feladat.
És azért nem könnyű, mivel folyton azon munkálkodunk, hogy kitaláljuk nekünk mire van szükségünk. És ezt mondjuk el másoknak, ahelyett, hogy megtudnánk nekik mire van szükségük.
Én tudom, hogy állításaim milyen kelepcét rejtenek magukban. Hiszen magam sem vagyok olyan következetes, hogy mindezeket betartsam. Hogy tudjam azt, miben is kell segítenem a hozzám közelállókat, és miben kell engednem, hogy önmaguk legyenek. És amikor úgy hozza a sors, akkor szabadnak érezzék magukat.
Egyáltalán nem is tudom, hogy ezek megvalósíthatók-e. Bízom benne, hogy igen. Különben akkor előbb-utóbb úgyis oda jutunk, hogy egyedül dumálunk, azzal az ürüggyel, hogy mégis együtt beszélünk. Látszólag együtt vagyunk, de valójában mindenki elszigetelődött.
Azt a fajta cinikus hozzáállást, miszerint máris ebben vagyunk nem fogadom el, egyelőre legalább erről a gyakorlatról lemondok. A cinikus magatartás elég sokszor konstruktív, de túl ömlengő gyakorlata rossz eredményekhez vezethet. Olyan ez mint a túlzott jóindulat is. Egy idő után rettenetesen fárasztó lehet.
Arról, hogy egy rakás szerencsétlenség történik majd mindennap rengetegen írnak, tudósítanak. Sajnos egyelőre ez nem fog változni. Én úgy gondolom, hogy az emberi minőség ebből a szempontból egyelőre így fog stagnálni.
Ameddig nem fog elterjedni a fegyelem gyakorlata széles rétegekben, addig mindig is lesznek olyan hibák, amelyek amúgy kiköszörülhetők lehettek volna. Amikor fegyelemről beszélek nem olyan fegyelemről regélek mint a vasfegyelem, hanem arról, hogy észreveszem körülbelül mire lehet szüksége a mellettem lévőnek. Nem könnyű feladat.
És azért nem könnyű, mivel folyton azon munkálkodunk, hogy kitaláljuk nekünk mire van szükségünk. És ezt mondjuk el másoknak, ahelyett, hogy megtudnánk nekik mire van szükségük.
Én tudom, hogy állításaim milyen kelepcét rejtenek magukban. Hiszen magam sem vagyok olyan következetes, hogy mindezeket betartsam. Hogy tudjam azt, miben is kell segítenem a hozzám közelállókat, és miben kell engednem, hogy önmaguk legyenek. És amikor úgy hozza a sors, akkor szabadnak érezzék magukat.
Egyáltalán nem is tudom, hogy ezek megvalósíthatók-e. Bízom benne, hogy igen. Különben akkor előbb-utóbb úgyis oda jutunk, hogy egyedül dumálunk, azzal az ürüggyel, hogy mégis együtt beszélünk. Látszólag együtt vagyunk, de valójában mindenki elszigetelődött.
Azt a fajta cinikus hozzáállást, miszerint máris ebben vagyunk nem fogadom el, egyelőre legalább erről a gyakorlatról lemondok. A cinikus magatartás elég sokszor konstruktív, de túl ömlengő gyakorlata rossz eredményekhez vezethet. Olyan ez mint a túlzott jóindulat is. Egy idő után rettenetesen fárasztó lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése