2007. november 9., péntek

A burjány-művészek


Rengeteg a művész ebben a világban. Csak úgy nőnek ki a földből, mint a gyom. Se szeri se számuk. Szóval mint a gyom, itthoni nyelvjárásban BURJÁNY. Mondhatom, tele vagyunk burjány-művészekkel, akik kifejezésre szeretnék juttatni azt, ami a legmélyebb pszichés szintjükből próbál feltörni. Vagy esetleg a szellemiből. Az is megesik.

De mi az ami azokból a mélységekből kikecmereg? Esetleg kikupálódik? Habár jelen esetben kikupálódásnak neveztetik az a jelenség, ahogyan ők valamilyen szinten egy produkció alkalmával kikupálódnak, elismerést nyernek egy adott befogadó közönség előtt. Olcsón megússzák. És büszkén szétnéznek, próbálják élvezni az éppen aktuális elismerő pillantásokat. Méltatásokra éheznek, arra, hogy végre bekerüljenek a körforgásba. Abba a körforgásba, amit legegyszerűbben a NAGY MŰVÉSZETI KÖRFORGÁSNAK neveznénk.

Igen ám, de ehhez kell valami. Kell egy olyan alázat, ami csak kevés művésznek adatik meg. Hogy úgy álljanak meg a művészet templomának oltára előtt, hogy tudják bármilyen körülmény között is: alkotásuk ha remekel is, előbb-utóbb az enyészet sorsára jut. Szomorú, de pl az egyiptomi piramisok is erre a sorsra jutnak egyszer. Ha valaki azt állítja, hogy az amit emberi kéz alkot, az örökkévalóságig eltart, valószínűleg nem gondolta végig a gondolatmenetét. Elszólja ilyenkor magát az illető. Verbalizál teljesen fölöslegesen, mert imponálni akar egy közönségnek.

A művészi alkotás efemer-jellegéről Hamvas egy rövid kis esszéjében pompásan érvel. Meg kell keresni, sajnos már elfelejtettem a címét. Hátha majd megtalálom.
Szóval főt kell hajtani a végtelenség előtt. Mint emberek, ez az út járható számunkra.

Nincsenek megjegyzések: