Kell örülni minden percnek. Vagy kellene örülni minden percnek. Most úgy fogok fogalmazni, ahogyan még eddig nem. Természetesen ez nem fogja a realitást tükrözni.
Nos. Kolozsváron, máris belevetettük magunkat a nagy betűs életbe. ÉLETBE.
Nekiveselkedtünk, hogy megbirkózzunk az egyik legújabb kolozsvári attrakcióval, a Julius Mall névre keresztelt kereskedelmi gócponttal. Itt találkoznak a nagy nevek, cégek, brandek. Sejtettem, hogy súlyos lesz. De azért ennyire nem.
- Menjünk már át - türelmetlenkedtem egy kissé, és próbáltam ellesni öcsém arcán, hogy akkor most mi fog következni. A szóban forgó valami egy jelzőlámpa volt, odafércelt gombbal az okosabb járókelőknek, hogy jelezzék átkelési szándékukat. Egy fiatalabb egyetemista krapek meg is nyomta, barátnőjével az oldalán.
Nem váltott. Ezt mi is tudtuk, ezért nem nyomtuk meg.
Majd aztán besétáltunk a körforgó ajtón, és vizuális terünkbe egy újabb látomás tévedt. A szökőkútról beszélek, melyik különböző tempóban próbálta saját vizét mozgásba lendíteni. Különböző fényeket, különböző színekben installáltak ehhez az attrakcióhoz. Örültem, hogy nem zenél, legalább hallom a víz természetes hangját, zuhanásának öblös hangját.
- Menjünk fel az első emeletre - indítványozta a társam, még mindig a rokonom képében. Éppen a szökőkút mellett elterülő térképet böngésztük, és ennek következtében döntöttünk így.
Ráálltunk a mozgólépcsőre, amely mintha a mennybe vinne bennünket. Legalábbis ígéretében ezt véltem felsejleni. Elodáztam azt a megjegyzést, hogy ahogyan belép az emberfia, máris zenével fogadják. A hétfő esti menü ebből a szempontból valamilyen pop sláger volt. Valamelyik díva nyomta éppen. Talán Beyonce, de nem vagyok biztos. Legalább hármat rendszeresen összekeverek. Hasonlítanak egymásra. Hangzásban, és valószínűleg a fitnesz bérletükben is. Izmos legyen a láb(mint férfi értékelem), de az üzenet már nem fontos (mint zenész nem értékelem).
Amikor már kezdtünk túl lenni a Kenvelo, Mustang, Nike, Lee Cooper és egyéb brandeken, akkor valamilyen erő átvezérelt egy másik részébe az iszonyú monstrumnak. Műépítészetileg végül is nem a legrosszabb, újabban azok az irányzatok a nyertesek, amelyek a kéznéllevő teret rendkívül funkcionálisan állítják be. És ekképpen az orientálódás is fontos szerepet kap. Ez különben nagyon tetszik.
Pédául emiatt jókat lehetne kiabálni, egyik sarokból a másikba.
Na de, térjek vissza.
Szóval áteveztünk a gyomor-szekcióba, mintha ösztönünk is ide vezérelt volna. Miután egy kissé elszöszölgettünk a különböző kajáldák között, megállapodtunk a Jaco Fresh Tortilla pultjánál, egy görögsaláta és egy tonhalas saláta erejéig. Nem volt rossz, de az adagokból legalább még vagy kettőt személy szerint bevállaltam volna. Egy nagyméretű tükör előtt elmenvén a tálcákkal (véletlenül lettek volna odaállítva?), láttam, hogy nem vagyok egyáltalán elhízva. Sőt, elképesztő állapotban vagyok. Vajon emiatt szerettem volna többet enni? Már erre sem volt elég idő,hiszen figyelmemet egypár nőstény ragadozószerű elsétálása után,máris egy hatalmasabb képernyő kötötte le. Animációt futtattak éppen, silány esztétikai üzenettel. A kamera, azaz a szemlélő felhőkarcolók között futkározott, és egy idő után mentőkkel, meg tűzoltó autókkal találkozik. Nagyvonalakban ennyi. Kinek a mentő?- kérdeztem magamban, de nem kaphattam választ, mert újra generálta a szoft az egészet, és kezdődött elölről.
Happy hours.
Nekünk persze nem volt árleszállítás. Minek is lett volna? Eléggé borostás voltam, maximum olasz giggolónak nézhettek volna. De ezeknek lenne árleszállítás?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése