Nosztalgikus női vágányok

- A fene enné meg azt a sok lazsáló némbert - mondtam az éjszaka a központi korzón M.nek, kissé mosolyogva is talán, de azért mégis némi hangsúllyal. Ha nagyon kivesézném a gondolataimat, akkor azt mondhatnám, hogy nem annyira komolyan gondoltam (ez egy magyaros fordulat, főleg felénk). Szóval nem gondoltam annyira komolyan, csak éppen rámtört a magány bizonyos szegmense. És ez a szegmens sem teljesen ismeretlen, így tehát otthon éreztem magam eme lelki kategóriában.
Mellettem M battyogott kimérten, éreztem lépteiben a bölcs embernek az ébrenlétét. - Valójában lehet, hogy nem fontos, hogy valaki valami komolyat csináljon az életében - válaszolt töprengésében. Ezt a salingeri gondolatot már régebben kinéztem magamnak, így tehát helyben kellett hagynom. Tudom, és a mai napon is érzem ennek hatását, az évek távlatából. Inkább a szellemessége maradt meg bennem, a Zabhegyezőből, és főleg azok a mondatok, mint amelyek így szóltak: "Baj van a szaxofonommal bébi".
Ezt a poént sokszor lelőttük a kollégiumban, annak idején még líceum volt, mert akkor az a fránya francia modell volt a divat. Nem mintha annyira bántott volna az elnevezés. Ezt majdnem sosem tartottam fontosnak, és azt hiszem a mai napon sem. Nemrég egy kedves barátomnak mondtam, hogy az identitás belül van, és nem papírokon, meg okmányokon. Mormogtam kissé felületesen, egy kívülálló számára lehet így tűnik, de belül tényleg ezt hittem. És vallom mind a mai napig.

Szóval így slattyogtunk egymagunkban, a kissé hűvös levegőt szelve át peripatetikusan, elmélkedvén bölcs dolgokról. (Elevenekről és holtakról.) Éppen ebben rejlik a szépsége az életnek sokszor, úgy gondolom. A sétának a belső struktúráját csak az tudja igazából értékelni, aki azt többé-kevésbé rendszeresen műveli. Ilyenkor szöknek ki a ködből a vérbeli gondolatok, mint a kecskebakok játék közben. Slampos hasonlat. Meg kell jegyeznem, hogy egy helyen Hamvas kitűnően érvel a séta mellett, másutt pedig Márai. Azok az emberek, akik már teljesen az autójukra vannak szorítkozva, nehezen értik meg ennek a lényegét. Ők vagy ülnek valami előtt, vagy száguldanak az autójukkal. Köztes sebesség nincsen. Elbűvölő oly sokszor ez a világunk.

Továbbmegyek.
- Na de mit is keresnek a nők az életben? Mi a lényeg? - ezt a kérdést meg annyiszor feltettük magunknak. Már azt sem tudom, hogy melyikünk volt az első, aki feltette, annyira körbejárt ez a kérdés. Az éjszakai grandezzan megemlítettem többek között M.nek Pascal Bruckner nevét. Eszembe jut, mert sokszor eszembe szokott jutni. Az egyik remekműve, amit mindenkinek ajánlok a Keserű méz címet viseli. Habár lehet, hogy a regény viseli el a címet. Mert a tartalma nem semmi. Ahogyan bevezeti a gyanútlan olvasót egy szerelmi háromszög leírásába, az már majdnem a lehetetlenséget súrolja. És mégis. Megjegyzem, hogy a regényből készült film sem kutyafing, de a regényhez képest egészen más. Van színészi játék, és a cselekmény fonala is szakemberekre vall. De én mégis azt mondom, hogy a regényhez közel sem kerül. Polanskinak elismerem a tudását, de a regény mégis a regény. (Nem adom föl.)

Pascal Brucknernek van egy másik alapműve is, a Le nouvelle désordre amoureuse, amiről wikipedián nem történik említés. Román fordításban a Noua dezordine amoroasă címmel volt ellátva. (Gondolom nem más szerző írhatta. Habár az is megeshet.)

Szóval lehetne tanulni egy-két dolgot. Tényleg senkit nem szeretnék megbántani, semmilyen identitásában, mert nem szép dolog. De azért nem kell olyan hangosan ordítozni időnként, mert lehet, hogy vannak akik éppen meghallják. És akkor egyet fognak mosolyogni. Erre azt is lehetne válaszolni, hogy kit érdekel? Szokták is, rendszeresen-rendszerint.

Engem például érdekel. És szerintem nem vagyok egyedül.
Szép éjszakát!