Sokak számára a szürrealizmust egyféle giccs veszi körül. Illetve nagyrészük rögtön Dali ugró tigrisére gondol, és akkor máris készek a fennhéjázó magyarázattal. Én azt mondom, hogy még most sem, 2007 végén nem könnyű csak úgy leírni a szürrealizmust a palettáról.
És az érmének csak egyik oldala az, hogy a szürreális konfiguráció a plasztikában megjelent. Mert rögtön jelen volt az irodalomban is. Egyik jeles képviselője, akit szívügyemként tartok számon Boris Vian volt. Aki nem mélyedt bele ennek a tanulmányozásába, egy kissé nehezebben fogja megérteni mit is szeretnék elmondani. Egyrészt rögzült Viannak a képe, mint egy elvetemült enfant térrible, aki majd minden konvenciót fölrúgott mert éppen úgy szottyant a kedve.
Lázadó
Ez csak részben fedi le a valóságot.
Azt tényként könyvelem el, hogy amikor a Venyigeszú és a planktont olvastam középiskolában, egy kedves osztálytársam és barátom ideiglenes adományaként, akkor majd megvesztem a röhögéstől.
Itt rögtön el kell mondanom valamit. Van a nevetés - ami úri habitusra vall -, és van a röhögés.
Ez utóbbi nem ajánlható akárkinek. Hiszen ha mégis pallérozatlan nekiveselkedettségében űzik, akkor tényleg parasztos. És ekkor nincsen semmilyen mentség.
Szóval a Venyigeszú fricska az irodalomnak. De egy zseniális fricska. Mindazon akadémikusoknak, akik túl komolyan veszik a hivatásukat.
Szürreális
A Tajtékos napok hőseinek sorsa szürreális környezetben alakul. Itt esnek szerelembe, itt követi őket a végzet. Úgy hordozza körbe Vian az olvasó figyelmét, hogy érezze a saját bőrén, bármikor ugyanígy módosulhat a saját környezete is. Nem lefitymálható az az igyekezete, hogy egy teljesen más világképet mutasson meg, miközben a saját világunknak a visszásságait fixírozza. (Persze ez az ún. saját világunk asszociáció majd minden rövid irodalmi brosúrában jelen van, és íze kesernyés a tájákoztatást illetően.)
És az érmének csak egyik oldala az, hogy a szürreális konfiguráció a plasztikában megjelent. Mert rögtön jelen volt az irodalomban is. Egyik jeles képviselője, akit szívügyemként tartok számon Boris Vian volt. Aki nem mélyedt bele ennek a tanulmányozásába, egy kissé nehezebben fogja megérteni mit is szeretnék elmondani. Egyrészt rögzült Viannak a képe, mint egy elvetemült enfant térrible, aki majd minden konvenciót fölrúgott mert éppen úgy szottyant a kedve.
Lázadó
Ez csak részben fedi le a valóságot.
Azt tényként könyvelem el, hogy amikor a Venyigeszú és a planktont olvastam középiskolában, egy kedves osztálytársam és barátom ideiglenes adományaként, akkor majd megvesztem a röhögéstől.
Itt rögtön el kell mondanom valamit. Van a nevetés - ami úri habitusra vall -, és van a röhögés.
Ez utóbbi nem ajánlható akárkinek. Hiszen ha mégis pallérozatlan nekiveselkedettségében űzik, akkor tényleg parasztos. És ekkor nincsen semmilyen mentség.
Szóval a Venyigeszú fricska az irodalomnak. De egy zseniális fricska. Mindazon akadémikusoknak, akik túl komolyan veszik a hivatásukat.
Szürreális
A Tajtékos napok hőseinek sorsa szürreális környezetben alakul. Itt esnek szerelembe, itt követi őket a végzet. Úgy hordozza körbe Vian az olvasó figyelmét, hogy érezze a saját bőrén, bármikor ugyanígy módosulhat a saját környezete is. Nem lefitymálható az az igyekezete, hogy egy teljesen más világképet mutasson meg, miközben a saját világunknak a visszásságait fixírozza. (Persze ez az ún. saját világunk asszociáció majd minden rövid irodalmi brosúrában jelen van, és íze kesernyés a tájákoztatást illetően.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése