Konszenzus

Most megint feszült lesz ez a napom, hiszen minden a feje tetején áll, és nem tudni hol a landolás helye. Majdnem mindenki azt fogja érezni, hogy igenis neki van igaza, emiatt kevés konszenzus lesz. Ja kérem, a konszenzus az egy csúnya szó, többen is megszólták. Legalábbis ha zöngésében elemzem. Mert a jelenlegi körülmények között (amikor ezeket a jelenlegi körülményeket is leírjuk, mindig erről beszélünk; a jelenlegi körülmények mindig végikísér majd az útjainkon) szépen szólna a konszenzus. Vagy egyetértés, kinek mi tetszik jobban, és mi a szimpatikusabb.
Ha karattyolok valamiről, akkor most erről beszélnék, mert erre szükség lenne. Meg kellene már végre egyezni valamiben, hogy legyen valami fogózkodó. Hogy esetleg aki a rosszfiút játssza, az már ne mindig tetszelegjen angyalszerepben, és aztán ismét meggondolja magát. Mert ez nem szép. És nem fair.
De ez megint korszerűtlen fecsegés, és moralizálás is ugyanakkor.

Na igen, ez azért van, mert indulni kell a turnéra, nagy hajrá van. Kellemesen kellene bebarangolni a szellemi területeket, a kultúra mezsgyéit szívesen kellene róni (most akarattal írtam be a kultúra mezsgyéit, mert már ez is le van járatva, ez is sztereotip, és közhelyes). Ehelyett egy jó adag neurózisban részesül mindenki, hogy nehogy hiányozzon számára valami.
Én még akkor is felteszem majd a vigyorgó arcomat, ezt a derekas mindentudó fizimiskát kikölcsönzöm az emberi viszonyok arzenáljából, és nekimegyek. Nem tudom minek, de valaminek.
Talán a jövőmnek, a jövőnknek.

Megijedt?

A tegnap miközben araszolgattam hazafelé lépteimet, számolván magamban, hogy mennyi idő is jut erre a hétre a különböző aktivitásaimra, nem is vettem észre. Azt, hogy egy pillanatban, amikor már teljesen belefeledkeztem önmagamba, és már az aranyozott gondolataim is temették magukat, valami sértette a dobhártyámat. Annyira nem, hogy egyből észrevettem volna, hogy valójában mi is lehet ez. Csak annyira volt jelen, amennyire lennie kellett. Hatalmas fütty, de abból az igaziból, nem a dudorászó fajtából, többször egymás után. Nem szokásom egyből megfordulni, úgy szoktatom magam az utóbbi időben, hogy utánam ne fütyöljenek, ha valakinek valami baja van, akkor szólítson meg. Utolsó esetben még kiabálhat is, de ne fütyöljön. Azt semmi esetre sem.

De nem volt mit tenni, ez a füttykoncert tovább tartotta a magáét, kitartóan, makacson. Gondoltam magamban, de inkább csak egy halvány fintor sikamlott át az agytekervényeimen, hogy talán mégiscsak hozzám szól ez az egész. Nagy nehezen - miközben azért derekasan és kitartóan haladtam előre -, egyféleképpen a hónom alatt tekintettem vissza. Nem tehettem meg azt, hogy konvencionálisan, amolyan suta módon visszatekintsek. Így talán mégis a kezemben tarthattam a gyeplőt, ezeket a gondolatmotívumokat pödörítettem.

Hátul a messzeségben (nem volt csak egypár méter közöttünk), egy köpcös és nálam alacsonyabb roma iparos sietett utánam, mialatt kiabálva szerette bizonygatni, hogy ő igenis hozzám szól. Én meg miért vagyok olyan értetlen, hogy ezt nem akarom megérteni. Nagy nehezen behúztam a kézifékeket, és a pár pillanatot kihasználva jobban szemügyre vettem.
- Há' hova mész te, olyan gyorsan, nem látod hogy hozzád szólok? - kérdezte, és mintha a szavai már szuronyként törtek volna előre, hamarabb odaértek mint a teste.
- Dehogynem - válaszoltam kurtán -, csak éppen sietek. - Há' várj meg, mondom hogy várj meg! - kiáltott továbbra is kitartóan, láttam mindenképpen szóra szeretett volna bírni.
- Mit akarsz? - most már én is kurtábbra és határozottabbra fogtam a szót.
- Há' te sem vagy megijedve és én sem, akkor meg mi a baj? - szegezte nekem az újabb szózáport, amire hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Olyan elmebeli kelepcét állított fel hirtelen, anélkül, hogy ezt tudatosan tette volna, hogy némaságomba burkolóztam. Egy pillanatra, hiszen ez a kis ördögi szofizma ezért nem sokáig tartotta magát. Mosolyogni azért mosolyogtam, ne gondoljon senki sem semmi rosszra.
(folyt köv)

Mindjárt jövök

A magyar dráma esete a legendával

Ma a Magyar Dráma Napja, ebből az alkalomból egy kis összzeröffenést időzítettek a Nemzeti Színházban, itthon. Szóval kobakok összedugása, ilyenek.
Mindenki hozzáértő, ez nem is baj. Manapság mindenki mindenhez ért, vagy legalábbis úgy tesz. Illetve ha nem is ért hozzá, és esetleg félvállról venné az ügyet, teszem azt mintha meg szeretne ettől szabadulni, akkor van legalább egy véleménye.
És itt álljunk meg egy szóra.
Tulajdonképpen a vélemény maga a doxa (így jelölte meg a görög terminológia). De ezt se firtassuk soká, mert kellemetlen, és nem hoz semmit sem a konyhára a jövőben.
Végül is senkivel sincsen semmi bajom, a jelen pillanatban. Csak annyi az egésznek a lényege, hogy játszani kellene. Ezt valaki nagyon is finoman aláhúzta.

És ebben a nagy fejek összedugásában (egy kissé pajzán a kifejezésem, de nem nagy gond, majd még mesélek erről a pajzánságról remélem) ennek is elő kellett volna lépni. Vagy legalábbis valamilyen érvényt szerezni ennek. De nem lehetett, mert a Nagyok előadták magukat.
Ebben a megközelítésben elolvashattam volna itthon is a "hozzáértő véleményeket".
Pedig mostanában nem minden "gyülekezetben" szólalok föl.
ÉS nagyon ügyesen tudok egyhelyben ülni.
Mint ahogyan Esterházy mondta az Egy nőben, hogy a "fotőjben szépen ülök".
Valami ehhez hasonlót állított.

A romantika hiányossága

Történt egyszer ugyanis, hogy már nem kellett a romantika az embereknek. Azt gondolták, hogy így jobb lesz. És úgy néz ki, hogy egy ideig igazuk is lesz. Egy olyan világ amelyik, nem szereti azt, hogy egyénei kisodródjanak egy kissé abból a valóságból, amit ő gerjeszt a leginkább. (Ez a valóság örvend ha figyelembe veszik. Felkiált és toporzékol. Egy kisgyermekhez hasonlít a leginkább.)

A résztvevők nem játszhatják azt a játékot amit romantikának lehetne a leginkább nevezni. Mert az sötét és aljas. És nagyon alantas is egyben. Mit jelent az, hogy kiruccannak a fantáziának egy olyan terepére, ami nem kifejezhető a modernitás egyik leglényegesebb elemével: a pénzzel?

A pénz megfoszt mindent a valóságos tartalmától. Egy olyan bálvánnyá avanzsált elő a történelem egy adott pontján, amelyik önmagát instaurálja minden percben. Oltárt emeltetett magának a bankok formájában. A modernitás temploma a bank, és még kellemes is, mert légkondit szereltek belé. Ez a légkondi lehűti a felfokozott szenvedélyeket. Igyekszik kordában tartani a személyzetet. Hogy nehogy beleessen a személyzeti felelős az anyagelosztó titkárnőjébe.
Ez az anyagelosztás nem létezik, de annál inkább az anyag.
A pénz.

A legtöbb szó erről esik. A pénzról, mint ami a diadalittasság netovábbja. Úgy nevet, de valójában röhög, hogy fenségességében mindenki aláveti magát ennek az időtlen bálványnak. Időtlenségét ő maga teremti meg. Úgy tesz mintha senki sem kérdőjelezhetné meg egyeduralmát. Mintha mindig is itt lett volna közöttünk.

De ez csak egy zsákutca, egy átejtés. Tudja azt is Pénz Őfelsége, hogy már nem soká viszi. Eljön az az idő, amikor semmi nyoma sem lesz annak, amit ő saját maga gondol magáról, hogy épített. Mert annyira narcisztikus képzete van magáról, hogy elképzeli: ő teremt. De ő nem teremthet. Hiszen már eleve is csak egy helyettesítő. Egy gazdasági folyamatnak a közbeiktatott eleme. Valami helyett áll. Tulajdonképpen egy metafora.

Annak a metaforája, miszerint értéktelenedés jelent meg világunkban.
Ez egy régebbi filozófiai alapállás. Minden alapértelmezett filozófiában benne van az elértéktelenedés a világban. Már az Upanisádokban kezdődik. És folytatódik a görög filozófiában. Majd az európai kultúrtörténetben. És a mai napig tart.

Nincs vége ennek a förmedvénynek. Ez nem múlik el határtalanul, és maradéktalanul ameddig nem helyettesítjük ezt valami mással. Valami a helyébe kell lépjen ennek a torzszülöttnek. Ez a Gorgófejű Nagyúr mindent be szeretne falni, elnyelni, elemészteni.

Az elemésztése - mint mechanizmus - azért olyan fontos, mert a gyomra egy éhes és kiégett katlan. A saját meghajtó ereje az igaz érzésnek, és az igaz érzelmeknek, és az igazi szenvedélyeknek a felfalása. Ebből a tüzelőanyagból táplálkozik. Mindent felperzsel ami önmaga helyett áll. Ez azért nem tetszik neki, mert ő valami más helyett áll. Egy igazi és fatális tévedés áldozata. Meg sem kellett volna szülessen. (Lehet, hogy a fatalitás kategóriája egy kissé eltúlzottnak tűnhet, de ha jobban belegondolok, akkor mégsem tűnik ilynnek. A fatalitás már egy elcsépelt fogalommá kezdett válni, mihelyst meghirdették a pillanat győzelmét, de amolyan módon, hogy az mindent elsöpörjön. A Carpe Diem esztétikai győzelme nem olyan nagy baj, sőt egészen elbűvölő. Az a nagy gond, amikor ezt amolyan módon értékelik, miszerint egy jövőbevetett cselekedetben nem lenne jövője a pillanat megélésének. Vagyis magyarán, túlzottan elfeledkezik az egyén magáról.)

Fényhang

Valójában bele lehet feledkezni mindenbe, abba is, hogy vagy, vagy hogy esetleg már nem vagy, jelen sem kell lenned, csak éppen mereszted a szemed, és ebben a világban egy sor dolgot meg jelenséget fedezel fel, akár tüneményeknek is nevezhetnéd, és te is itt vagy, a többiek között, hogy ne feledd a szavaidat, mindent el kell raktároznod, mindenbe bele kell kóstolnod, hiszen ha nem ezt teszed, akkor mireföl ez az egész, és tovább küszködsz, minden áldott nap, minden percben és órában, minden mozdulatban, és figyeled hogyan mozognak a többiek, a hanglejtésekre is figyelsz, meg a hangsúlyokra is, hogy ténylegesen semmi sem menjen kárba...

...a fénynek olykor hangja van, mintha csattanna is néhol...

In memoriam Zawinul

A héten az is szomorú volt, hogy elment a másik világba egy újabb nagy alkotószellem, szintén a zenei téren. Joe Zawinulról van szó, aki a legendás Weather Report egyik alapítója. Olyan kromatikus zenét játszott végig az életében, amit nem sokan vallhatnak magukénak. Ebben az esetben a kromatikát úgy értem, hogy tényleg sok mindent lefedett a zenéje. Érzésekben is, meg műfaji behatároltságban is.
Emiatt egy annyira eredeti emberről volt szó, akit nehéz kifejezni egypár mondatban. Az eltávozása megkeserített, holott már ő sem volt a legfiatalabb.
A 90-es évek közepén elkaptam egyik koncertjét, Bukarestben. Zseniális volt, a Zawinul Syndicate-tel volt jelen, ekkor már régen nem létezett a Weather Report.
Az a Zawinul Syndicate remekelt a színpadon.
Jó utazást Zawinul mester!

Kétéltű

Kétéltű emberből is bőven csemegézhetünk. Tele van vele a világ. Úgy csinálja, hogy ha valamiről lemarad, akkor még mindig ott van egy rákövetkező lehetősége. Azt is mondhatnám, hogy a jelenlegi világban már szinte követelmény egy ilyen irányultság.
A dolog talán akkor kezdene világossá válni, ha egy kis időre mellőznénk a morális kategóriákat. Illetve nem ezzel kezdenénk bekanalazni azt az előfeltevést, hogy nem lojális játékos.
A lojális játékos aki kitart a legvégsőkig az elmélete, eszméi mellett. Bármi változik ő csökönyösen, mint egy fosszília megmarad az eredeti állapotában. Éppen ezért nem is annyira korszerű. Elbukik félúton, elbukik hiszen nem tudja követni ezt a folytonosan változó világot.
MI IS VALÓJÁBAN A VÁLTOZÓ VILÁG?
Ez a világ a jelenkori világ. Így lehetne a legegyszerűbben meghatározni. Nemcsak érezzük, de folyton erről beszélünk, ezt sulykoljuk egymásba ha szeretnénk ha nem. Diskurzusunk ebben meríti gigászi részét.

Már ott tartunk, hogy ez meg is elevenedik. Mondják egyesek, hogy akkor ha valamit sokat ismételnek, akkor az be is következik. Ez az emberre leképezve - az egyedi emberre - már a pszichológiai sokkal rokon. Vagy a pszichológiai horrorral.
Ezt Leszek Kolakowskitól kölcsönzöm, ki a metafizikai horror kategóriáját célozza meg. Csakhogy a metafizikai horror egy olyan szellemorientációt takar, melyhez fel kell nőni. Ezért nem kapható meg akárki által. Ebben egyféle alázatnak is helyet kell kapni. Rejtőzködnie kell az alázatnak, hiszen a szellem a gőgös embert kerüli.
De ha visszatérek a pszichológiai horrorhoz, akkor azt kell mondanom, hogy ez másféle valami. Olyan valami, ami egyféle urbanizáltságot is magában foglal. Ezért hajtogatja egy felismerhetetlen hang, hogy gyorsan és kivétel nélkül alkalmazkodni kell.
A kétéltűség ezt biztosítja.
Ha nem jó a szárazon, akkor ott a víz. És fordítva.

Szockult

A múlt héten az egyik érdekesebb hír, nem feltétlenül mindenkit érdeklő, de mégis egy figyelemfelkeltő eseménye egy ún. könyvesműsorral kapcsolatos. Ioan T.Morar Lumea citeste (A világ olvas - egyszerű-rideg fordításban) nevet viselő műsoráról van szó, amely egy kultúrműsor, olyan műsor amelyet többszörösen is megízleltem. Nem mondható el, hogy nyeglén prezentálta volna a kultúrtermékeket (jelen esetben a könyvekről beszélek). Tette a dolgát, változatos esztétikai karakterrel megáldott világában különféle könyvek szerepeltek. Hol filozófiai, hol antropológiai, de sok esetben irodalmi produktumokat vonultatott föl.
Ez így volt helyén.
Háttérinformációkat is szolgáltatott, ami azt jelentené, hogy nem kezdő a pályán. Megvilágította a művek jelenségvilágát, és a jelentésrétegekre is kitért. Ez egy külön adu a jelenkori világunkban. Hiszen nemcsak a "termékbemutatóra" szánta rá magát, hanem odapörkölt kulturális információkkal, amit külön szinten lehetett értékelni. Vonzatokat értékelt, összefüggésbe hozta a szellem dimenzióját más művészeti ágazatokkal.
Most már minderről nem lehet szó, úgy néz ki.
Megszűntették a műsorát nem lehet tudni egyelőre milyen okból. Emiatt egy jópáran csendes tüntetésbe kezdtek, mindenki kezében könyvek, csendben olvasnak.
Ez még amúlt héten történt, szeptember 4-én. Azóta nem tudom, hogy mi változott.

http://www.gandul.info/planeta-media/protest-sic.html?3939;904482

Fikciós létezés

Ha egy alkotó ráhibáz nem biztos, hogy a saját magát kell korholnia emiatt. Így járt egy lengyelországi író-filozófus-fotográfus, polgári nevén Krystian Bala, aki miután nekiveselkedett és megírta az Amok címet viselő bestsellerét, mégis kelepcébe került. Úgy néz ki, hogy a sajátjába.

A 33 éves Bala féltékeny volt Darius Janiszewski polgártársára, miután az etyefetyélt a volt feleségével. Közben egy műre szánta rá magát, remekmű lett belőle (legalábbis az eladási listákon), amelynek témaköre a krimi mezejét pengeti. Holott őszerinte nincsen átjárás, volt felesége szeretőjének a meggyilkolása, és a műve között.
A kötetében egy fiatal értelmiségi csoport szerepel, emezek a szexus és a kábítószer kísérletezgetései között lavíroznak, ahhoz, hogy megtalálják a krimi, a büntetés és az igazság jelentéseit. (Itt jön be a képbe saját filozófusi jelleme - mondom én, mert nem tudta kihagyni az igazság jelentésének a körülírását.)

http://www.gandul.info/caleidoscop/25-ani-inchisoare-autorul-crimei
-perfecte.html?3938;905540

Könyvek-nők

Könyveink rejtélyeink, amelyek megfejtéseinkre várnak. A nők hasonlóan. Mindkettőben közös a misztérium. Emiatt a misztérium miatt (mely rendszeresen nem hagy nyugodni) próbálunk belemerülni a titokba. Valójában beletemetkezünk.
A titok minden könyv legmélyebb regiszterében, és minden nő lelkének legmélyén ott lappang. Arra vár, hogy megfejtsük, hogy lerántsuk a fátylat.
Maga a felfedezés egy külön művészet. Nem mindenki tud behatolni ezekbe a jól lezárt titkokba.
Hiszen olyan is van, amikor egy könyvet nem ért meg valaki. Hiányzik a megfejtő rendszere, vagy egyszerűen nem tudja belehelyezni magát a műbe.
A nőknél ez még inkább így van. A férfiaknak egy jó része nem érti a nők világát. Azzal, hogy dominálják őket, még közelébe sem jutottak a lényegnek. Valójában nem is dominálják, csak éppen nem tudnak ellenállni saját erőszakosságuknak.

A felajzás egy fontos mozzanat mindkét esemény bejártakor. Mert nem kell feledni, esemény egy könyv olvasása, és esemény egy nővel való párbaj. Ebben az esetben a párbaj egy pozitív köntösben jelentkezik. Mindenképpen így kell hozzáállni, hiszen ha kényszerként jelentkezik, avagy a szerelmet kezdeményező terhelt, akkor ez mindenképpen rányomja bélyegét a dolgok további alakulásának nyomvonalára.
Így tehát elmondhatjuk, hogy felajzott állapotba kell hozni egy nőt, hogy egyáltalán beinduljon az érdeklődése.
Nem könnyű ezt elérni, de nem is lehetetlen. Tulajdonképpen minden esetre van megoldás, csak éppen a nekiveselkedőnek kell megtalálni minden szituációhoz a megfelelő ajánlatot. Mert minden helyzet különbözik, és ezt éreztetni kell a szemben álló féllel.
Kell érezze, hogy egy sajátos lény, különálló és gyönyörűen belakott és bebútorzott világgal.

Pavarotti győzelmei

Ilyen nap is van. Amikor elvesztődik egy nagy lélek, egy nagy kaliber. Habár arról is beszélhetnék mostanság, hogy egyre többen helyezik át magukat egy következő életformába. (Azt is belátom, hogy a következő életforma, mint megközelítés nem a legszerencsésebb, de nem biztos, hogy jobban el kell merülnöm ebben.) Ami megragadó ebben a történetben, hogy valaki ténylegesen alkotott valamit, és ez a nagyszerű az ő sorsában.
Hiszen sorsa volt, a zenében tükröződött mindaz, amit meg kellett tennie. Hatalmas óvációk közepette röpült egyik koncertjéről a másikra, mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Az nagyon nemes volt a részéről, hogy úgymond leállt a magaskultúrán kívül lévőkkel, a zenei piacon. És ezek is nagy sikernek örvendtek, mindenki magánkívül volt a megjelenéseket illetően.

A nagy kaliberek nagy kaliberek maradnak. Ekképpen mégis fentragadnak az égbolton, hogy majd az elkövetkező generációknak mutassák az utat. (Ez egy nagyon rossz mondat volt.)
Na de.
Azt kellene ilyenkor a leginkább ecsetelnem, hogy azokban a műalkotásokban, amelyekben résztvett - zenei műalkotások -, azokban teljes erőbedobással dolgozott. És ez így is van.
Aki elismeri a nagy egyéniségek idejét és teljes nekifeszülését, az szerencsés.

Komámék élvezik az életet Stolzenburg erődvárának udvarán

Szeben élvezete

A megfeneklett kávénkat próbáljuk előhalászni a nagyszebeni kistéren, egy hangulatos kávézó teraszán


...és a sikátoros kalandozások is szóbajönnek