Happy New Year!

Sharks

Sharks (superorder Selachimorpha) are a type of fish with a full cartilaginous skeleton and a highly streamlined body. They respire with the use of five to seven gill slits. Sharks have a covering of dermal denticles that protect their skin from damage and parasites and improve fluid dynamics. They have several sets of replaceable teeth.^[1] Sharks range in size from the small dwarf lanternshark, Etmopterus perryi, a deep sea species of only 17 centimetres (7 in) in length, to the whale shark, Rhindodindon typical, the Louzeur fishing , which grows to a length of Nuclearility 12 metres (39 ft) and which feeds only on plankton, squid, and small fish through filter feeding. The bull shark, Carcharhinus leucas, is the best known of several species that swim in both seawater and freshwater, as well as in deltas.^[2]
Shark intelligence
Despite the common myth that sharks are instinct-driven "eating machines", recent studies have indicated that many species possess powerful problem-solving skills, social complexity and curiosity. The brain-mass-to-body-mass ratios of sharks are similar to those of mammals and other higher vertebrate species.^[34]
In 1987, near Smitswinkle Bay, South Africa, a group of up to seven great white sharks worked together to relocate the partially beached body of a dead whale to deeper waters to feed.^[35] Sharks have even been known to engage in playful activities (a trait also observed in cetaceans and primates). Porbeagle sharks have been seen repeatedly rolling in kelp and have even been observed chasing an individual trailing a piece behind them.^[36]

Félelem

Az is félelem, ha lenáciznak. És az is félelem, ha te nácizol le másokat. Miért lennél valami más? Megéri?

Az is félelem, ha embernek tartanak. Emiatt meg kell felelned valami másnak, annak a körülménynek, hogy ember légy.
Az is félelem, ha szeretsz. Mi lesz akkor amikor már nem szerethetsz? Mivel kompenzálod?

Az is félelem, ha élsz. Mi lesz veled utasom, ha már nem fogsz élni?
Mi lesz veled, ha az élők majd letolnak, félretolnak az élők asztalától? Azt fogják felróni neked, hogy nem vagy eléggé életképes, majd pedig belekezdenek a presztízsről való szónoklatba.
Nézz körül, mit szeretnénk valójában csinálni?
Pénzt, rengeteg pénzt. Ezen kívül? Karriert, tiszteletet kivívni. Valami más?

Mi jöhetne még?
Mikor jön el az a halhatatlansági állapot, amikor úgy táncolunk a kudarc miatt, mint ahogyan azt Zorbász tette, amikor ledőlt az egész faszállítmányozó szerkezete? Magyarán szétbaszódott az üzlete. Erre mit tesz az ebadta? Elkezd táncolni. Mert ő ilyen. Nem fél, hanem tovább él. Nem esik el, hanem feláll egyfolytában.

A félelem az a hiány. Úgy néz ki, hogy ez van. Maga a hiány. Amikor hiány van, ott a félelem. És ekkor megszűnünk lenni azoknak, akik valójában vagyunk. De nem a bőség a megoldás. Valami más van itt elrejtve.

(Közben Nik Bartsch Roninját hallgatom, amíg ezeket a sorokat írom. Éteri zene, valahol a másvilágból szólal meg, de mégis rólunk szól valahogyan, emberi minőségben fogant. Itt szól valahol körülöttünk, csak elnyomják rendszeresen a gépek által keltett zajok.

Wikipedia:
A ronin (浪人, rōnin^?) was a samurai with no lord or master during the feudal period (1185–1868) of Japan. A samurai became masterless from the ruin or fall of his master (as in the case of death in a war), or after the loss of his master's favor or privilege.)

Mordissimo lordissimo

Messengeren érkezett:
Két ügyvezető igazgató beszélget.
- Te fizetsz az embereidnek?
- Én nem.
- Én sem. És bejárnak?
- Be.
- Az enyémek is. Te, nem kéne ezektől belépődíjat szedni?

Baszni

Jani blogjából:

Kudarc az, ha valaki ebben a városban színházat akar csinálni. Megvagyunk nélküle, életünket úgyis a munka, a pénzkeresés tölti ki, dolgozunk reggeltõl estig, hogy aztán hullán dõljünk az ágyba, és dolgozunk és elveszítjük életünk legszebb éveit. És közben elválunk - nyilván - , házasságot, de még kapcsolatot sem lehet fenntartani úgy, ahogy az életünket megtervezzük, vagy lehet nem válunk el, de élünk, magányosan a MÁSIK mellett, aki szintén dolgozik, húz reggeltõl estig.Aztán ott vannak gyermekeink, egyre idegbetegebbek õk is, és mi annyira képmutatóak vagyunk, hogy gyermekünk idióta, vagy felnõttesen zaklatott viselkedésén még megdöbbenünk.
Kudarc az is, aki ír, vagy író és így él. Ismerek néhány írót, szegények, nélkülözõk, és komolyan mondom éheznének ha azt a kevés pénzt nem osztanák be. De nem is ez a baj. Inkább az, hogy bosszantó milyen jelentõséget adnak annak ezek az írók, amire már majdnem senki sem figyel oda.
És sok a magányos, internetezõ társkeresõ, találkára is már rutinból mennek , két perc után kiderítik hogy van - e, lehet - e valami valódi közük ahhoz akivel éppen találkoznak, és ha nem, akkor egyszerre nagyon kínossá válik minden, de valójában az a legkínosabb, hogy néhány kört még le kell futniuk ilyenkor, mert lehet a másikat reveláció érte szépségük láttán, és ugye annyira azért mégsem lehetnek embertelenek, hogy még a ki sem hozott tea, kávé, vagy ital elõtt otthagyják õt.
Valójában mindenki csak baszni akar. Igen, írhattam volna másképp is, de mit tegyek ha mindenki szemében, vagy legalább mindenki szeme sarkában ott lapul ez a vágy, hogy végre élete úgy is teljes legyen, hogy olykor, néha, vagy rendszeresen jól megbasszák, vagy õ basszon meg valakit. Még azok is remegve vágynak erre, akik egyébként megtalálták életük értelmét, szép a család, kettõ a gyermek, de közben kiderült, hogy mekkora barom a férjük, és minél inkább telik az idõ annál nagyobb barom lesz belõle, és ha ez így megy tovább a végére egy szörnyeteg lesz az, aki valamikor az életük értelmét, és a férfiak férfiját jelentette.
És van aki az utcán filozofál, és azt hiszi, hogy ez elég ahhoz, hogy a nõk benedvesedjenek. Ez is lehet szánalmas. Egyszer elmegy, bejöhet a dolog, de aztán minden összeomlik, mert a nõ nem a dumából él, a nõnek biztonság kell, a nõnek férfi kell, és most speciel nem a baszásra gondolok csak, hanem egészen más dolgokra.
És mindenki hajszolt , és nyúzott. Találkoztam már olyan nõvel is, aki a picsába küldött volna minden hímbarmot, mert elege lett abból, hogy folyton szépnek kell lenni, kívánatosnak, lassan az utcán is mindent meg kell mutatni különben észre sem veszik, és igazuk van azoknak a nõknek, akik ezt így gondolják. A nõk egyébként vagy hízni, vagy fogyni akarnak folyton. Mert soha nem jók úgy ahogy vannak. Mert a kövér nõ utálja önmagát , mert a férfiak számára õk nem is nõk, ha összebújnak egy hideg sörre, vihogva mondják hogy hájpacnik csak.
Kudarc az is, ahogyan a felnövekvõk, a tinik kiszaladtak kezünk közül. Alig tizenöt évesek, és már ágyba bújnak, már nem lehet bírni velük állítólag. Errõl nem kellene írjak, mert még nincs tini gyermekem, de sokszor az az érzésem, hogy õk csak azért másabbak az utcán álldogáló prostituáltaknál, mert rendesebb körülmények között élnek. Vagy mert mindenük megvan, azon kívül ami valójában kellene egy gyermeknek.
Jól van, kimoralizáltam magam, de csak magamnak.
A tegnap kétszer estem le a lóról. Az egyik esés egész komoly volt, de az is, ahogy ösztönösen felkészülök az esésre, az esés elkerülhetetlenségének a pillanatában.

Turné tovább

A Nunatak Band fura képe - egyik a sok közül -; és ez majdnem beállás volt Arad központjában, Lehel itt előadja azt az ábrázatát amivel az okosoknak int be. Lóri barátom pedig elnéz a jövőbe, mintha tényleg látná azt, de olykor aztán meg is látja. Büszke sztahanovista élharcos, a székely harci tudományok egyik hites és hiteles gyakorlója. (Csak ha van felkérés természetesen.) Én bambulok, ahogyan ez elvárható, without any fancy mannerism.

Rövid óda a giccshez

Ha márpedig nem lenne, akkor mivel hasonlíthatnánk össze a nagy műveket? Mitől lenne egy Klimt kép annyira fenséges egy női akttal a középpontjában, ha nem láttunk volna már ezer darabot, az erdő szélén kibomlott hajjal meztelenül sétáló sellőt ábrázoló képből? (Most azokra értem pontosabban, amelyeket mindenikünk ismer, az elterjedt változata az éppen bőgni készülődő szarvas, ahogyan nyitja a szájüregét, hogy onnan majd jelenlétét tegye ismertté az erdő többi szelíd és kevésbé szelíd lakója számára. No meg a nőstények számára, ami talán a legfontosabb szempont, és egyáltalán nem elhanyagolandó. A szarvas legyen szarvas.)
Mitől lenne annyira lehengerlő egy Bach orgonamű, ha viszonyításképpen nem lenne meg bennünk azoknak a zenei fércműveknek az analóg leképezése, amire ilyenkor éppen gondolunk? Azoknak a klapniknak az akkordmenete, amelyeket előszeretettel használnak az esküvőkön, gyönyörű műanyag hangszínekkel, és amelyek a leginkább a nyolcvanas évek derekán divatba jött elektromos órák hangszínével vetekszenek.
Lássuk be, a giccsre szükség van. Hatalmas szolgálatot tesz a befogadónak, és a társadalomnak úgy általában. Van egy viszonyítási alapunk eszerint, nem mintha teljesen komolyan gondolnám ezt, de talán mégis van benne valami.

Bumburnyákolok

Egy kissé más is legyen a palettán, egy kis klub zugában megbúvó koncert, román folklór egyik átdolgozása, Maria Tanase (Cine iubeste si lasa) egyik közkedvelt darabját feldolgozandó. Nem szól nagyon profin ez a dal, de egyrészt élő felvétel, valószínűleg nem minőségi felvevő szerkezetekkel, másrészt pedig jazzesebb az átdolgozás. Ami nem baj, sőt. Ekként van bája számomra. És ezért bumburnyákolok!

Amarusszioni kolosszus

Egyszer aztán teljes mértékben megbolondultam, és ez még anno 1999 őszén történt. Ez a mondatom sem teljes érvényű, hiszen az ember élete során többször veszti el az eszét, az eszméletét, bármit. De ez az egyik, amiről most szeretnék mesélni. Ekkor már lejárt a bakaságom, és gyorsan elhúztam Pestre valamilyen újabb életet kezdeni, tulajdonképpen a rejtett burokban az lapult, hogy a sekélyes jazz tudásomat egy kissé feljavítsam. Ennek a következő stációja az lett, hogy bekerültem az Erkel Ferenc jazz tanszékére, a Postás Alapítványnál.

Olyan volt ez az időszak miszerint ahhoz, hogy tudjam fizetni a tandíjamat is, no meg a házbéremet is, hajnalban kellett melót vállalnom, komolyan mondom hajnali fél ötöt írtunk úgy általában. Ez sem baj, hiszen egyrészt megszoktam a korán kelést abban az időben - ne felejtsük, hogy bakaság után voltam -, no meg ebben volt valami poézis is.
Nem hantázok.
De ami ezt az időszakot illeti, és ami a tegnap este eszembe jutott, az az, hogy ebben a periódusban olvastam Henry Miller Az amarusszioni kolosszus c. művét. Drága jó istenem! Mindenkinek ajánlom, aki szeretne életpezsgést érezni a javából! Hogy micsoda dolgok létezhetnek, ha egy kissé kilépünk a mindennapiság kelepcéjéből.
Azt mondhatná valaki, hogy nagyképűen beszélek, de tényleg az van, hogy be vagyunk skatulyázva. Az elszomorítóbb az, hogy mi magunk tesszük ezt magunkkal, nap mint nap. És minek? Megéri?
Szerintem az egyik legkézenfekvőbb válasz, ugyanakkor adekvát is miszerint a félelem rángat bennünket. Már megint erről esik szó. De nem hiába.
Mitől félünk?
Henry Miller fogja magát, még a második világháború kitörése előtt közvetlenül, és kipenderíti magát göröghonba. Akkoriban Görögországot még nem lepték el az amerikai turisták, még létezett a letűnőfélben lévő görög világ, a maga mitikus ködével egyetemben, bármivel. Párizsban lebzsel egy ideig, de rájön, hogy valami új ízvilág kell neki, és úgyis már egy jó ideje L.Durrell barátja próbálja lekérni perszónáját arrafelé. A kortárs írónak nem tud ellenállni, aki ugyanakkor az egyik legjobb barátja is. Göröghonban megismerkedik Katszimbálisszal, ezzel a mitikus magaslatokba teljes mértékben beleillő alkattal, és akiről tulajdonképpen a címadó önéletrajzi regénynek is beillő mű születik. Ő az Amarusszioni Kolosszus.
Mit mondjak még erről? El kell olvasni. Lázálomban heverő tájak, heves éjszakák, borivó népség, zene és költészet totális elegyedése, ilyen ez a görög világ, amiből nekünk már sajnos nincsen részesedésünk. Valami elsiklott.
Érdekesség, hogy ami Henry Millerre érvényes, miszerint nőbolond, és ezeket az élményeit folyton megírta a Ráktérítőben, a Baktérítőben, a Szexusban itt teljes mértékben hiányzik. Nincs jelen a nő a görög világban. Legalábbis a saját világában.

Sodródásaink

A reggeleimben van valami mágikus, és szétesett, valami tükörszerűen összetört, valami megmagyarázhatatlan "most hova tovább" érzés, valami keresésféle. Még nem érzem, hogy elértem volna olyasmit, amivel teljes mértékben elégedett lennék, persze az is igaz, hogy ha ez létrejönne, akkor semmit sem csinálnék ezentúl. Legalábbis fennállna a veszélye. Nem tudom.
Nagy terveket kellene szőni, mint az ún."nagy emberek", akik teljes tudatossággal élik le életüket. És aztán ha unalmas élet belülről nézve! A lényeg, hogy kint másképp lássák a többiek. Hogy irigykedjenek.
Ez lenne az élet keresztmetszete? Ennyiből állnának a hétköznapjaink, amikor rutinszerűen kell nekiállni a következő cselekvéssorozatnak? Mi ez az egész? Mitől él igazán az ember?
A vágy visz előre, és ugyanakkor az is tesz tönkre bárkit. Ez a paradoxon teljesen átitatja az egész emberi létezést. Minden nap majd minden percében jelen van. Van-e olyan perc amikor nem vágyunk valamire? Egy pozícióra, jobb állásra, több keresetre, mélyebb szerelemre? Ha lenne, akkor feltétlenül lennénk boldogok szerintem. (Lásd Müller Péter fejtegetéseit a Boldogság c. kötetében.)
De ettől nem tudunk elrugaszkodni egyelőre, csak bátorítjuk magunkat, hogy jobb lesz ha szert teszünk erre meg arra a dologra. Ez valójában egy ámítás. Hiszen akkor nem kell szembenéznünk a kisszerű, és kiüresedett életünkkel. Mindig elfoglaltak vagyunk valaminek a megszerzésével. Ez kívülről úgy hat, mintha fontos teendőink lennének. Ezt nevezik fontoskodásnak.
Ha életem majd minden percében azzal vagyok elfoglalva, hogy valamit megszerezzek, akkor nem kell választ adnom arra a kérdésre, hogy valójában ki is vagyok. Csak sodródom az árral, újabban egy fogyasztói- azaz konzumtársadalom keretein belül.
Van egy kapcsolatom, de már nem jó, kilépek, jöhet a következő.
Ezek az egyenletek járják manapság.
Minden műanyagból van.

Szájbakufirc

Csak éppen bekukkintottam a google adta lehetőségekbe, hadd lám milyen adalékokkal szolgál számomra a tegnap esti, Gianina Carbunariu saját szerzésű darabját illetően. Az este a Yorick Stúdió (Marosvásárhely, Románia, Európa, Föld bolygó, Tejút nevű galaxis) kisebb társulata volt szíves bemutatni ezt az előadást, a Stop the Tempo c.produkciót a szűkre szabott előadói térben, de amely térnek mégis némi bájt kölcsönöznek az itt maradt oszlopok, hadd idézzék a régebbi időket. Felemelő érzés itt lenni olykor.
Mi a helyzet a színházzal mostanában? Ha nem vágod szájon a nézősereget, akkor máris nem csináltál semmit. Hogyan oldja meg ezt G.Carbunariu? Hát azzal, hogy olyan szövegtestet áldoz föl nekünk, nézői-istenségeknek, amellyel jól szájbabasz. Igen ez van, ekként paroláznak ezek a lírai hősök, és ezzel nincsen semmi baj. Így regélünk mi is már egy ideje.
Ezért van dinamikája az előadásnak is. Egy olyan dinamika settenkedik elő, ami a clubbing által nyújtott éjszakákat idézi fel számomra, amiben nekem is volt részem olykor. Mert a clubbingot nem lehet elkerülni. Mindenféle fazon megfordul ott, női meg férfi kiadásban. És kik ezek a karakterek? Nem tudjuk, de mindenesetre névtelenek, arctalanok is olykor a sok trendi máz miatt, és imádnak élni. (Imádnak élni?!) Ami nem is baj, hiszen én is imádom az életet! (Kissé más vonzatban.)
De hogyan eszik ezt? Hogyan kajálják papuskám? - kérdezhetném.
Végy három karaktert, akik nem tudják, hogy mit keresnek ebben a szét- és szertefoszló életben. Nem tudják egyszerűen, hogy mi az ábra. Az egyik leszbikusan eltévedt (holott lehet, hogy nem olyan rossz leszbikusnak lenni, nem tudom, még nem voltam az), a másik presztízskérdésre hajtó és trendiségét monomániásan upgrade-oló önjelölt dj, a harmadik három munkahellyel rendelkező sztahanovista (újabb nevén workaholic) papás-mamás kisasszonyka.

A színészi játék remekül bejött nekem, mások nem tudom miként vélekednek erről.

(Szereplők: Nagy Dorottya, Bányai Kelemen Barna és Csíki Hajnal, rendező Sebestyén Aba, fordító Demény Péter)

Nőstényfigyelem

A nőstény felvinnyogott, és ebben nyögésben volt valami ami a párzás aktusának egy bizonyos fájdalmát hordozta magában. Szétszórta tekintetét minden irányba, mintha kapaszkodót keresne, valami olyasmit ami visszaadhatná azt a stabilitást, ahonnan elindult még szűz korából. Most már nagylánynak nevezhette magát, igaz az is, hogy a domináns hímet célozta meg a közös mulatságokon, ezeken a dionüszoszi mámorestéken. Ilyenkor nagyon figyelt arra, már-már fóbiás merevséggel, hogy mozdulatai a lehető legtökéletesebbek legyenek, hogy annak a hímnek a figyelme csak rá terelődjön, és még véletlenül sem jusson semmi sem egy másik rivális nősténynek. Nem lehet semmit sem a véletlenre bízni, ezt sokat hangoztatta a csoport nőstényei előtt is, a bizalmasabb estéken. De közben arra is ügyelt, hogy túlzottan senkit sem vegyen rá ezekre az okkult tudásokra, hiszen akkor a saját pozícióját veszítené el.
Mindent harcként értelmezett.

Csendben lévőség

Véget ért a novemberi Nunatak Band turnéja, amit többé-kevésbé eredményesnek könyvelhetek el. Volt itt mindenféle őrület, ami igenis szépséges a maga nemében, hiszen csak úgy érdemes élni, ha mindent belead az ember, vagy ha felül az Őrültek Szekerére. Egy kissé klisészerűen hangzik, nem is mondom, na de mégis mondjam tovább.
Szóval egy rakás fellépés, koncert ebben a hónapban, miegymás.

És még azt is megéltem amit meg kell élni, a csendet. Annak a csendnek a magányát, pontosabban fogalmazva az egyedüllét bájos erejét, ami már majdnem szakrális magasztosságot követel magának. De ne nagyzoljak, ne vágjak elébe.

Ez a momentum Besenyőn következett be, életem egy különleges állomásán, ahonnan az egész csapat csak úgy továbbállt. Én már nem mentem velük, pihenni szerettem volna. És valahogyan bejött. Olyan volt, valahogyan ekként is értelmezem, mintha a természet szanatóriumában találtam volna magam. Hatalmas csend - nem éppen az abszolút értelemben, és Cage erről szépen érvelt - no de, ez a "majdnem csend" rejtelmes mélységeket követelt magának. A tudatom mindent kivetített magából, mindent amire érdemes volt reflektálni. A téli táj, a besenyői tóval a háttérben, telehintve egy rakás újonnan épített menedékházzal, szóval ez már buzgó figyelmességet követelt. A belső figyelmet. Hogy merre tart az ember.

No de. Ne legyek megint amolyan álságos, hogy azt állítsam be, miszerint mélyre tudok nézni. Holott olykor sikerül is. Olyankor is amikor társaságban hallgatok, pontosabban figyelek. De ez a turné kihozta azt az énemet is, ami a szórakoztató portréjával vegyül, trendiként fogalmazva az entertainer figuráját. (Volt melléfogás is, azt egy kissé később jegyzetelem. Ezzel cseszegetett a társaság kb két álló napig, de akkor is megérte egy bizonyos beállításban.)

Internettől megfosztva egy időre

Két hétig nem használtam az internetet, valami miatt megtehettem, pedig igazán megdumálhatja az ember magával, hogy e nélkül már napja sem telhet el. És ez akár így folytatódhat az idők végezetéig. Teljesen átadtuk magunkat a technológiai civilizáció őrületének, nagy a hajsza mindennap, azaz minden percben feltalálnak valamilyen újítást, egy widgetet, vagy technological device-ot próbálnak rád varrni a corporationök. Sok újítás a neten kerül kipróbálásra, hiszen a technikailag átszőtt ember - aki már a technika nélkül lélegezni sem tud - így veszi a lapot. Mégsem a szántóföldön tárgyalod meg ezt a problémádat János bácsival. Vele más témákon evezünk.
Aztán belelátsz abba is, hogy az életnek rettenetesen sok árnyalata van, ami nem itt bukkan a felszínre. A turné folyamán - mert ott voltam, csak a telefonomat használtam kommunikációs eszközként, no meg a számat hűtöttem -, sok mindent lát az utas, hogy milyen emberfajtákat rejteget e földünk. Nem ajánlok én recepteket, mert nem vagyok egy intellektuális gasztronómus, hogy azt antropológiai kategóriákat ajánljam be bárkinek is, szóval csak azt mondom, hogy van élet az interneten kívül is. Ami nem jelenti azt, hogy itt e felületen se lenne egy sor érdekes jelenség terítékre pofozva.
Olyan jó sokszor belemerülni a lökött zenészeimmel a nagy dumába, és belekortyolni valamilyen ízletes nedűbe.

Nunatak Band erdélyi turné

A Nunatak Band valahol Nyugat Erdélyben, egy esetleges benzinkút alkalmi kertitörpe kiárusításán, reggeli kávéját fogyasztandó. Az ábrázataink kissé már a kavalkádos turné göngyölegeit hordozzák magukon, de annál inkább kitartóbban és fölöttébb bizakodó hangulatban.


Emitt már az aradi fellépésünk előtt. A kép beállítása szerint, a saját forgatókönyv elképzelésében V.Lehel (jobb oldalon) szintén az árkád alá kellett volna bekerüljön. A fotós éppen gyengélkedett e művelet elvégzésekor.

A feldmári leválás

Feldmár András könyvét böngésztem át alaposan a nyár végén, a Tudatállapotok szivárványa c. kötetét. Voltak délutánjaim, amikor nem volt semmi különlegesebb programom, és akkor kellemes útitársként szegődött mellém. Ekkor még Székelyföld lankás tájain otthonoskodtam, ott vendégeskedtem a zenészbarátaimnál, és amikor nem kellett valahol muzsikálni, vagy éppen felvételt sem kellett készíteni, hát megpróbáltam felfedezni azokat a rejtelmeket amiket az emberi psziché ki tud termelni magából. Mert azért van egypár, ebben megegyezhetünk.

Már egy fénymásolt kivonatot annak idején olvastam, egyik kedves barátném passzolta át, hadd fésülgessem. És akkor hamar át is verekedtem magam rajta, ugyanakkor néhány gondolat akkor is megfogott. Most mivel jóval pontosabban, és nem utolsó sorban analitikusabban tudtam belemenni, már nemcsak az eredetiségét tudtam értékelni, hanem éppen azt ahogyan merészen okoskodik olyan lényegi gondolatokon, vagy problémákon, amelyeket nem szívesen „veséz ki” a kortárs pszichológia vagy pszichiátria. Miért nem? Azért, meglátásom szerint, mert tabu témákat kezel, ugyanakkor azért is, mert egyféle ellen-pszichológiát művel ő, és anti-pszichiátriát is.

Az ajánlás

Mit kell kiagyalni ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok, tehetné fel a kérdést az alkalmi olvasó. Hát azt, hogy valamit bekapjon. De mit? Nem egyebet, mint LSD-t, no nem nagy adagokban, csak éppen módjával. És akkor minden megoldódik? Nem, nem garantált a siker, de tudatmódosítás mindenképpen létrejön. Továbbá ajánlja a settinget, azaz az olyan társaságot ahol otthonosan érzi magát a kísérletezgető, ahol nem idegen a mellette lévő ember. Ahol feloldódhat, toldhatná meg valaki.

A sajátom

Azért is jutott eszembe ilyesmi, mert érzem, hogy én sem tudok teljes mértékben feloldódni olyan helyzetekben, amikor búcsúzni kell valakiktől. Feldmárnak is ez a problémája oly sokszor, saját állítása szerint. Látszólag banális ez a kis cselekmény az életünkben, de azért mégsem. Azért nem, folytatom, hiszen az elválás, az a valamiről való leválás is egyben. A leválás pedig fájdalmas. Csak gondoljunk az olyan egyszerűbb esetekre amikor egy szeretett barátunktól búcsúzunk el egypár hétre, vagy annál szívszorítóbb helyzetekre, mint amikor a szerelmünktől búcsúzunk el, netán pedig olyankor amikor valakitől örökre szakadunk el. Milyen is ez? Milyen kísérő érzések járnak ezzel együtt?

Nos, mit is jelent a leválás? A leválás az egynek a kettéhasadása. A kettéválás pedig megosztottság. Az pedig már majdnem tudathasadás. Illetve az ezzel járó érzés, ami nem egyértelműen tudathasadás, csak egy hasonló érzés.

De ezt is meg kell élni olykor, nem lehet mindig bent cserkészni a paradicsomban.

A tanácstalansági idiómák szétszedése

Elég kellemetlen állapot az, sőt talán iszonyúként is megélhetik egyesek, ha éppen tanácstalanság lesz úrrá rajtuk. Naponta belepottyanok ilyen helyzetekbe. Ekkor mintha rájuk szakadna az ég, nem tudják mitévők legyenek, rettenetes kínoknak teszik ki magukat. Hogyan tovább, kérdik, mert ilyenkor eljött a holtpont ideje, mondják. Ez az ún. nulla dimenzió, azaz a hádészi világ jelenléte, az amikor elveszni látszik sok minden körülöttünk.

Ki lehet kerülni ezt az állapotot? Nem nagyon, hiszen a legnagyobb elmék életében is jelentkeztek ehhez hasonló helyzetek; a történelem tele van a nagy stratégák egy helyben való toporgásával, a hadvezérek döntéshozatalának stagnálásával.

Az tűnik valószínűnek, hogy ilyenkor az agyban keletkező, illetve befutó és processzálásra kerülő információk ütik egymást. Azaz többféle információtípus jelenléte figyelhető meg, és ezek egyszerre aktiválódnak, minek következtében információtorlódás jön létre, emiatt pedig az agy szelekciós képessége terheltté válik. Ha számítógépes analógiával kellene élnünk, akkor azt jelenthetnénk ki, hogy több ún.program-utasítás keletkezik egyszerre, ezek közé pedig az optimális lefutáshoz egyféle prioritási elvnek kell érvényesülnie.

Hogyan lehetséges?

Tehát: sorrendet kell felállítani az elvégzendő algoritmusok között. Ennek a szociális életben való megfelelője - vagy akár egy egyén pszichológiai vetületeiben is - , az ha valamilyen tervszerűséget eszel ki a szóbanforgó.

Nem tisztem nekem azt mondani, vagy tanácsolni bárkinek, hogy ezt miként vigye végbe, esetleg ragadjon magához papirost és terveket kezdjen szőni, mert ez akár fejben is eldönthető. Csak ez a nehezebben járható terep.

Persze el lehet vetni ezeket a sommásnak tűnő gondolatokat, de akkor csak a spontán beleélés marad meg az életből, ami egyrészt nem rossz, de a kivitelezhető feladatok nem lehetségesek.

Akik ezt nem szeretik, ezek után panaszkodnak.

Mit is tehetnének?

A fáradság valójában nem olyan nagy, hiszen kis léptékben kell az ilyesmit kezdeni, majd fokozatosan át lehet térni a nagyobb lélegzetű feladatokra.

Azt a fáraccságos!!!

Mindenit, hiszen minden zsigerem kopik, ahogyan telik az idő, és beleveszünk a korba, a korunkba. Ezt már írtam, hogy lenne némi átfedés a "kór" és a "kor" között. Ti. vannak akik kórosan foglalkoznak a korral, vagy a korukkal, netán más korával. Belecsimpaszkodnak, mintha ez a görcsösség létfontosságú lenne, mintha minden vagyonuk elúszott volna egy tszúnami-szerű világméretű katasztrófával, és emiatt nem engednék ezt a keveset a ménkűnek sem.
Nem, dehogy.
A napos napok elúsztak, de most nem bánom, egészen jól jöhet egy kis botor melankólia, befeléfordulás. Ennek is megvan a jól kiérdemelt helye a napjainkban.
Megint az őszi fordulat érvényes, az az érzésem, hogy mindenki csak a maga szekerét próbálja vonszolni, tolni, miegyéb. A másikéra oda sem néz, nincsen ideje.
Ilyen ez, veszélyesnek ígérkezik a terep, sok akadállyal, sok mindenre kellene odafigyelni.
De ez ostobaság.
Zsigeri kiengedés szükséges, az, hogy lazítsd már el magad. Mi ez a folytonos görcs, hogy a versengésben ne maradj le, kérlek szépen?
Én ezt nem értem, és talán nem is akarom. Itt élni kell, nem a versenybe beszállni.

A mai napra (ünnepileg)

"One day we'll return here,/When the Belfast Child sings again/When the Belfast Child sings again" - ezek a sorok évekkel katapultálnak vissza, főleg a dallamvonala miatt, sokat hallgattuk anno, illetve amikor a 90-es évek elején megjelent a klipmánia, pl. a Super Channel adón, parabolával lehetett fogni. Utána lehet nézni, vannak párhuzamos vonások a skót és a magyar történelem között. Nem hiába teszem fel a mai napon. Harmonikus ünneplést! Ha lesz ilyen ma, de lesz remélem..."One day we'll return here"...2:15-től keményedik be igazán a szám!

Well

"On must totally die to find what love is." J.K.
No comment.

Krishnamurti videók

Éppen ezeket tallózom ki, amúgy a youtube-on lehet keresgélni. Mindenesetre elgondolkodtató, ahogyan a kérdésfelvetés megtörténik.

A képlet?

"Kérdező: Miért vagy olyan tartózkodó?
Krishnamurti: Tudjátok, kivételes dolog, ha az ember névtelen lehet - ha nem híres, nem nagy ember, nem túlzottan tanult valaki, és nem is hatalmas reformer vagy forradalmár, csak egyszerűen egy senki. S ha valaki tényleg így érzi ezt, akkor kicsit visszahúzodóvá válik, ha hirtelen sok kíváncsi ember veszi körül. Ez minden." Jiddu Krishnamurti

Mi lesz Kunderával?

A Kundera-féle történet amivel a napokban kedveskedett a világsajtó egy kissé elborítja az elmémet, valamilyen nem várt irányba indulok el okfejtéseimet felülvizsgálandó. Nem olvastam el mindent tőle, de nagyrészét talán igen.
Nem tud az agyamba férni, hogy kollaboráns lett volna, vagy esetleg valakit besúgott volna. Egyszerűen nem fér a fejembe, az elmém engedetlenkedik. Az a nagy gyanúm, hogy vannak olyanok akik mindenáron besároznának majd mindenkit ha lehetőségük kínálkozik ezt megcselekedni.
Ha hívő lennék, akkor azt mondanám, hogy az Ördög műve, és fáradhatatlanságában ezt cselekszi.
De nem vagyok. Igy tehát azt mondom, hogy az emberi természet a legaljasabb mélységekre is képes, ha frusztrálva érzi magát, és ha azt látja, hogy vannak valakik akik valamit elértek az életben. Ez ilyen, és nem tudom, hogy egyáltalán érdemes ezen töprengeni.
Ha az ember továbbra is napi teendőit végzi, avagy teszi a dolgát, akkor az rendjén lenne.
Természetesen rettenetesen szomorú ha a vérengzők elindulnak.
De sajnos benne van a pakliban. Ezt be kell látni.
Ilyen napok vannak mostanában, és én is naponta csalódok emberekben. Valószínűleg bennem is csalódnak egypáran, aminek nem örülök egyrészt.
Másrészt annak örülök, hogy olyanok csalódnak bennem, akik azt hiszik, hogy máris megadtam magam.
Ami nem öl meg, az megerősít, ahogyan a jó öreg Nietzsche mondaná.

Remember Zappa

Remember Zappa

Frank Zappa vagy a királyok királya a rocktörténetben, vagy egy külön kasztbeli, merthogy nem nagyon hasonlít a többiekhez, és ez majdnem biztos.

Az egyik fontos megjegyzés e téren a hatalmas hagyatéka lenne, amivel érdemben megbirkózni ember legyen a talpán ki megpróbálná. És amikor ezt kijelenti valaki, akkor szembe kell nézzen a tényekkel. Hatalmas a diszkográfia: 75 album az élete során, amiből 57 nagyalbum és 18 posztumusz megjelent albumok. Hogyan is lehetne kezdeni egy ilyen kalibernek a jellemzését?

A zenei karakter

A zenéjének megfejtése nem kis odafigyelést igényel. A szövegek általában szervesen illeszkednek bele a zenei korpuszba. És ez nem is lehet másként, hiszen a mondanivaló, ami a jelenkori rock- és popkultúrában igenis kívánnivalót hagy maga után olykor, nála egyenesen ékelődik az egészbe. És amikor egészet mondok, akkor ténylegesen ezt kell érteni.

Az igazi Egész az ami motiválja Zappa zenéjét. Biztosan vannak olyanok, akik a szubkultúra égisze alá szeretnék söpörni a művészetét. Zappa nemcsak a rock fejebúbját simogatta meg bájosan, hanem a kortárs zenével is kacérkodott. Mágneses-szalag kísérletei és az akusztikus lehetőségek legújabb vívmányai egyike a próbálkozásainak.

Nyughatatlan művész volt, aki harcosnak is derekasan bevált, sosem állt meg, hogy a babérjait vegye szemügyre. Ezt állítom magamnak is egyúttal – nevetek – , de egy hatalmas zenei hagyatékot nem lehet összehordani, ha csak a nárcizmus berkeiben cserkészünk. És máris itt az egyik lényegi motívum.

Nárcizmus és feltétlen lázadás?

Az ami a nyugati kultúra válságát egyre inkább fémjelzi és jellemzi, az az alkotók és hallgatók egóinak a simogatása. Ebbe Zappa keményen belegázolt, és úgy gondolta, hogy megteremti a saját világát és rendszerét. Nem biztos, hogy ha úgy jellemezzük őt mint egy feltétlen lázadót, akkor máris igazunk lenne. Természetesen ez is benne van a pakliban, és azt is kell néznünk, hogy milyen lehetőségek kínálkoznak a zenében akkor amikor ő elkezdi a pályafutását.

Továbbá nagyon fontos, hogy bizonyos történelmi kontextusba helyezzük a művészetét, hiszen nem egyszer esett meg, hogy politikai magatartásformát öltött magára. Emiatt sokszor kényelmetlen is volt. De ellenhatásként a táborát is gyarapította ily módon, hiszen mindig akadtak olyanok, akik nem álltak be a közélet kényelmes vágányaiba, és az életet nem úgy szemlélték mint a többség. És ez a szociálpszichológiai mozgás még akkor is előjött amikor valaminek a kitiltása és elnyomása egy újabb trendet indított el. És ekképpen nyerte meg Zappa a játszmát, ekkor érkezett be a képbe.

A kultúrkritikai megközelítés csak akkor érvényes, ha tényleg a mélybe nézünk, és összefüggésében vizsgáljuk meg munkásságát. A szövegek egyáltalán nem mellékesek, a zenei hatás pedig mindenekfölött álló, hiszen a rock hatásaitól, a jazzen keresztül, egészen a kortárs zenei betétekig minden megtalálható a hagyatékban. Említésképpen emlékeztessünk pl. a mágneses-szalag kísérleteire.

A kezdeti évek

A kezdetekben R&B albumokat gyűjtött, és egész élete során megtartotta. Főleg a sajátos hangzásviláguk miatt szerette ezeket. Aztán olyan különlegesebb zeneszerzők kezdtek lenni hatással rá mint Edgard Varese, Igor Stravinsky és Anton Webern, majd a modern jazz is érdeklődésének szegmensébe került. A saját etnikai keveredése (hiszen apai ágon görög és libanoni vér csörgedezett ereiben, anyai ágon pedig olasz és francia ágak találhatók) miatt és a szociális keveredés Los Angeles környékén az outsider art rajongójává és gyakorlójává tette.

A politikai menü tálalása

Amit nem olyan könnyű a jelen esetben elemezni, hiszen Zappának a heroikus jelenléte, egy kis túlzással talán, de magát a megtestesült ellenállót hozza. Olyan rocker volt ő, akinek sikerült szegecsek és bőrszerkó nélkül a mindenkori hatalmat kihívnia maga ellen. Nem kellett különcködni az imídzsében, hiszen maga a megjelenés már egy kényelmetlen démon képét sugallja, de ugyanakkor mélységesen humánus beállítódásában is jelentkezik. Gondoljuk meg azt, hogy számtalan alkalommal szólalt fel a szólásszabadság kérdéskörében, amikor sokan elnémultak. És ez az előadásain és showjain is megérződött.

Válogatott diszkográfia

A Hot Rats 1969-ből, mely javarészt instrumentális darabokból áll. A darabok hangszerelése jazzes beütésekkel tarkított, olyan finom hangtechnikai ötvözéssel, ami kevés rock albumra jellemző.

200 Motels 1971-ből, ami egyaránt filmformátumban és soundtrack-formátumban is megjelent, az utóbbi két albumban. A filmben a londoni Royal Philharmonic Orchestra is megjelenik, Zappa Mothers of Invention zenekara mellett.

Csemegének számít az 1984-es Boulez Conducts Zappa: The Perfect Stranger c.albuma, amelyben megszólal a Pierre Boulez által vezényelt Ensemble InterContemporain kortárs zenekar, mely kortárs komolyzenei produkciókra szakosodott.

Janinak újabb kísérlet

Ha ez sem jön be, akkor kitépem az összes hajszálamat, Jani! Ugyanakkor dedikáció a barátaimnak is, hiszen ebben a zenében (ahol fellelhető a keleti világnak a hangja), tisztaságot érzek, ezt ajánlom tovább!

Czakó Gábor könyvkritika

Ez a szöveget visszadobta anno A Hét szerkesztősége. Természetesen azért is, mert nem volt elég baloldali. Tartogattam, most pedig közzéteszem.

Kritika-könyvfigyelő

(Czakó Gábor: Beavatás/Az eldobható Föld, Boldog Salamon Kör Budapest, 2002., 313.o.)

Hulladékvilág, a mi örökségünk

Alapgondolatok

Czakó Gábor műve gyomorremegtető mű – kis túlzással talán –, azt is mondhatnánk, hogy mindjárt gondolkodásra serkentő, és valamilyen alapállásra rámozdító. Hiszen az emberi alapállásokról/ból próbál ízelítőt adni. Azokból, amelyekből tulajdonképpen oly nagy hiányt szenvedünk a mai zaklatott korunkban, kissé pontosítva: ínséges korunkban. És jó szó, hogy ínség, hiszen elvileg a globalizált struktúrák mindent megadnak a fogyasztói belátású és beállítódású embernek, látszólag a felvilágosodás embereszményei következtében és után, és főleg a tömeges indusztrializálódás után. Hiszen egyéb sem kell csak választani. Igen ám, de ennek a választásnak egyrészt szofisztikai rejtelmei vannak, hiszen a társadalmak beállítódásai alapján a modern választási metodológiák, és főleg az a látszat, hogy a kortárs ember választhat, valamilyen teljesen más jelenségnek az okozata. Főleg a reklámiparnak. Ezt már sokan megírták, nem különösebben figyelmet keltő. A csúsztatás ott kezdődik, hogy a reklám felbújtatásában, abban az aktusában, hogy látszólag szabad választmányában rendelkezik az ember az élete fölött, ez így ebben a megközelítésben nem állja a helyét. Mert a reklám a rábeszélés művészete. És a mellébeszélésé is egyben.

És itt jön Czakó kötetének a következő beütése. Tudniillik, hogy a modernitás elveszíti a szavak helyes használatának a módszertanát és vezérlőelvét, és valahol kisiklik – talán még a történelem hajnalán! – a Szavak viszonyulása az emberhez. Valahol valaki arra gondolt, hogy megtéveszti az embereket, hogy másképpen gondolkodjanak alapdolgokról. Ezek az alapdolgok egy normális emberi életben az alkotáshoz fűződnek, a szerelemhez, a szeretethez és még sorolhatnánk. Vagyis röviden értékekhez.

Ebben a megvilágításban egy kultúrantropológiai hozadék bújik/bújhat meg, hiszen azt a tézist feszegeti, miszerint az emberiségnek volt – és amit elveszített bizony! – egy aranykora. Ezt az ’Aranykort’ a harmónia jellemezte leginkább és a mérték. Irodalmi utalásai Hamvas Bélánál jócskán megtalálhatók, ő például sokat utal René Guénon francia gondolkodóra, és mellesleg Julius Evola olasz ’tradicionalista filozófus’ is benne lenne a pácban. Julius Evolaval lenne egy kis baj, mert ő a Mussolini korának nagy haszonélvezője, ezért ezen tradicionalitás, illetve a tradicionális filozófiák műértője mintegy megfürdik a jobboldali és főképpen fasisztoid típusú és jellegű ideológiákban, úgyhogy az ő nevét egyelőre lehet ejteni. (Állítólag Mircea Eliade egyszer meglátogatta a lakásában, Rómában, a második világháború idején, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz...)

Az elértéktelenedés és az értékek

Teljesen mindegy hogyan közelítünk a problémához, hiszen akinek van egy kis sütnivalója az érzi, hogy korunk szimultaneitása, illetve annak az érzékeltetése, hogy mindezt birtokolja és kontroll alatt tartja, annak rá kell jönnie, hogy egy kis problémával küszködik. Mert a Modernitás ( és szándékosan hagyhatjuk el a Posztmodern terminológiát, mert nem sokat jelent újabban ) alól kisiklik a talaj, pontosabban ezért az értékvesztés miatt. Ott ahol nem becsülik meg a kultúrát, ott kezdődik a Gazdaságkor (Czakó megnevezése és terminológiája szerint). A Gazdaságkor elértéktelenedését így jellemzi: ”A mai, globalizált világgazdaság sokszorosan összeszőtt értékrendszere azt jelenti, hogy jók és gonoszok egy tálból cseresznyézünk. Valamennyien megmártózunk a rendszerbe épített cinizmusban, Hamvas szavával az életrend aljasságában, amikor elfogadjuk Gazdaságkor játékszabályait, és élvezzük a pillanatnyi előnyöket.”(kiem. tőlem.D.J.)(135.o.)

A pillanatnyi előnyökről nem kell sokat regélni. Olyankor, amikor a média tele van mindenféle hányaveti sztárriporterrel, popcsillaggal, akik a felületességet és a látszatot képviselik, csakis azért, hogy pillanatnyi előnyben részesüljenek – ahogyan Czakó jól látja –, vagyis a carpe diem teljes félreértelmezésén fáradoznak –ami természetesen a mai napnak a megélését és meglovagolását jelenti–, és amiben nincsen semmi rossz, csak éppen ne az elértéktelenedés beemelésével tennék ezt. Mert a jelenkor jelszava lehetne a látszat, és a mély emberi struktúrákra való rákérdezéseknek az elódázása. Mert azok – elvileg – a Gazdaságkor gyorsröptű válaszának értelmében nem hoznak pénzt a házhoz.

Gondoljunk csak a minap lezajlott Oscar–díjkiosztásokra. Nem mintha valakinek valamilyen baja lenne mindazzal, amit az Álomgyár/Hollywood legyárt a közönséges halandóknak, mert elvileg jogában áll ezt cselekedni, és ’eladni az illúziókat’ azoknak akiknek az élete nem sokat ér önmaguk szemében, de egy-két megjegyzés erejéig álljunk meg egy pillanatra. Tudva lévő, hogy eleve a megrostált forgatókönyvekkel dolgoznak. Egyrészt. Mert ha nincs elég néző, akkor nem éri meg. „No money” – mondja Frank, a fiktív producer. És akkor a rendező kereshet egy újabb helyet magának. Vagy ha nem játszhatnak benne ismert színészek, akkor megint deficites a vállalkozás. Mert az idolumok azok kellenek. A ’felnövekvő generációknak’.

A korrupció

Nem egy új téma, régi akár az emberiség. A kultúrantropológiai kérdésfelvetésben a korrupció kérdése egészen az idők keletkezéséig és a Teremtésig nyúlik vissza. Vagyis Ádámig és Éváig, és Káinig és Ábelig. Tulajdonképpen a korrupció romlást jelent eredeti megközelítésében: „A korrupció eredeti értelme romlás. Valami ami eddig jó volt és hibátlan, bomlani, mállani és pusztulni kezdett. Kézenfekvőnek látszik a kérdés, hogy külső okokból korrupt-e valaki vagy valami, netán mélyebbről, a létéből ered a baj?”(158.o)

A belső vívódások szerint jön létre a korrupció, abban a megközelítésben miszerint valaki (egyén, egyed) nem tud úrrá lenni magán, és nem tudja követni az alapnormákat, az alapértékeket. Az alapértékek a fenti fölvázolás szerint egyszerűek, hiszen csak egy kis ’introspekció’ szükséges annak, aki ezt el szeretné végezni magán, és mindjárt meg is találja a válaszokat. Hiszen az alapértékek a Teremtés vezérlőelve szerint a priori benne lennének az emberben. Tehát adottak. Eleve mindenkiben benne vannak. Ami a bökkenő – és ez az egész fejleménynek a kulcsa –, hogy ezt hogyan fejleszti ki magában az egyén. Hogyan kérdez rá magára. Ebben a megfoghatóságban rejlik mindennek a titka. Tehát a titok bennünk van. Ez ilyen egyszerű, mégha sommás is a megállapítás.

A terror a világban

Egy érdekes bejegyzésre is figyelhetünk hirtelenjében.

„Vicc, hogy szabadelvűnek nevezik magukat véleménymonopóliumra törekvő pártok, szociáldemokratának a nagytőkések érdekképviseletei, kereszténynek a civakodók, nemzetinek az öngyűlölők. Ha a hatalomról van szó az eszméket emlegetni botrány és provokáció. A politikai közbeszéd legforróbb szava a zsidó, Kőbányai Jánosnak, a Múlt és Jövő szerkesztőjének szavával: a zsidó kártya, ami a legnagyobb adu, mert az antiszemitát a világcivilizációból ki lehet rekeszteni. Kőbányai szerint egy hatalmi csoportosulás kezében a döntés: „Hogy ki az antiszemita azt mi mondjuk meg, azért, és akkor, amikor mi akarjuk.” (Kortárs 2001/9. 100.old.) Európa eltaszította kebléről Ausztriát, mert ott a választók nacionalista pártot juttattak kormányra. Majd átölelte Szerbiát, holott az ottani választások soviniszta győzteseihez képest Jörg Haider kozmopolita ministránsgyerek. Amerika az őt ért szeptember 11-i terrortámadásra ugyanolyan terrorral válaszolt, hadüzenet nélkül támadva meg Afganisztánt. Közben angyalnak nyilvánította magát, ellenfeleit sátánnak, miáltal minden zavaroszlató szándékot csírájában elfojtott.”(13.o)

Egy kicsit álljunk meg a szeptember 11-i terrortámadás előföltételezésénél. Tulajdonképpen itt logikai csapdák egy külön sorával állnánk szemben. Ami a következő: az ikertornyokat megtámadják szeptember 11-én, ezért támadásba lendül az EÁ – vagyis ez a posteriori, és rögtön a támadás, és ennek tapasztalata után –, ugyanakkor a priori mellőz egy olyan nemzetközi konvenciót és megegyezést, miszerint senkit és semmi körülmény között nem lehet megtámadni, előzetes és bejelentett hadüzenet nélkül. Hiszen akkor megsérti azt az alapattribútumot, ami a nemzetközi hadviselési jogokban leledzik – és amelynek van egy valamilyen étosza és morálja, hiszen keresztény szellemben dolgoztatott ki, vagy többé kevésbé –, tehát valójában úgy cselekszik, mintha teljesen jogosan válaszolna az őt ért sérelmekre. És ezt a totális introspekció jegyében teszi, abban a tudatban, hogy ő úgy cselekszik ahogyan éppen kellene, az „In God we trust” imperativisztikus töltetében. Vagy nem így lenne? Hol rejtőznek a modernitás logikus- és erkölcsrendszerei, avagy a Max Weber–i protestáns etika alapjellegzetességei? Miről beszélünk egyáltalán? Miért lesz az egész fenoménből – ahogyan Czakó jól megvilágítja -, hogy az egész jelenség lefokozódik egy vallási képre, és egy ikonisztikus kétdimenzionáltságra, egy olyan dualisztikus világra, miszerint a rossz és a jó harcának vagyunk a tanúi, ahol a KERESZTÉNY ISTEN áll szemben az ISZLÁMOK ISTENÉVEL. Miért ez a sematikus elképzelés? Honnan ered, és miből táplálkozik?

A magyar kérdés

Ez egy nagyon kényes ügy a jelenkori viszonyok között, ha úgy gondoljuk, hogy kényes az ügy. Mert azt talán elmondhatnánk, hogy van-e vagy nincs Magyarországnak jövője (ezt mind nagy léptékben, mind pedig kicsiben, vagyis a széles magyarság ill. az anyaországi szerint), mert jön a globalizáció, és az EU, és a magyaroknak bent kell lenni. És jó lenne, ha mindenki bent lenne. Még Románia is. Természetesen. És éppen ezért pedig a nacionalista diskurzusnak nincsen helye, vagy legalábbis úgy teszünk. Czakó rákérdez egy pár helyen – és kultúrreflexióval dogozik –, vagyis, hogy kik azok akik tettek valamit a magyarság kulturális felemelkedéséért, és nem utolsósorban a helyes magyar erkölcsi beállítódásért (lásd Az elit és a gondolatrendőrség alfejezetet, 85.o) . Czakó úgy gondolja – vagy legalábbis szuggerálja – , hogy egy adott értelemben a „nemzeti értékeket” más megvilágításba helyezi a globalizáció, vagy esetleg az eukonformálódás. Hiszen – és nehéz dönteni, hogy logikailag helytálló-e –, de a nagy jellegű struktúrák általában gazdasági vezérlőelvűek, vagyis a nagy rendszereket per definitio a tőkemozgatás jellemzi, és ebben is lelik meg értelmüket a modernitásban; ergo az a lényeg, hogy az emberi dimenzióknak minden más összetevője háttérbe szorul. Például a kultúra. Amit Czakó nagyon sajnál. És lehet, hogy igaza van, mert rettenetesen bonyolult kérdés, annak az eldöntése, hogy mi az életünk –és mindenkinek külön-külön - legfontosabb értéke. Vagyis, hogy legyen könyvünk, vagy esetleg „Merdzsónk”, noha ez így kissé sarkított bemutatás. De sokszor pontosan ilyen jellegű polarizációval találkozunk az életben. És az ÚJ VILÁG (v.ö. Aldous Huxley Szép új világával) mégis ekként nyilvánítja ki foga fehérjét. Fej vagy írás. Legyen egy mindenki elégedettségével telített világ ( vagyis elhülyült ), avagy olyan értékhierarchiára épülő rend, ami az ember belső lényegéből fakad.

De mi az ember belső lényege?- tehetjük fel a tízpontos kérdést. Itt meg kellene határozni az „objektív világ által táplált igényeket”, miszerint az ember lényege egy alkalmazkodás a szűkebb és tágabb környezetéhez (lásd. szociáldarwinizmus?), ugyanakkor például az államhoz is, vagyis az etatista elmélet szerint az egyén és a személy igenis fogja be a pofáját (eufémebb változat szerint a szájacskáját), és csinálja azt, amit mondanak neki. Természetesen mindig azok beszélnek, akik hatalmon vannak(!). De ebből egy ugrással máris az anarchiánál lennénk, és pont ezt szeretnénk elkerülni. Hol rejtőzik az a határ miszerint az egyén megtartja függetlenségét, ugyanakkor megmaradnak az individuum jellegzetességei is, és persze nem történnek „világégések”? A 19. századi romantikus filozófia válasza kézenfekvő, ugyanis az egyéniség győzelmét hirdeti (v.ö.Nietzsche gondolataival). A 20. század egyes irányzatai pontosan e két szálat próbálják kibékíteni – vagyis a személy és a hatalmon levő struktúra összegubancolt princípiumait. Hol legyen a rend és kibékülés e két pólus között? Legyenek hatalmas struktúrák, de az ember se törpüljön el. Hol? És meddig?

Összegzés

Ha nem is állítanánk esetleg azt, hogy a Czakó könyv értékes – de ugyanakkor állíthatjuk nyugodtan–, éppen azt kimondhatjuk, hogy a témák sokszínűsége amit felvet, az nem akármilyen műveltségre vall, pontosan a problematizálás finomsága miatt. Találkozik itt egy olyan értékpozitivizmus, amelyik az elmúlt század félbemaradt kérdéseit próbálja összefoglani, és amelyek éppolyan ősrégiek akár az emberiség. Vagyis alapkérdésekkel és alapállásokal foglalkozik. Erre lehetne azt mondani, hogy egy kis eklekticizmus keveredett akár az opusba, mert az analitikus verseny, amit a tudomány inokulál és gerjeszt magában, és amely mindenkit magával sodor újabban ( pontosan a modernitás szakosodása következtében, ami embertelen arcot ölt magára ha akarjuk, ha nem), ez bizony nem enged meg olyan metafizikai kérdéseket, amelyeket éppen Czakó vet fel az irományában. És ő tudja, hogy ezeket a kérdéseket és problémaköröket nem ő vetette föl elsőíziben, hanem ezek ősrégi kérdések, és vének is.

Akár a Föld, ha egy kissé belekalkuláljuk a jól ismert nóta parafrázisát a végszóba. Amely ne legyen eldobható.

Amikor pofátlanul vigyorognak valahol máshol

Enyhén frusztráló amikor a trófikus lánc legalján érzi magát az ember, nem mintha ténylegesen valahol ott lennénk, de azért a multik kiakasztanak. Már egy jó ideje lóg nekem bizonyos összeggel az egyik osztrák multinak a romániai kirendeltsége, és nem tudok lépni ezen a szinten. Azért szemtelenek, mert mindig úgy érzik, hogy a kezükben van a gyeplő, és úgy diktálják a tempót ahogyan az nekik éppen tetszik.
Valaki próbáljon nem megfelelni nekik...
A hierarchikus berendeződések sok helyütt modellezve voltak, amelyikre tisztán emlékszem, és amelyik ebben az esetben beugrott, az J. Heller Valami történt c. regényében jelenik meg. Egy hatalmas bürokratikus rendszer a maga őrületével, a fel s alá futkosó kis katonáival, hogy mindenki legyen a helyén.
Kérem tisztelettel, az ilyesmit a magamfajta ember egyre kevésbé tűri, valójában rettenetesen unja. Ilyenkor az szokott bekövetkezni - a saját elmém működését ismervén - , hogy megoldásokon kezdek gondolkodni, ami a beállt helyzetet felcserélheti egy másikkal.
Általában az szokott lenni, hogy akik fent vannak rettenetesen biztonságban érzik magukat.
Igen ám, de az élet ennél azért szövevényesebb. És a történelem jóval több példát szolgáltatott már arra vonatkozóan, hogy a jelenségek felpöröghetnek.
Nem tudom, hogy mi a teendő. De ha pofátlanul is ezt a helyzetet tartják fönt, akkor lépni fogok, méghozzá radikálisan.
Ennek a fele sem tréfa.