Megindultunk kissé szétszórtan a napi piac felé, ez a kisebb csapat, olyannyira feszesen egymás mellett azért nem. Haladtunk, őszi libák módjára, a libák már régen elmentek, valójában már jönnének vissza. Már a télnek közepe lévén, és még sok mindennek közepe. Hogyan jön rá valaki, hogy az életének közepét marcangolja? Mikor haladunk át ezen a mágikus ponton, ami az életünk közepét jelöli, és ahonnan számítva már lényegi módon kell odafigyelnünk minden lépésünkre. A szépség kötelez, meg sok egyéb dolog, ezt sokszor pufogtattuk. No de mentünk, hol jobbra kilengtünk, zsebeinket markolásztuk. A haladási irány be volt lőve.
Elvileg az ebédet céloztuk meg, a napi ebédünket. Elvileg, ismételve, nekem ebédem adott. Nagyrészt megoldom. Ez az ebéd mágikuma. Sőt, ebédelni kötelező! Valószínűnek tartom, hogy ez a polgárság egyik legnagyobb vívmánya, hogy ennyire előrehozta az ebéd szerepét a társadalmi szokásokban. Ha sokan ebédelnek egyszerre, a sok szürcsölés hatalmas hangzavarba torkollna, persze ha elfogadjuk a leves kiemelkedő szerepét. Ez a szerep mindenek fölötti, a leves állítólag jóval inkább kelet-európai örökség, de aztán ezt sem hisszük el teljesen mostanság, hiszen amióta nagykanállal esszük a dokukat, a változás óta, megtudtuk: sokan leven és vízen élnek akárcsak mi. Azaz mük.
És tényleg hangzavarba torkollna a sok éhes szájnak szürcsölése, ahogyan - esetleg - egyszerre roppintanák szét a tyúk gerincet a szemfogaik és zápfogaik őrlő mámorában? Különös érzés ezen elmélkedni, az éhség regisztere meghatározott rengeteg életformát nálunk. Ez megint csak a múltbeli örökség, az elmúlt rendszerünknek az öröksége. Ha éhen halunk, nem csináltunk semmit. Illetve, legyen valami a gyomrunkban, akkor talán megfogjuk a kaszát is. És nekiveselkedünk. Persze ez egy kissé kínos, hiszen a munka láza nem vet föl, egy kissé melegíteni kellene a lábikráinkat, no meg a forralt bornak idénye nem járt le. Hát nem?
No tehát megindultunk, mint mondtam, még mindig a sorban voltunk, aztán egyszer csak a napi piac is a látókörünkbe került, már nem tudtuk kikerülni. Besomfordáltunk, a virágpultok között, néztem, hogy a virágárus lányok, no meg az öregebb kofák valahova elkukkanhattak. Merre is lehettek, hiszen még déli kettő körül járt, a nap is ferdén, de annál kitartóbban küldözgette a sugarait. Művész csapatunk, mert az volt, még mindig egy Sztalker vezetésével, a megcélzott pontnak mintegy nekimeredve haladtunk. Nem volt ébredés és menekvésnek sem volt helye.
Bent már kissé homályosabb szekció várt. Az asztalon a sárga műanyag asztalterítőn egy helyi brand, valami D'oro a vége a márkanévnek, állítólag konyak márka, már nem emlékszem, talán Annuncio, de nem ez, hiszen ez sokkal irodalmibb. Aztán rendelés, fiatal, inkább mészáros legénynek beillő valakivel, derekas fizikummal. Osztogatott, nem is tehetett egyebet. Mi meg egy gyors rendeléssel próbáltunk nekimenni a lassan délutánba nyúló perceinknek, és akkor vettem észre, hogy kedveseim itt nagyon olcsó az élet. Erre a Sztalkerünk, az egyik mester mondja, hogy ide jár Z is, reggelente, nagy az élet a napi piacon, nem is gondolná az ember, reggel nyolckor már be lehet vágni egy gőzölgő pacallevest. Nosza mondok magamnak mindenfélét, hát ez az én helyem lesz, az egyik, hiszen a túlélés záloga és teremtője is egyben. Önmagát tartja fent. Kedveseim, ezek itt hozzák az élelmet, a zöldséget, és itt fogyasztják el a kollégáik termékeit is. Így kell ezt tenni, kiáltottam föl, de ez már az ebéd után volt, valami finom kis húsgombóc levest termeltem be. A többiek meg némi sertés szeletet, az is árban volt, és még jól is nézett ki. Majd egy kis öreg bácsi, hozta a szitáit reménykedve, hátha lesz valami eladás. A marketing istene beszélhetett hozzá, mert mosolyogva nézett végig a díszes társaságon. Kiderült, hogy az egyik képzős már vett valamit, az egyik szita majd a galériában vigyorgott ránk reménykedve hátha kiállítanák. Hiszen ezek a termékek funkcionálisak az igaz, de akár ki is aggathatnánk, ha nem egyéb magunkra. Szitázzuk meg a pelyvát, ebben a nagy munkalázban.
Elvileg az ebédet céloztuk meg, a napi ebédünket. Elvileg, ismételve, nekem ebédem adott. Nagyrészt megoldom. Ez az ebéd mágikuma. Sőt, ebédelni kötelező! Valószínűnek tartom, hogy ez a polgárság egyik legnagyobb vívmánya, hogy ennyire előrehozta az ebéd szerepét a társadalmi szokásokban. Ha sokan ebédelnek egyszerre, a sok szürcsölés hatalmas hangzavarba torkollna, persze ha elfogadjuk a leves kiemelkedő szerepét. Ez a szerep mindenek fölötti, a leves állítólag jóval inkább kelet-európai örökség, de aztán ezt sem hisszük el teljesen mostanság, hiszen amióta nagykanállal esszük a dokukat, a változás óta, megtudtuk: sokan leven és vízen élnek akárcsak mi. Azaz mük.
És tényleg hangzavarba torkollna a sok éhes szájnak szürcsölése, ahogyan - esetleg - egyszerre roppintanák szét a tyúk gerincet a szemfogaik és zápfogaik őrlő mámorában? Különös érzés ezen elmélkedni, az éhség regisztere meghatározott rengeteg életformát nálunk. Ez megint csak a múltbeli örökség, az elmúlt rendszerünknek az öröksége. Ha éhen halunk, nem csináltunk semmit. Illetve, legyen valami a gyomrunkban, akkor talán megfogjuk a kaszát is. És nekiveselkedünk. Persze ez egy kissé kínos, hiszen a munka láza nem vet föl, egy kissé melegíteni kellene a lábikráinkat, no meg a forralt bornak idénye nem járt le. Hát nem?
No tehát megindultunk, mint mondtam, még mindig a sorban voltunk, aztán egyszer csak a napi piac is a látókörünkbe került, már nem tudtuk kikerülni. Besomfordáltunk, a virágpultok között, néztem, hogy a virágárus lányok, no meg az öregebb kofák valahova elkukkanhattak. Merre is lehettek, hiszen még déli kettő körül járt, a nap is ferdén, de annál kitartóbban küldözgette a sugarait. Művész csapatunk, mert az volt, még mindig egy Sztalker vezetésével, a megcélzott pontnak mintegy nekimeredve haladtunk. Nem volt ébredés és menekvésnek sem volt helye.
Bent már kissé homályosabb szekció várt. Az asztalon a sárga műanyag asztalterítőn egy helyi brand, valami D'oro a vége a márkanévnek, állítólag konyak márka, már nem emlékszem, talán Annuncio, de nem ez, hiszen ez sokkal irodalmibb. Aztán rendelés, fiatal, inkább mészáros legénynek beillő valakivel, derekas fizikummal. Osztogatott, nem is tehetett egyebet. Mi meg egy gyors rendeléssel próbáltunk nekimenni a lassan délutánba nyúló perceinknek, és akkor vettem észre, hogy kedveseim itt nagyon olcsó az élet. Erre a Sztalkerünk, az egyik mester mondja, hogy ide jár Z is, reggelente, nagy az élet a napi piacon, nem is gondolná az ember, reggel nyolckor már be lehet vágni egy gőzölgő pacallevest. Nosza mondok magamnak mindenfélét, hát ez az én helyem lesz, az egyik, hiszen a túlélés záloga és teremtője is egyben. Önmagát tartja fent. Kedveseim, ezek itt hozzák az élelmet, a zöldséget, és itt fogyasztják el a kollégáik termékeit is. Így kell ezt tenni, kiáltottam föl, de ez már az ebéd után volt, valami finom kis húsgombóc levest termeltem be. A többiek meg némi sertés szeletet, az is árban volt, és még jól is nézett ki. Majd egy kis öreg bácsi, hozta a szitáit reménykedve, hátha lesz valami eladás. A marketing istene beszélhetett hozzá, mert mosolyogva nézett végig a díszes társaságon. Kiderült, hogy az egyik képzős már vett valamit, az egyik szita majd a galériában vigyorgott ránk reménykedve hátha kiállítanák. Hiszen ezek a termékek funkcionálisak az igaz, de akár ki is aggathatnánk, ha nem egyéb magunkra. Szitázzuk meg a pelyvát, ebben a nagy munkalázban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése