2008. január 25., péntek

Önmegtagadás? Definíció?

Az önmegtagadás a hagyomány három alapfogalma közül az egyik. A szó metafizikai, kozmológiai, morális és fizikai jelentésében az Upanisádoktól kezdve Böhméig állandóan visszatér.
Az önmegtagadást Európában a morális aszkézis értelmezésében használták és használják. Itt az életnek azt a megkínzását jelenti, amely önsanyargatásban és mások sanyargatásában nyilatkozik meg, vagyis jelenti a középkori önkínzást és az inkvizíció kínvallató módszereit együtt. Az öngyötrés és a másgyötrés nem választható el. Európában az önfeladásban az élet meggyötrésének a bestialitása rejtőzött. Ezért lett irtózat itt az önmegtagadásra gondolni is, és ezért attól, hogy ezt komolyan vegye, vagy gyakorolja, minden épelméjű ember visszariadt. Ennek a fogalomnak ahhoz, amit a hagyományban jelent, semmi köze. Józan ember azt, ha valaki testének épségét megsérti, nem tekinti tapasznak, mondja a Móksa-dharma.
Aki a görögségben aszkézist, vagy ennek megfelelően Indiában tapaszt gyakorolt, az egyáltalában nem az életét kínozta, hanem az élet megkönnyítésére tett gyakorlatot utasította vissza. Sehol a hagyományban arról az életkínzásról amit Európában önmegtagadásnak tartottak, nem tudtak. A legkevésbé tud róla az Evangélium, amely még az étkezés és a Sabbat megtartásának szabályain is átlép.
(Scientia Sacra III. - 90.old.)

Nincsenek megjegyzések: