Ahogyan tépelődni kezdtem azon, hogy ez mi is valójában rájöttem, hogy a barátaim nagy része nagyra nőtt gyerek. Amilyen én is vagyok. Kár lenne azt tagadni, hiszen ez nem merénylet az élettel szemben, hanem egy játék része, éppen ebben leljük gyerekes örömeinket. Olyan gyerekek vagyunk időközben, hogy mégis felnőtté cseperedtünk, és elsajátítottuk azt, amit a társadalom úgy fogalmaz meg: felelősség. Most ez rendkívül hangzatos érzem, de azért hadd engedtessék meg nekem az a megjegyzés, hogy eláruljam ezt komolyan is gondoljuk. A felelősségnek természetesen sok árnyalata van, vetülete annál több, de legalább mindenikünkben megteremtődtek egy kissé egy árnyalatnak az esélyei, és ha nem is lennénk akármilyen nemzeti stratégák, vagy romantikus és példamutató héroszok, mégis valamit sejtetünk. Azt, hogy itt vagyunk. Haha.
Na jó, most tényleg dobálózom, de nem erről szerettem volna regélni, hanem a gyerekről, aki oly szép és ezt valamilyen szinten minden jó barátom - legyen nő vagy férfi - megőrizte. Ódámat zengem fölöslegesen? Nem hinném.
Azt is figyelembe kellene vennünk, hogy gyerekességnek azért híjával lennénk. Hiszen az teljesen mást takar, az már egy olyan kisiklott lekiállapotnak lenne a tükre, mondom én, ami nevetséges is ugyanakkor, meg visszahúzó. A gyereknek a jelenléte természetesen nemcsak a játékban jön létre, hanem abban is, hogy alkot.
Igen, a kemény vonalon járok. Az alkotás mindenek fölötti léte sokszor elnyom mindent, és ez lesz illetve ez tehető meg egyféle prioritásnak. Mit kellene az alkotáson kívül tenni? Sokat semmiképpen nem, azaz mással nem érdemes és nem is kell foglalkozni. Egyrészt azért mert nincsen idő erre, nem maradt. Megint az én vesszőparipámat kezdem lobogtatni - derűs képzavar -,miszerint a hátramaradt idővel dolgozunk. Ki tudná azt mondani, hogy ún.extra időket kapunk még, mint egy rossz és megtébolyult számítógépes játékban? Nem kapunk, ez nem fog megtörténni.
Éppen ezért kell a gyereknek megadni a mindennapi betevőjét, hogy alkotni tudjon. Az a szív amelyik már megkeseredett, és amelyik már csak a pénz keresést tekinti egyedüli vigasznak bukásra van ítélve.
Na jó, most tényleg dobálózom, de nem erről szerettem volna regélni, hanem a gyerekről, aki oly szép és ezt valamilyen szinten minden jó barátom - legyen nő vagy férfi - megőrizte. Ódámat zengem fölöslegesen? Nem hinném.
Azt is figyelembe kellene vennünk, hogy gyerekességnek azért híjával lennénk. Hiszen az teljesen mást takar, az már egy olyan kisiklott lekiállapotnak lenne a tükre, mondom én, ami nevetséges is ugyanakkor, meg visszahúzó. A gyereknek a jelenléte természetesen nemcsak a játékban jön létre, hanem abban is, hogy alkot.
Igen, a kemény vonalon járok. Az alkotás mindenek fölötti léte sokszor elnyom mindent, és ez lesz illetve ez tehető meg egyféle prioritásnak. Mit kellene az alkotáson kívül tenni? Sokat semmiképpen nem, azaz mással nem érdemes és nem is kell foglalkozni. Egyrészt azért mert nincsen idő erre, nem maradt. Megint az én vesszőparipámat kezdem lobogtatni - derűs képzavar -,miszerint a hátramaradt idővel dolgozunk. Ki tudná azt mondani, hogy ún.extra időket kapunk még, mint egy rossz és megtébolyult számítógépes játékban? Nem kapunk, ez nem fog megtörténni.
Éppen ezért kell a gyereknek megadni a mindennapi betevőjét, hogy alkotni tudjon. Az a szív amelyik már megkeseredett, és amelyik már csak a pénz keresést tekinti egyedüli vigasznak bukásra van ítélve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése