Géza elmondja az eredeti verziót

Valamikor a múlt héten Géza úgy rontott be az életünkbe, mint mindig zajosan, mondtam is magamnak, hogy ezt a műfajt csak ő tudja ennyire elegánsan művelni. A többiek már zakatolnak is e mellé, ő pedig nem ilyen, ő előadja magát, kár, hogy már nem annyira sikerült a pályafutása a közelmúltban amennyire megérdemelte volna. Mert akkor talán nem lenne ennyire zajos, hanem diszkrétebben és pontosabban hozta volna a tudatomra a legújabb információkat a művészeteket illetően, főleg a képzőművészetek berkeiben. De ez sem volt olyan súlyos, hiszen a maga területein pompázott, ott szeretett heverészni ezeken a szellemi területeken, ahol már másképpen rajzolódnak ki az alapvető történetek és szituációk, az életet illetően. Sok minderől lehetne itt beszélni, és tényleg rengeteg az a szög, ahonnan betekintést nyerhet a kíváncsi halandó, mindenféle esztétikai rendszerrel és paradigmával kapcsolatban. Ő ilyenkor csak szárnyalt, érdekes volt hallani, ahogyan minden rajzolatnak megtapadnak a kontúrjai egy elfeledett síkon, mintha a fehér lappal birkózna, ő mint alapjáratú festő, noha persze a tudat fehér lapját bombázta, szapulta a tabula rasa alapismertetőit. Ilyenkor mindenféleképpen megforgatta ezt a tudatot, amelynek szerinte radikálisan másnak kell lennie, nem olyannak ahogyan azt a rosszul értelmezett modernitás beállítja, ahogyan a mai világkép felfestődni látszódik egy képzeletbeli kiállításon, és ahol a nézők nem értenek semmit semmiből, de annál inkább trendinek tartják ezt a nonsense beállítódást. És ekkor felsejlik a KÖZVIHOGÁS, egy olyan kategória amely minden pillanatban instaurálja magát, ami eluralkodni látszik totális méreteket öltve, mindent letaszítván ami az útjába kerül, mintha elmegyógyintézet szalajtott és árva gyermeke lenne.Ilyenkor egyetértően bólogattunk, én és a komám is, hiszen tudtuk, hogy tényleg alapok nélkül való egy rakás szokás és trendiség, ami alapvetően és egyféle paradoxonnal szükségszerűen indokoltnak tűnt. Illetve ezt a világ értelmezte be magának, és ezt így és efféleképpen szónokolta majd mindennap.

Aztán másképpen is kezdtünk gondolkodni, mintha nem szerettük volna hogy ez a gyötrő világkép rögzüljön a tudatunkban. Kiforgattunk mindent, hátha mégis elkapunk egy egészséges fonalat, amelyen mindenképpen el lehet majd indulni. Amikor elindultunk ezen a szellemi síkon, hajdanán, akkor azt gondoltuk, hogy így váltjuk meg magunkat a gyökereiben, hiszen azt hallottuk, hogy a szellem mindent legyőz. De aztán kezdődtek a nehézségek, és kissé visszakozni kezdtünk. Elindultak a keservesebb napjaink, amelyeknek járhatósága jóval felülmúlt minden előképet amit megelőlegeztünk magunknak.
Amikor azt hittük, hogy mindennek vége, újra rátaláltunk a színekre. Megtaláltuk Monet zseniális színeit, és az életünkbe is belevittük, belevetítettük. Így magasodunk minden nap, minden percben valamilyen bércek felé.
- Koby! A szemeid a bérceket keresik, te nyughatatlan lélek! Hehe!
(Utóbbi mondat elhangzott a műhelyben, vagy a konyhában egy aranyos ebéd és vacsora között.)