Kimennék a komám felé, de valahogyan elkényelmesedtem, időközben megjártam a boltot, esti kenyérvásárlás, a délit elmulasztottam. Lent a boltban mostanában nincsen nagy nyüzsgés, vagy pontosabban ma este nem volt. Ilyenkor egypáran lézengenek ott, én is így kerülök a képbe. A vasárnap este így változik gyönyörré.
Kissé nyirkos idő van kint, ma egész nap ilyen volt, mégsem éreztem semmilyen melankóliát a levegőben. Az eső pereg, a hangok gyönyöre mindent betakar, hagyom, hogy a hangregiszter a látvánnyal elegyedjen , az út túlsó oldalán lévő lámpaoszlop sárga fénye tükröződik vissza az aszfalt síkján. Egy másik közelemben lévő lámpa tetején elhelyezkedő bura, a benne világító égő miatt párát ereget magából, fénnyel pipázik. Autók nyivákolnak jobbra meg balra, még nagy a forgalom, kellemesen bizsergeti a fülemet.
Az ilyen időnek is megvan a jól megérdemelt helye az életünkben, de nemcsak. Ahogyan az emotív csatornáinkat is beállítja, egy kissé visszafogottabbakká válunk, összesítünk mindenfélét, kissé elrévedezünk, megtárgyaljuk a következő heti teendőinket magunkkal. Persze akkor ha bent valaki meghallgat. Mert olyan esetet is jegyezhetünk, amikor az illető még önmagával sem áll szóba. Eléggé szomorú, és van amikor már segíteni sem nagyon lehet. Ilyenkor elhanyagolom az ilyeneket, az altruizmusom a zérus felé tart, megint önmagammal leszek el, milyen jó ez! Az ember önmagának is kell adjon egy kis időt. Miért ne? Szóval nem is az a baj az altruizmussal, hogy van, vagy esetleg gyakorolja az ember, ez egy nemes aktivitás mondom. Néha azonban ki kell kapcsolni, és magával kell törődnie az embernek, hogy újabb energiákat szedjen össze, és újabb távlatokat lásson meg, illetve ha szerencsés akkor láttasson másokkal. Ez nem oktatási szándék, és nem az útiránynak a mutatása, hanem ez olyan valami amit a tudomány kohabitációnak nevez, az egyszerű ember együttélésnek, míg bizonyos csoportok tagjai szeretetnek. A szeretet ebben a megközelítésben a figyelemmel kezdődik, de azt már leírtam valahol. Most az a lényeg, hogy az energiát össze kell szedni, és figyelni kell - ha lehet és belefér a napi programba - , hogy hol lehet segíteni.
Végül is nem kell Teréz anyának lenni, jó volt ő ahogyan volt, mondom tovább. Annyit lehet eltanulni tőle, ha már mindenképpen a közelében járunk a gondolatmenetnek, hogy a Másik felé tartást közelítsük a saját világunk megélésével egyetemben.
Olyan nehéz lehet?
Aztán az útirányt Buda felé is lehet mutatni, szegény Toldi tudta és mutatta is derekasan, csak azt a fránya botot kellene megtalálni. Arany leírta amit kellett, és Toldit beszéltette, elmondatta a verziót, ha már annyira kellett, nem?
Kissé nyirkos idő van kint, ma egész nap ilyen volt, mégsem éreztem semmilyen melankóliát a levegőben. Az eső pereg, a hangok gyönyöre mindent betakar, hagyom, hogy a hangregiszter a látvánnyal elegyedjen , az út túlsó oldalán lévő lámpaoszlop sárga fénye tükröződik vissza az aszfalt síkján. Egy másik közelemben lévő lámpa tetején elhelyezkedő bura, a benne világító égő miatt párát ereget magából, fénnyel pipázik. Autók nyivákolnak jobbra meg balra, még nagy a forgalom, kellemesen bizsergeti a fülemet.
Az ilyen időnek is megvan a jól megérdemelt helye az életünkben, de nemcsak. Ahogyan az emotív csatornáinkat is beállítja, egy kissé visszafogottabbakká válunk, összesítünk mindenfélét, kissé elrévedezünk, megtárgyaljuk a következő heti teendőinket magunkkal. Persze akkor ha bent valaki meghallgat. Mert olyan esetet is jegyezhetünk, amikor az illető még önmagával sem áll szóba. Eléggé szomorú, és van amikor már segíteni sem nagyon lehet. Ilyenkor elhanyagolom az ilyeneket, az altruizmusom a zérus felé tart, megint önmagammal leszek el, milyen jó ez! Az ember önmagának is kell adjon egy kis időt. Miért ne? Szóval nem is az a baj az altruizmussal, hogy van, vagy esetleg gyakorolja az ember, ez egy nemes aktivitás mondom. Néha azonban ki kell kapcsolni, és magával kell törődnie az embernek, hogy újabb energiákat szedjen össze, és újabb távlatokat lásson meg, illetve ha szerencsés akkor láttasson másokkal. Ez nem oktatási szándék, és nem az útiránynak a mutatása, hanem ez olyan valami amit a tudomány kohabitációnak nevez, az egyszerű ember együttélésnek, míg bizonyos csoportok tagjai szeretetnek. A szeretet ebben a megközelítésben a figyelemmel kezdődik, de azt már leírtam valahol. Most az a lényeg, hogy az energiát össze kell szedni, és figyelni kell - ha lehet és belefér a napi programba - , hogy hol lehet segíteni.
Végül is nem kell Teréz anyának lenni, jó volt ő ahogyan volt, mondom tovább. Annyit lehet eltanulni tőle, ha már mindenképpen a közelében járunk a gondolatmenetnek, hogy a Másik felé tartást közelítsük a saját világunk megélésével egyetemben.
Olyan nehéz lehet?
Aztán az útirányt Buda felé is lehet mutatni, szegény Toldi tudta és mutatta is derekasan, csak azt a fránya botot kellene megtalálni. Arany leírta amit kellett, és Toldit beszéltette, elmondatta a verziót, ha már annyira kellett, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése