Vér

Úgy vagyunk egy jó páran, hogy a vér megbolondít. A látványa, a szaga, nem az illata, mert a virágoknak van illata, a tavasznak, az olvadó hónak és a bájos nőknek. Na de, mindenképpen a vér jelenléte ami érzékenyen érinti az emberi pszichét, hiszen az élet egyik hordozója, vagy az élet hordozza magán. Akár kétféleképpen is közelíthetünk ehhez a problémához. "Véresen komoly az ügy" - szokta mondogatni komor ábrázattal az ismerősünk, és érezni szavai hangsúlyán és koppanásaiban gondolatainak mélységeit. És ő komolyan is gondolja, hiszen a vér nyomatékkal alátámasztotta a helyzet súlyosságát.
Van akit felajz a vér látványa. És itt is kétféle attitűd figyelhető meg: az egyiket úgy izgatja a látvány, hogy nem tudja leállítani magát és bosszúért rimánkodik. A másik típus, meg eltakarja kezeivel a szemét, de ahogyan eltakarja, ujjai mögül egy kissé kiles, hiszen szeretné elkapni a vizuális szektor egyik utolsó visszfényét. A vér nem hagy senkit sem meg a semleges területén, hiszen mindenkiben kering, mindenki rokonságot kell vállaljon ezzel a nedvvel. A vér már a legelején ott volt, amikor anyánk megszült, és toporzékolva megláttuk ezt az isteni napvilágot.
A vér létünk alapeleme, egy olyan szervesen vegyülő valami, amihez emocionálisan közeledünk. Nem tudunk ugyanúgy viszonyulni, mint a tüdőnkhöz például. Pedig levegőt is kell venni, és annak a kimaradása is fatális akár. De a vér valahogyan másként kódolódik.
Kifolyt a vére? - kérdik, és ha ez végbement, akkor tudjuk, hogy a hős meghalt. Lassan közeledik az írás, szereplők, betétdalok, szerzői jogok és az alkotási év.
Így megy fölfele az írás, amikor a saját létünk is lepereg a legvégén. Azok a pillanatok, amiről az hírlik, hogy lepereg minden. Nem tudom, hogy mit mondjak ezzel kapcsolatban, még nem múltam ki.