Ebben a pillanatban nehéz lesz nyilatkoznom teljes mélységében ezt a történetet illetően, hiszen olyan szubjektív behatárolást követek el, ami az ún. objektív kritikát nem ütheti. De mégis megkísérlem, hiszen ha nem ezt tenném, akkor valójában sommásan intézném el az egész ügyet, és ennek nem látom semmilyen értelmét.
Tehát röviden a tegnap este ért a bemutató végre célba, már vártam, hogyan sül el a fegyver a Shakespeare Szeget szeggel c. előadást illetően. Az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy sokan már egy kissé túlpróbáltnak érezték ezt a produkciót, bevallom derekasan többek között én is. De mégis ilyenkor sem kell elhagyjon senkit sem a pozitív érzés vagy egy optimistább belevetítés, azt illetően, hogy a színre vitt darab mint előadás állni fogja a helyét. Az utolsó pillanatokig, illetve percekig ki kell tartani, hiszen vállalták az előadást a benne szereplők.
Ebből a szempontból igaza van Janinak, hogy nem profihoz méltó az ilyen jellegű beállítódás, hiszen a kezdeti és alkotási folyamatok legelején még bele lehet szólni, megteheti bárki az impikáltak közül, de a végén is vállalni kell, hiszen az illető jelen volt végig. És ebben a "jelen-levésben" rejtőzik benne a lényeg, mert ameddig másra gondolunk a mindennapjainkban, addig elvesztődik az a fajta opportunitás, amilyent egy darab és annak létrejöttének folyamata kínál. Vagyis azt szeretném aláhúzni, hogy amit felkínál egy darab ill. egy előadás önmagából, azt megragadhatja a vele szervesen együtt élő, ezekben az esetekben a rendező és a színészek. HA ez létrejön, akkor a darab felkínálja önmagát, és létrejön az autentikus előadás. HA ennek híjával lenne mindez, akkor pedig sajnálatosan megbukik a produkció.
A tegnapi vásárhelyi előadás, mintegy a határvonalon mozgott, valami láthatatlan fonál fonta egybe a cselekményt. Éppen emiatt sikerült egy igen érdekes hangulatot teremtenie, egyféle lebegést az emberi visszaéléseket illetően. De ez inkább egyféle percepciója a darabnak és a mondanivalójának, hiszen nem feltétlenül azt kell tükröznie, amit amúgy a "közszokás" általános gyakorlatnak vall.
Mivel személyesen is ismerem az egész művészi gárdát, így azt sem állíthatom, hogy megjegyzéseim és észrevételeim igenis lefedik az ún. esztétikai küszöböt, és ezt tenném esetleg egy olyan igényességgel, ami minden kétséget fölülmúl. De egyelőre ennyi a megjegyzésem, majd részletekkel még talán a továbbiakban visszatérek.
Tehát röviden a tegnap este ért a bemutató végre célba, már vártam, hogyan sül el a fegyver a Shakespeare Szeget szeggel c. előadást illetően. Az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy sokan már egy kissé túlpróbáltnak érezték ezt a produkciót, bevallom derekasan többek között én is. De mégis ilyenkor sem kell elhagyjon senkit sem a pozitív érzés vagy egy optimistább belevetítés, azt illetően, hogy a színre vitt darab mint előadás állni fogja a helyét. Az utolsó pillanatokig, illetve percekig ki kell tartani, hiszen vállalták az előadást a benne szereplők.
Ebből a szempontból igaza van Janinak, hogy nem profihoz méltó az ilyen jellegű beállítódás, hiszen a kezdeti és alkotási folyamatok legelején még bele lehet szólni, megteheti bárki az impikáltak közül, de a végén is vállalni kell, hiszen az illető jelen volt végig. És ebben a "jelen-levésben" rejtőzik benne a lényeg, mert ameddig másra gondolunk a mindennapjainkban, addig elvesztődik az a fajta opportunitás, amilyent egy darab és annak létrejöttének folyamata kínál. Vagyis azt szeretném aláhúzni, hogy amit felkínál egy darab ill. egy előadás önmagából, azt megragadhatja a vele szervesen együtt élő, ezekben az esetekben a rendező és a színészek. HA ez létrejön, akkor a darab felkínálja önmagát, és létrejön az autentikus előadás. HA ennek híjával lenne mindez, akkor pedig sajnálatosan megbukik a produkció.
A tegnapi vásárhelyi előadás, mintegy a határvonalon mozgott, valami láthatatlan fonál fonta egybe a cselekményt. Éppen emiatt sikerült egy igen érdekes hangulatot teremtenie, egyféle lebegést az emberi visszaéléseket illetően. De ez inkább egyféle percepciója a darabnak és a mondanivalójának, hiszen nem feltétlenül azt kell tükröznie, amit amúgy a "közszokás" általános gyakorlatnak vall.
Mivel személyesen is ismerem az egész művészi gárdát, így azt sem állíthatom, hogy megjegyzéseim és észrevételeim igenis lefedik az ún. esztétikai küszöböt, és ezt tenném esetleg egy olyan igényességgel, ami minden kétséget fölülmúl. De egyelőre ennyi a megjegyzésem, majd részletekkel még talán a továbbiakban visszatérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése