Metafizikai csodálat

Minden rejtett egyben, csak EROTIKA és semmi más. Már majdnem teljes a zuhanás, kreativitások lóhalálban merülnek el egy felfújt rettenetben, és ez a rettenet valójában a másoké. A RENDBE TETT élet záloga már benned lelte meg helyét, nem is feltételezhető, hogy másként lenne. Minek kellene megint újraértelmezni mindent, amikor már önmagad egy egész életet erre áldoztál, hogy megfejtsd azt amit nyitni szerettél volna? De te mindent kinyitottál. Megfejtetted a kozmogóniai titkokat - vagy majdnem - , de legalább elindultál ezen a pályán. Majd a kozmológiai következett. Majd megnézted, hogy miben rejtőzhet az emberi akarat? Miért sóvárog az emberi nem a Hatalom után? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket, és feladatokat kezdtél pedzeni, és valamilyen részeredményre jutottál. Majd következett a szív leleménye. Ehhez annyira be kellett keményíteni, hogy belásd azt mennyire alapszituáció a szeretet elevensége. Hogy ne csak tudd, hanem érezd is azt, hogy adhatsz valamit magadból! Szétnézel, és embereket látsz magad körül, akik sietnek nap mint nap valamilyen irányba, egy látszólagos cél után. Néha, talán felületességből vagy akár kíváncsiságból utánuk eredtél, hadd lásd mi is sül ki az egészből, de semmi kézzelfoghatóval nem maradtál. Ilyenkor tanulod meg az alapleckét: TE MAGAD KELL MEGTALÁLNOD A SAJÁT UTADAT. Az út végtelen erejéből fakadóan nem kell semmire sem gondolnod csak arra, hogy mennyire élvezhető az, hogy egyáltalán utazhatsz. Hogy itt vagy - akár egyszeri életben, amint a modernitás hirdeti, akár többször, mintha keleti bölcseletben hinnél - ez az igazi csoda. Pascal még hitt a csodákban, azon tudósok közül, akikben volt valamilyen érzékenység az élettel szemben, a fejlődéssel és valamilyen rejtett entitással szemben, amit egyesek Istennek neveznek.

Minden visszavezethető egy rettenetesen Nagy Káprázatra és Illúzióra. Ezt a hindu bölcselet a Maya fátylának nevezi. Ez az a fajta köd, aminek a sűrűjében a dolgok kontúrjai folyton változnak. Nem beszélve arról, hogy valójában semmi sem megragadható. Minden kisiklik a megfigyelőnek az akarata alól, mintha egy elvetemült kígyó próbálna menedéket keresni magának az éjszaka sűrűjében. De a kígyó nem elvetemült, csak a MAGA ÉRTELMÉT KERESI. Azon A SZINTEN érez és gondolkodik, amelyiken éppen regnál és tartózkodik.