Röpke pillanatai

Röpke volt az aki szeretett beírogatni mások irományába, hadd mutassa mennyire jó fej ő. Ilyenkor már látta, hogy hátbaveregetik este a törzshelyen a barátok, jaj de jó fej vagy kisapám, dicsérgetik pörgő és hajthatatlan dinamizmusában. Röpke persze magában tudta, hogy semmilyen kritikai szentenciát nem követett el, hiszen nem is érte el ezt a szintet. De mindenesetre biztatgatta magát, hogy egyszer majd ő is labdába rúg. Ilyenkor magaslatokat képzelt el, egy olyan szirti sas jelent meg a szemei előtt, amelynek a feje ki volt cserélve (naná!), HERALDIKAI SZIMBÓLUMRENDSZERREL leterhelve, kedveseim valamilyen oroszlán vagy micsoda a fej helyett.
- Igen - nyögte magában - ez vagyok én, aki képviseli az új értéket, a Legújabbat. Majd megmutatom én ezeknek a semmirekellőknek, hogy mi is az a magasművészet. Nem is gondolják végig mondanivalójukat, ezt a titánt nem látják, pedig bennem rejlik, itt ebben a nyöszörgő testben. Jaj! - sikoltott fel, mintha szügybe szúrták volna, vagy esetleg valamilyen kantárba vágták volna. Lovagolt rajta valamilyen képzet, és nem tudta mely irányból vegye a csapást.
Röpke persze elnyúlt az elnyűtt időben.

Teltek meg múltak is az évek. Egyik nap a másikra bámult, mintha várták volna, hogy valamelyikük elkezdje a nyitást, egy olyan nyitást, ami a szerencséjét jelentette volna a leginkább. De a napok hajthatatlanok voltak, nem voltak érdekeltek az emberek ügyében, minek is lettek volna?

Röpke mindezt nem díjazta szemérmesnek tűnő és fennhéjázó nyugalommal. Belső katlanjában a pokol tüze fortyogott, percről percre ugrott bárminemű gondolata, hogy mit is kellene tegyen és mekkora hévvel. Bezzeg azok az idők, amikor tehetett valamit! Amikor ő volt a teremtés atyja! Amikor mitológiai magaslatokat vertek a beszólásai, másokat gyönyörűen és mívesen megregulázhatott, hej hova tűntél drága kis időcském?

Így csak az maradt, hogy élvezni kellett - azaz rá volt szorulva arra - , hogy élvezze a dantei poklot.
Hej, Röpke pillanat, egy örökkévalóság kezdete!