A telefon

Szilvaházi János el volt kushadva a rejtekében. Ezen a reggelen is egy kissé későn ébredt, de ezt annyira nem vetette a szemére, mint inkább annak a tudata lepte meg, hogy az idő még mindig vele tart.

Ezzel az idővel is csak annyi a baj, mondta magában, hogy folyton megnyergeli az ember agyát, folyton ott szemétkedik az ember sarkában, ha hívja, ha nem hívja. Nem is kellene persze hívogatnia, mert tulajdonképpen nem kell.
Szilvaházi János pontosan emiatt, és ezért, nekilódult a telefonnak, és felhívta az első lehetséges telefonszámot (betáplált telefonszámai voltak), hátha valami érdekes akad a horgára, és ekképpen valahogyan a bűvös egek isteneinek kegyelméből másképpen indul meg a nap. Kerregés, kattanások, megint kerregés, valami szöszölés a vonalban, vagy a vonal végén, nem tudta eldönteni. Ilyen zajok lepték meg a vonal elméletileg nyugodt rendszerét. –Ez a telefonosvilág is csak azért van, hogy másokat bosszantsunk, állapította meg magában, és arra gondolt, hogy milyen érdekes ez, mert ha nem is ér el a kezünk oly távolra mint ahogyan azt szeretnénk olykor, ábrándos magányainkban, mégis a technika ezt egy ötletes csavarintással máris megoldja. Ha nem is teljes mértékben, akkor is, egy kissé odasegít.

Berregés, még egy újabb berregés, valaki mintha beleordítana teljes erőből a vonalba, majd megint a fránya szöszölés.

Ez most már kezdte nyugtalanítani.

Benyúlt a zsebébe és kivett egy kulcsot, amivel az éppen útjába kerülő ablakot kezdte kapargatni. Nem értette, hogyan jutott el ilyen hamar az ablakhoz, és miért nincsen már a kezében a kagyló. Hiszen az imént éppen telefonált, már–már azt hitte, hogy labdába rúghat, hogy elérkezik az a pillanat, amikor valakivel felveheti a kapcsolatot, és akkor beköszönt a várva–várt üdvösség, de úgy néz ki, hogy mindezeket hiába várja. Mert az bizony nem jön el magától. Azt valahogyan meg kellene tolni, valaki esetleg besegítene. Ez így nem munka, valami mást kell kiötlenie magából, valami mást kell kibökni a szügyéből. Izzadni is kezdett egy kissé, mintha a verejtékmirigyei sem lennének a régiek és az igaziak.

Szilvaházit ellepte a tehetetlenség fojtó érzése, de sokkal inkább valami olyan jellegű megveszekedett és kipárolgó magány, amihez foghatót már nem is érzett jó régen. De hát nincsen magány, tette hozzá olyan gyorsan amint lehetett, és felkapta fejét, kihúzta a derekát, a nyakcsigolyáit megpattintgatta egy kis tornászással, amennyi lehetősége volt a szűk teremben, és újból nekiállt termelni.

Az első lehetséges szám, csengetés. Vonal megszakadva.

Most már milyen kombinációk maradnak, gyorsan pörgette magában a gondolatot. Mivel hatjegyű számokkal dolgozom, gondolkodott, ezért a hatnak egyféle variációjára, vagy permutációjára, vagy éppen kombinációjára kell szorítkoznom. De vajon melyikre, e három közül?

Nem tudott válaszolni. Teljesen betemetkezett abba a világba ahonnan jött, innen már úgy nézett ki, hogy nem fog ép elmével kikerülni.

–Ép elme, ép elme – ismételte gépiesen – ez is csak egy konvenció, egy olyan konvenció amit kitaláltak a pszichológusok és a pszichiáterek, hogy ne unatkozzon a világ. És, hogy nyugtassák meg a többséget, hogy ők bizony teljes mértékben épelméjűek, és emiatt természetesen nem kell aggódniuk – dörmögte magában. – Ha a tudomány ilyen okos volna, akkor megoldotta volna már az Én problémáját. Márpedig ezért egy fabatkát sem tett odébb. Mert nem tett.

Mire ide ért a botor eszmefuttatásában, már egészen jól kezdte érezni magát. Úgy érezte, hogy valamennyire megoldotta a rejtélyt, ha nem is teljes mértékben, de azért egy icikét odébbtette a horgászbotját, ez most már a maga teljességében kiviláglott előtte. Ezek a civilizációs halak, ezek a rohamosztagjai a világóceán rejtett kincseinek valamiképpen – időről időre – csak belekerülnek az ő hálójába. Amilyen nagy gondolkodó ő, ezt nem vétheti el.

– Szóval az ép elme – vette fel ez összekuszált fonalat –, az az igazi nagy rejtély, és ebben nem segít senki sem, csak temagad, hogy valamiképpen meg tudd határozni, hogy ki is vagy valójában. Vagyis az identitásod a legfontosabb – és amikor ideért elkezdett nevetni. Mert már nem bírta, hogy ennyire következetes.

Ezt az ideális állapotát csak egy váratlan telefoncsöngés zavarta meg. Tulajdonképpen várható is volt, hiszen minden ilyen pillanat, amely a megvilágosodás ajándékával kecsegtet, és ez a megvilágosodás őrülete is egyben, nem tart csak egypár percig. De tulajdonképpen csak egypár pillanatig.

Egy kedves női hang jelentkezett a vonal végén. Bemutatkozott.

– Kísérleti Lujza vagyok a Központi Irodából. Úgy hallottuk, hogy valami gondja lenne a készülék kezelését illetően, mit tud ehhez hozzáfűzni? – A bársonyos hang megejtette Szilvaházi János kőkeményre merevedett szívét. A pulzusa olyan magasra hágott, mint gyerekkorában az adrenalin szintje, csak mostanában jóval inkább a pulzusa volt ilyen. Így változtak az idők Szilvaházinál, akinek tulajdonképpen nem volt semmi háztájija sem, de még szilvája sem. Önmagából élt, és saját magát termelte meg újra, nap mint nap ebben élt, ez a modernitás riszájkling volt az ami folyton visszatért, mint egy régi, és lejárt, öreg lemez.

– Igen lenne egy kis gond – tette hozzá egy kis rövid szünettel – azt szeretném megkérdezni, hogy...– és egy újabb szünetet tartott –, hogy mit gondolnak a tudományról? – Nem tudta, hogy most jó kérdést tett föl vagy sem. Valamilyen jobb választ szeretett volna betessékelni a készülék szűkös lyukaiba, hogy ezzel a begyömöszöléssel is valami időt nyerjen egy jobb válasz érdekében. De nem sokra ment ezzel az okoskodásával. Ki is lehet ez a Központi Iroda, ez most már nagyon is izgatta?

– Figyeljen Szilvási – köhögött az egyre érdesebbé váló női hang, közben kijavította a hibát –, elnézést Szilvaházi úr, itt mi nem ideológiai kérdésekről szeretnénk vitatkozni magával, hanem a kezelést, illetve a kezelési mechanizmust szeretnénk fölülvizsgálni, már ami a készüléket illeti. Mi a baj, mi nem tetszik magának?

Szilvaházi töprengett. Ilyenkor jó ha az ember kvázi homályos kérdésekkel válaszol, illetve egy olyan látszatot táplál, mintha értené a kérdést, és a következő pillanatban stratégiát vált.

- Nézte a tegnap este a tévét? – kérdezte a női hangtól. – Nem – jött a gyors válasz. – Miért nem? – lopott rá egy újabb sújtást Szilvaházi. – Mert nem – próbálta lezárni a szópárbajt a kisasszony. Paprikás menyecske, gondolta magában Szilvaházi, ezzel nem kell sokat bajlódni, az ilyenekkel mindig célját véti a világ.

-Na jól van, értem már – és ezzel letette a telefont. Egészen jól sikerült a napja. Megvolt a beszélgetés is. Ilyen könnyen mennek manapság a dolgok? – kérdezte magában, és a hirtelen jött válasz miatt elmosolyodott.

Igen, mert a gravitációt is kilopják valakik újabban. Olcsóbb lett. Légiesebb az élet. Minden szemfényvesztőbb, emiatt a látszat miatt minden könnyebb. A Maya fátylának látszata és leple miatt. Olvasott ő is egy kis hindu filozófiát. Minden visszatér a régi kerékvágásba.:)