Kontextualizálni

Most rátaláltam Moldova György Che Guevara szellemét éltető prózájára (ha prózának lehet nevezni, nem tudom, bele kell majd nézzek). Érdekes ahogyan a Che szellem újra meg újra áthatja a közszellemet. Egyrészt ott leledzik még mindig a porondon a baloldaliság eszméje, ami nem látszik kimúlni még mindig, mintha az örökkévalóságig eltartana.
Pedig szerintem ez sem tart örökké, csak egy ideig. Az emberi téboly mindig kereteket szeretett szabni magának, éppen ezért folyton ideológiákat keres magának, mert másképpen nem tudja jól érezni magát a bőrében. Miért van ez? Valamikor régebben írtam én egy esszét Che szellemi nyúlványairól, amit lehet, hogy ide is felteszek egyszer.

Egyrészt kultúrtörténetileg adott, hogy folyton valamilyen eszme hatásköre kapjon érvényesülést. Nevet kell adni a dolgoknak. (Persze ezzel Occam borotvája érvényes, azaz a létezők számának a fölösleges szaporítása.)

Egyre inkább az az érzésem, hogy semmilyen keretet nem kell szabni az életnek. És ez nem szabadosság, még ha egyesek ezt így látnák. Ez nem jelenti azt, hogy közben egy adott napnak bizonyos perceiben az ember ne lehetne polgár, kozmopolita, bármi. Azaz teendőit végezze rendesen.

De hogy valamilyen keretbe helyezzem a Történetnek a nagy részét? Minek? Hol éri meg? Kinek jó ez? Tudom, hogy egy irodalomtörténész teszem azt, folyton keretbe helyezne, mert nem tudja meginni a reggeli kávéját sem nyugodtan, ha nincsen kontextus. Hogy mennyire szeretik ezt a szót, hogy kontextus, kérem szépen! Én is rászoktam, hogy intelligensebbnek tűnjek olykor, de azért egy kissé nevetséges, toldom meg.

Na itt abbahagyom egyelőre, majd még visszatérek ha Moldovát kiveséztem. Szóval kontextualizálni, hujh de utálatos!