2008. augusztus 29., péntek

Jazz tábor és szentgyörgyi sárkányok

Csakis improvizálva érdemes élni, ez lenne talán a jelszava az idei jazz tábornak, itt Sepsiszentgyörgyön. Kis országunkból Mircea Tiberian fellépése Maurice de Martinnel volt az az igazán kiemelkedő zenei megnyilvánulás, ami egy kissé távolabb mutatott a megszokott zenei klisék bemutatásánál. Nem is arról lenne szó, hogy a többi pörformansz nem igazi és őszinte produkció, de emezekből már sokat hallgattam. Ugyanakkor Lakatos Ági hangja igazán kiemelkedő, nőiessége a színpadon igazi bájital, melyből szörpöznie kell az alkalmi hallgatónak. (Elvetem a sulykot esmént, de sebaj, kit érdekel?)

A tábori tanárok remek emberi karakterek, akik minden valószínűséggel megjárták a hadak útját, ami egy akármilyen zenész képzéséhez kijár. Én tudom, hogy miről beszélek, hiszen én is éppen eleget áldoztam a műfaj oltárán. Ezt anélkül mondom, hogy áldozatként tekintenék magamra.

Az áldozati magatartásformákról majd legközelebb regélek, mert egy kissé finomítottam újabban az elméletemet ez irányban.

Meg kell még említenem Eichinger Tibor, Márkus Tibor és Csuhaj Barna Tibor nevét is, és nem utolsó sorban Nicolas Simiont is, akik részt vettek a tábori diákok oktatásában. Diszkrét zenészek, mit mondjak?

2008. augusztus 21., csütörtök

Tein est

Ma este 2o órától a Tein nevű kávézóban Sepsiszentgyörgyön, koncertünk lesz: Szabó Lóri ütőhangszereken és elektromos kütyükön, VitályosLehel basszusgitáron, jómagam pedig gitáron adjuk elő magunkat. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Gyertek kedveseim, gyertek!:)

2008. augusztus 18., hétfő

2008. augusztus 12., kedd

Jelen pillanatok

Most éppen a Tein elbűvölő terét élvezem, kellemes esti fény lengi be ezt a teret, már majdnem mágikusnak is érzem. Jól esik írni egypár keresetlen sort. Csevegek alkalmi emberekkel, akik talán figyelnek arra amit mondok, persze az is megtörténhet, hogy nem. Az előadás mesterségét meg kell tanulni. Illene figyelni minden rezdülésre, de nem olyan könnyű történet.
Az igazi élet teljesen más mint a fikció és a filmek teszem azt.

Éppen messengerezek egy kellemes teremtéssel élőben, aki tudja, hogy mit szeretne az élettől. És ez remek, ez totális (milyen kemény szónak tűnik, hogy totális).
A boldogságomat hajszolom.

Fatmanak kellene levelet írnom, amit részben megírtam, de nem küldtem még el. Nem tudom, hogy az érvelésrendszerem helyes, de majd pillanatokon belül megcselekszem. Érzem a pillanatok erejét, a jelenben vagyok.
A jelen egy csodás jelenség.

Közben angolul csevegnek körülöttem, éppen a depresszióról esik szó.
Kelcsi Robi barátom, akit nem győzök eléggé dicsérni, felemel egy IPM magazint, ahol öles betűkkel írja A MÁSIK DIMENZIÓ.
Mi is ez a dimenzió?

Hol van a mi másik dimenziónk?
Körülbelül 20 perccel ezelőtt két irtó csinos lánnyal bájcsevegtem. Előadtam többek között dióhéjban a Steven Hawking féle fekete lyuk történetet. Egy kis pajzán megtoldással, majd máskor erről részletesebben beszámolok.
Fogalmazok, mondom mintegy magamnak.
Nehéz eltalálni a rendszert, a meghatározásokat, bármit. Hogy is van ez? Szépen kelljátszani mondom tovább. Kelcsi Robi barátom mintha egyetértene, azt mondja kézfejét himbálva, hogy hallgasd meg, a zenére hivatkozik. Valami latinos drum and bass szól, igazán bizsergető a hangulat. (A hangszerem nekifeküdt a falnak. Lehet, hogy zenélni fogok ma este egy alkalmi hallgatóságnak. Majd eldől.)
Engem kurvára érdekel a jelen. A jövő ezután jön, és a múlttal próbálok szakítani.

Hogyan jeleníted meg az elmúlt tíz percet, kérdi Robi. Mondom, hogy nem tudom, de majd kiderül. Elnézek a pultig, az egyik kiszolgáló lány elhaladt balról jobbra, kék rövid felsőben (toppban), kis köténykével a dereka körül. Még mindig sárgában úszik a kávézó. A színek ilyenkor egészen más árnyalatokat vesznek föl, mint a természetes fényben.

Kisebb csoportok körülöttem. Jól érzem magam a bőrőmben, az az érzésem, hogy boldog vagyok.
Egy kissé nyugtalanít a Fatma ügy. Időnként az elmémbe tolul, hogy mi lesz majd velünk. És ebben a pillanatban a zene hangosabbá válik, Robi dicséri a nyarat.
- Hát nyár van - mondja. (És tényleg az van. Imádom a nyarat.) A zene még mindig kellemes, az egyik pultos lány éppen kérdi, hogy hozhatna-e valamit, mondom, hogy a jószerencse éppen jól jönne, hogy van-e mondom. Vagy kérdezem, már én sem tudom. Igazán kellemes itt. Barátok érkeztek egypár perce, kellemes találkáknak nézek elébe úgy néz ki, tetszik a jövőm. A telefonom rakoncátlankodik, egy kissé megbontja az idilli pillanatokat. Mindig van egy kesernyésebb íze az édességnek? A preparálók belekevernek majdnem mindig valami ízbontást?

Új darab következik, még mindig kellemesen latinos. A zene folyamatosan kell szóljon, most ez az érzésem. Majdnem mindig kellene szólnia, most érdekes módon nem keresem a csendet. Már hallgattam eleget. Eszembe jut Feri, ki ma délután felhívott, hogy haladok-e a munkámban. Haladok, de lassan. Jó munkához idő kell, persze jó nagy adag klisé ez, de ez van.

Gyönyörű pultoslány fejek mozognak a pult mögött, innen ezt látom. Ez a saját perspektívám, és ki kell alakítani egy SAJÁT PERSPEKTÍVÁT, ezen kell dolgoznom. Merem ajánlani másoknak is. Nagyon tetszik ez az ötlet, mosolygok.

A zenei projekt némileg talán az Oregonra fog emlékeztetni. Persze nem ezen a szinten, a mestereket nehéz elérni. Pedig Hána Laci barátom igazán remek ütős, nem kellene aggódnom.

A koncentrációmat kell beállítanom, hogy az élő zene képzetét adjuk, ez nagyon fontos mondom magamnak.

Az öcsém emlékeztet a messengeren, hogy a
ludiq már több mint egy éves. Ezt is megértük, írom vissza. Köszönöm öcsém.
Buddha Bar dallamok suhannak ki a hangszórokból. A JELEN a legnagyobb ajándék. Ezt érzem, és meg is írom.
Another Present Era, hogy az Oregonnal parafrazáljak.
Lehet, hogy megemlítem a wiwen az üzenőfalon. Ki hogyan fogja lereagálni? Érdekes élményeknek nézek elébe.

2008. augusztus 11., hétfő

Pour Fatma

Pour Fatma!
Astazi e o zi cu minuni zic eu, fiindca ma gandesc ca e viata care decurge in continuu, printr-un orificiu. Acest orificiu este ceva purpuriu daca ma gandesc sa descriu plastic si intr-un chip vizual, chit ca nu prea am de a face cu arta plastica, elimininand acel caz ca in anii studentiei am cunoscut o suita de artisti din magicul spatiu al Klausenburgului. Acest magic loc isi are rostul in viata mea (acum nu vreau sa inalt in slavi Clujul neaparat, cu toate ca am avut ani fericiti , retrospectiv imi dau seama de asta; cu toate ca conceptul fericirii avea un rasunet pe care nu puteam sa-l descifrez in toata splendoarea ei).
Sunt multe muzici care ne dau calea, pe care trebuie sa pasim. Am zile cand stiu ca ne arata drumul cu toata seriozitatea enuntului, si imi asum aceasta responsabilitate. Muzica are un caracter nu doar insanatositor, dar si are puterea enuntului universal.

Ce inseamna puterea enuntului universal?
E aceea dezbatere spirituala, pe care ingerii vietii sau ingerii fiintei ni-l ofera pe tava infaptuirii bucuriei spirituale si sufletesti de care avem nevoie mare, pana la urma o nevoie disperata si accentuata. Limbajul universal al muzicii leaga oamenii printr-o prezenta eterna, si asta il simt pe propria-mi piele. Cred ca am legat multe prietenii prin intermediul muzicii, si aceasta descoperire imi tresalta inima de bucurie.
Cate acorduri si linii melodice mai avem de cantat?

2008. augusztus 7., csütörtök

Anus Arianus

Anus Arianus a kegyetlen és kíméletlen, melegeket gyűlölő enyhén neofastiszoidnak beállítható egyén úgy gondolta, hogy mégis arra vetemedik, megmondja a magáét az úgynevezett liberálisoknak. - Majd én nekimegyek valakinek, mint egy igazi tank! - fenyegetett naphosszat az ujjaival, és a tükör ilyenkor begörbült. Olybá tűnt, hogy a tükörnek van lelke, ami valamilyen fura oknál fogva felfogja ennek a torz figurának az emocionális kirohanásait. A tank, mint képzet teljesen elborította az agyát, ez volt az a tárgy ami a legplasztikusabban kifejezte hogyan viselkedne megfelelő körülmények között. A ház amelyben lakott mindenki háza volt abban az értelemben, hogy sokan jövevényeknek számítottak. Mindenki valahonnan érkezett, egy elhagyatott vidékről, volt olyan pedig, akit a sors szeszélye dobott ki magából, hogy aztán megfeneklett hajóként egy valamirevaló koralltömörülés alkalmi lakosa legyen. Anus Arianus pontosan ezeket az elméleteket nem kedvelte. Valami oknál fogva annyira marcangolta lelkének belsejét, hogy nem lehetett még lefogni sem. Rángatózott, volt rá példa, mesélték, hogy felugrott az előtte fekvő asztalra, onnan kezdett szónokolni, hogy ez így nem mehet tovább, és készüljenek fel a végső harcra. A végső harc jelentését szerencsére egy alkalmi hallgatóság sem értette, holott pedig elmondható, hogy sok helyen megfordult egy bizonyos tábort keresendő. Kereste azt a tábort, amit összeverbuválhatna, a feljebb felvázolt harc lebonyolításának reményében. Aztán újabb hangok érkeztek, miszerint kipurcant valamilyen harcban, ami részben az álma volt, mert mint följebb jeleztem csakis így képzelhette el az életét. Ugyanakkor az is kényes helyzetelemzés tárgyát képezheti, miszerint az ő elméjében az élet koncepciója egészen más definíció rendszerben érvényesül, mint az átlag embernél. Holott az átlagember is csak egy átmenetet képezhet a jövő irányába, és ezeket igenis jól bemagolta önmaga csalogatására. Az átlagember egy csökevénye a fejlődésnek és az evolúciónak.
Anus Arianus erre vidáman szellentett egyet. A szellentésének hangja enyhén megdobta a környező macskajajokat, melyeknek gazdái az éjszaka magányos didergésében kerestek menedéket maguknak. Anus Arianus kissé haldoklott ebben a magányban, és rossz közérzetére hivatkozva hazament. Az elfoglalt lakóház lakosai, az ablakok félig leeresztett redőnyei mögül lesték ahogyan a melegvadász hazatámolyog.

(Anus Arianus copyrightja az öcsémet illeti nagymértékben.)

2008. augusztus 6., szerda

Freudi

És mi van ha a freudi elszólásnak van igaza, miszerint csak a munka és a szerelem a fontos?

2008. augusztus 5., kedd

Érosz és nő (dedikáció Janinak, Kobynak, Mananak, Csonginak, Ecsémnek, K.Attilának, de legfőképpen a nőknek akiket ismerek, és akikkel szorosabb ismeretségben vagyok)
Csak a nőről érdemes írni kérdem, hiszen minden további kísérlet csak szánalmas nyúlványa az életünknek. Amikor gyerek voltam, azaz a gyerekkor hűvös keretein belül vergődtem, akkor már éreztem, hogy ez egy olyan kapcsolat lesz, amit nem lesz olyan könnyű kihagyni, természetesen nem tudtam megfogalmazni miért. A szexuális érdeklődésem már az óvodában elkezdődött, amikor S.Péter óvitársammal egy Klári nevű, szintén a csoportban lévő lányra pályáztunk. És kérem szépen megosztottuk a birtoklási mániánkat! Nem versengtünk, valami miatt, talán a gyerekkori cimboraság ennél fontosabb volt, de az is lehet, hogy a lány megbírt mindkettőnket. Egy igazi Nő sok mindent megbír.

Természetesen vannak szánalmas nők is, ahogyan vannak szánalmas férfiak is. Akik valami miatt elindulnak egy olyan irányba ami nem kényelmes nekik, emiatt egyfolytában vetítenek. Ha nem tetszik nekik valami, akkor ezt úgy osztják be, hogy az a másik félnek a hibája. Holott ez sokszor nem így van. Van olyan, hogy az élet a saját medrében halad. És emiatt pedig nézeteltérések alakulhatnak ki, azért mert ki hogyan szervezi meg az életét. És ha az egyik félnek nem tetszik, akkor vetít, mert mit tehet szegény?

Én még mindig azt vallom, hogy majd mindenki szeretne boldogulni. Ez bármennyire naivnak is tűnik, így első látásra, szerintem benne rejlik az ami az élet lényegiségét magába foglalja. Úgy vélem, hogy egyetemes törvénynek lehet elfogadni, hiszen kevesen vannak azok, akik a saját boldogságukra törnek. Természetesen vannak olyanok, akik másokra telepednek a saját boldogság igényük kielégítésekor, azaz a mások boldogtalanságára építik a saját boldogságukat. Ilyen az agresszivitás is. Nem kenyerem, és remélem sosem sajátítom el ezt a nézőpontot. Néha persze felpaprikázódom, de az mégsem az igazi és veretes agresszivitás.

Nem nagyon érdekelnek mostanában a filozófiai megközelítések. Szép volt az éroszról szóló tan, azzal a megjegyzéssel, hogy nem mondtam le ezeknek a további felkutatásáról. Tudom, hogy vannak olyan gyönyörű írások, amelyek a paradicsomi létezésről szólnak, és ezt nem egyértelműen bibliai megközelítésben kell érteni. Ezt a francia filozófia megteszi, többek között Pascal Bruckner is, de szerintem azok a jók, amelyek irodalmilag nyilvánulnak meg a saját tollából.
(Sajnos nem találom a hangnemet ebben a témakörben a mai napon, csak az ötlet buggyant fel, többet és mélyebben kellene belemenni, de egyelőre a technikai malőr nem hagy nyugton, hangszer után kell menni, azaz megint úton kell lennem. Remélem majd folytatom.)

2008. augusztus 2., szombat

Katie Melua

Hamvas kis dal, nem túl nagy lére eresztett mondanivalóval, de nemes egyszerűséggel, és ez sokszor elég. Katie Melua - If You Were A Sailboat.
Ez a mai ajánlatom.

The Secret, rövidebb út

Vicces az is, ahogyan bizonyos dolgok egybevágnak? A tegnap összefutottam Imolyóval, ezzel a kedves kis fiatal doktornővel, akivel időnként kimerítőbb beszélgetésekbe tévedünk, ha lehet egyáltalán beszélgetésekbe tévedni. Mert nem tévedünk el mi biza, nem, az olyan márpedig mintha mindig is ott lett volna, csak jön magától. Egymást kedvelő emberek szükségesek ehhez a művelethez, és olyan daliás irányba kell nekiiramodni, ami az emberi lelket megemeli.
- Nos, szia - mondtam - itt a szörprájz, ilyen ez, merre mennél? - kérdeztem mosolyogva, miközben még a délutáni verőfény teljes pompájában mutatkozott a továbbiakban.
- Hát nem is tudom - így biflázott vissza a derék hajadon - egyelőre hazafelé mennék.
- Most már itt laksz Vásárhelyen, nem Kézdin? - próbáltam pontosítani. A taxisok a szomszédságunkban elmerültek a taxióráik tanulmányozásában, mintha nem egészen jött volna ki az aznapi számla.
- Hát errefelé is lennék - jelezte további széles mosollyal, amit én újabb örömmel nyugtáztam.
- Nézd, egy ideig elkísérhetlek, akár vissza is fordulhatok - göngyölgettem tova a szavak rojtos sündörgését - ha nincsen ellenedre természetesen.
- Persze, nem gond - s figyeltem arcának rezdüléseit, hogy fölöslegesen ne tolakodjam. De semmilyen fura jelzést nem véltem felfedezni, így hát maradt a megváltoztatott útirány.

A következő pillanatokban aztán araszoltunk lefelé a Bolyai utcán, elhaladtunk a Tutun néhai maradványai mellett, csak egypáran lézengtek az utcán, mégis nyári hangulatunkat nem befolyásolta az elnéptelenedett utcák világa. A kirakatok üvegtábláin megfutott a pajkos fény, mintha korcsolyaverseny absztrahált változatai kellették volna magukat, csak éppen hőmérsékleti eltérésekkel írom le mindezt. (Természetesen ez a képi leírás is plasztikus, és még az irodalmiság határain belül sem lavírozik, de egyelőre nem érdekel.)

Amire szerettem volna kitérni, az annak a ténye, hogy megemlítettük a The Secret c. enyhén trendesített filmet, aminek a Vonzás Törvénye áll a központjában. Ez, hogy úgy mondjam a felhígított változata annak, ami a newtoni tömegvonzást (mondom én) leírja, így tehát ténylegesen kommersznek is tűnhet föl, de a lényegen nem változtat.

Az érdekes az, hogy a központban egy ideig morfondíroztam magamban, hogy merre is induljak el, de aztán mégis a Bolyai utcát választottam, a pillanatnyi megokolásom pedig ez volt: a rövidebb út. De mi a valóságos abban, hogy valamire kijelentjük, hogy rövidebb út?

Merre kell mennie valakinek, hogy elérje azt amit szeretne? Egyáltalán le vannak-e szögezve azok az ismérvek, hogy mit is szeretnénk valójában? És ezt milyen úton elindulva szeretnénk megkeresni?

Tudom, a kultúrfiliszterek egyből fanyar arcot vágnak arra nézve, hogy ez egy felületes alkotás. És ebben lenne is valami, ha Kurosawahoz, Fellinihez, Menzelhez, Formanhoz hasonlítanánk. De mondom, a lényegen nem változtat.
Csakis arra megyünk ami vonz bennünket.

A történetem folytatódna egy rövid kis kitérővel, mi szerint amikor elértünk az Aleeara, egy padon szürcsölgetve alkalmi ásványvizünket, odapörgött egy motorikus zavarokkal küzdő középkorú férfi, aki aztán hosszas fejtegetésekbe kezdett a Félsziget bukását illetően. De ezt majd máskor. A Félsziget úgyis egy hatalmas üzleti vállakozás, ami ebből a szempontból nem érdekes. És ezt a pasast is mi vonztuk be a köreinkbe valami miatt.

2008. augusztus 1., péntek

Wikipedia

Honnan van az embereknek idejük wikipédiázni?

Clay Shirkytől, az internetes technológiák társadalmi hatásaival foglalkozó amerikai írótól egyszer azt kérdezte egy tv-producer, hogy honnan van az embereknek idejük Wikipédiát szerkeszteni.

Shirky pár napja, a Web 2.0 konferencián adott előadásában adott részletesebb választ. Becslései szerint a Wikipédia előállításához (beleértve a szoftvert és a tartalmat is) nagyságrendileg kb. 100 millió munkaórára volt szükség. Ez meglehetősen soknak hangzik, de segít a számot perspektívába illeszteni, ha mellétesszük azt az időt, amit a lakosság televíziónézéssel tölt. Ez az USA-ban kb. 200 milliárd óra évente, ami nagyjából 2000 db komplett Wikipédia.

Nagyjából egyetlen hétvégén, kizárólag a reklámok nézésére fordított időből kijön az a szükséges 100 millió óra.

Olyanok az arányok, hogy nem is kell gyökeres fordulat ahhoz, hogy a Wikipédia és más, az önkéntes résztvevők szabadidejére és online együttműködésére támaszkodó projekt beindulhasson, sőt sikeres lehessen. Elég, ha a világ internetkapcsolattal rendelkező része, a televíziózásra fordított kb. évi 1000 milliárd órájából 1%-ot különböző tartalmak online előállítására és megosztására fordít. Ez nagyjából 10 000 (tízezer) teljes Wikipédia minden évben.

Az ipari forradalom kezdeti szakaszának Angliájában a meghatározó „technológia” a gin volt. A frissen urbanizált tömegek annyira nem tudtak mit kezdeni az új életkörülményeikkel, hogy egy egész generáció vedelte magát hülyére a London utcáin kocsiszámra szállított ginből. Le kellett tenniük a gines üveget és ki kellett józanodniuk, mielőtt hozzáláthattak azoknak az intézményrendszereknek a létrehozásához (a múzeumoktól a könyvtárakon át a közoktatásig), amiket ma az ipari forradalomhoz kapcsolunk. Mindezt persze jórészt maga az urbanizáció és a technológiai fejlődés tették lehetővé, csak éppen ezek mellett egy szemléletváltásra is szükség volt: rá kellet jönni, hogy a társadalmi energiákat nemcsak levezetni, hanem értelmesen felhasználni, azokra építeni is lehet.

Shirky szerint az utóbbi 50 évben televízóműsorokra, szappanoperákra, sőt az ezek ismétléseire pazarolt idő a ginfogyasztáshoz hasonlóan, egyfajta „kognitív hőcsapda”-ként üzemelt. Akárcsak egykor az alkohol, a modernkori szappanoperák elfedték/felszívták/levezették a társadalomban a technológiai vívmányoknak köszönhetően kialakult gondolkodási, együttműködési „többletet”. Egészen a közelmúltig…

Clay Shirky: Gin, Television, and Social Surplus

Képek: graysky, cc-by-nc-sa 2.0, William Hogarth: Gin Lane(1751) közkincs a Commonsból
(forrás. Magyar Wikipedia Magazin,
2008. április 28.)

Előpatak

Az előpataki horizont (közben meg összeszorítom a lábaimat, nehogy a rendszer belémhatoljon, mert szereti b...ogatni a kis szorgos hangyáit)