The Secret, rövidebb út

Vicces az is, ahogyan bizonyos dolgok egybevágnak? A tegnap összefutottam Imolyóval, ezzel a kedves kis fiatal doktornővel, akivel időnként kimerítőbb beszélgetésekbe tévedünk, ha lehet egyáltalán beszélgetésekbe tévedni. Mert nem tévedünk el mi biza, nem, az olyan márpedig mintha mindig is ott lett volna, csak jön magától. Egymást kedvelő emberek szükségesek ehhez a művelethez, és olyan daliás irányba kell nekiiramodni, ami az emberi lelket megemeli.

- Nos, szia - mondtam - itt a szörprájz, ilyen ez, merre mennél? - kérdeztem mosolyogva, miközben még a délutáni verőfény teljes pompájában mutatkozott a továbbiakban.
- Hát nem is tudom - így biflázott vissza a derék hajadon - egyelőre hazafelé mennék.
- Most már itt laksz Vásárhelyen, nem Kézdin? - próbáltam pontosítani. A taxisok a szomszédságunkban elmerültek a taxióráik tanulmányozásában, mintha nem egészen jött volna ki az aznapi számla.
- Hát errefelé is lennék - jelezte további széles mosollyal, amit én újabb örömmel nyugtáztam.
- Nézd, egy ideig elkísérhetlek, akár vissza is fordulhatok - göngyölgettem tova a szavak rojtos sündörgését - ha nincsen ellenedre természetesen.
- Persze, nem gond - s figyeltem arcának rezdüléseit, hogy fölöslegesen ne tolakodjam. De semmilyen fura jelzést nem véltem felfedezni, így hát maradt a megváltoztatott útirány.

A következő pillanatokban aztán araszoltunk lefelé a Bolyai utcán, elhaladtunk a Tutun néhai maradványai mellett, csak egypáran lézengtek az utcán, mégis nyári hangulatunkat nem befolyásolta az elnéptelenedett utcák világa. A kirakatok üvegtábláin megfutott a pajkos fény, mintha korcsolyaverseny absztrahált változatai kellették volna magukat, csak éppen hőmérsékleti eltérésekkel írom le mindezt. (Természetesen ez a képi leírás is plasztikus, és még az irodalmiság határain belül sem lavírozik, de egyelőre nem érdekel.)

Amire szerettem volna kitérni, az annak a ténye, hogy megemlítettük a The Secret c. enyhén trendesített filmet, aminek a Vonzás Törvénye áll a központjában. Ez, hogy úgy mondjam a felhígított változata annak, ami a newtoni tömegvonzást (mondom én) leírja, így tehát ténylegesen kommersznek is tűnhet föl, de a lényegen nem változtat.

Az érdekes az, hogy a központban egy ideig morfondíroztam magamban, hogy merre is induljak el, de aztán mégis a Bolyai utcát választottam, a pillanatnyi megokolásom pedig ez volt: a rövidebb út. De mi a valóságos abban, hogy valamire kijelentjük, hogy rövidebb út?

Merre kell mennie valakinek, hogy elérje azt amit szeretne? Egyáltalán le vannak-e szögezve azok az ismérvek, hogy mit is szeretnénk valójában? És ezt milyen úton elindulva szeretnénk megkeresni?

Tudom, a kultúrfiliszterek egyből fanyar arcot vágnak arra nézve, hogy ez egy felületes alkotás. És ebben lenne is valami, ha Kurosawahoz, Fellinihez, Menzelhez, Formanhoz hasonlítanánk. De mondom, a lényegen nem változtat.
Csakis arra megyünk ami vonz bennünket.

A történetem folytatódna egy rövid kis kitérővel, mi szerint amikor elértünk az Aleeara, egy padon szürcsölgetve alkalmi ásványvizünket, odapörgött egy motorikus zavarokkal küzdő középkorú férfi, aki aztán hosszas fejtegetésekbe kezdett a Félsziget bukását illetően. De ezt majd máskor. A Félsziget úgyis egy hatalmas üzleti vállakozás, ami ebből a szempontból nem érdekes. És ezt a pasast is mi vonztuk be a köreinkbe valami miatt.