Bejött a képbe, hogy Pozsival találkozzunk még egy utolsót a Teinben (itt tényleg sokat vesződtem magammal és másokkal az utóbbi időben, de pompás találkozások színhelye is volt). Most nem lényeges ezen elemek elegye.
Szóval ott tartottam, hogy éppen becsaptam magam mögött az ajtót Szentgyörgyön, ezen a mágikus helyen, e nyári barátságaim és szerelmeim színterén. (Hogy ez most pátosszal telített-e vagy sem, majd kideríti az idő, meglátom.)
Gyönyörű őszi idő, még azon napok egyike, amelyeken a nap remekül melegít. Összehajtogattam a kézipoggyászomat, gyors búcsú kedves barátaimtól, kiknek vendégszeretetét élveztem az elmúlt időben, és tűnés.
Ahogyan araszoltam lefelé a lejtőn, szemeim meresztgetvén még az elveszettnek hitt nők után, mintegy a perifériális látásomat gyakorlandó. No de ezen nem kell túl sokat morfondírozni, sőt az élet sok mindent tartogathat még bárkinek.
Végre a park felé tévedek, egypár lézengő pár, meg magányos harcosok.
Befordulok a teázóba, még Pozsi valahol vesztegelhet, addig is kihasználom az alkalmat és szétnézek az ideiglenes piacon. A kedvenc pincérnőim vannak szolgálatban, érzem ahogyan a hangulatom emelkedik. Mosolycsere, mindkét oldalról. Helyes, élet van, szemezem a gondolatokat.
Pozsi éppen fordul befelé, mintha gondolkodási felületet vetítene az arca a külvilágra.
- Szia - köszöntjük egymást kölcsönösen. - Kint legyünk, vagy bent? - kérdem, de aztán úgy döntünk, hogy a belső tér jobban megfelelne. - Mégis melegebb van - eregeti a szavakat Pozsi, és én még egy kissé elmerengek azon, hogy kint napfény tündököl, és ennek lenne valami jelentősége, mert ki tudja mikor leszünk még teraszon ebben a szezonban. Ez a frász dekódolom magamban, nem érdemes tűnődni.
Aztán áttérünk a napi elemeinkre. Közös projektekben gondolkodunk. Jó ez. Közben az egyik szemrevaló pincérlány elkacsázik mellettünk, hatalmas a mosolyviadal. (Istenem, de gyönyörűek ezek a lányok!)
- Kérlek Erika, egy hosszú kávét nekem - kérem a kérlelhetetlent - és neked Pozsi mi lenne?
- Egy jázmin teát, nekem ez kell most - s kedves barátom is magára erőltet egy bájos urbánus mosolyt. Persze csak nekem tűnik így utólag erőltetettnek, az nagyon is természetes volt. A krónikának mindig az a baja, hogy részrehajló.
Szóval ott tartottam, hogy éppen becsaptam magam mögött az ajtót Szentgyörgyön, ezen a mágikus helyen, e nyári barátságaim és szerelmeim színterén. (Hogy ez most pátosszal telített-e vagy sem, majd kideríti az idő, meglátom.)
Gyönyörű őszi idő, még azon napok egyike, amelyeken a nap remekül melegít. Összehajtogattam a kézipoggyászomat, gyors búcsú kedves barátaimtól, kiknek vendégszeretetét élveztem az elmúlt időben, és tűnés.
Ahogyan araszoltam lefelé a lejtőn, szemeim meresztgetvén még az elveszettnek hitt nők után, mintegy a perifériális látásomat gyakorlandó. No de ezen nem kell túl sokat morfondírozni, sőt az élet sok mindent tartogathat még bárkinek.
Végre a park felé tévedek, egypár lézengő pár, meg magányos harcosok.
Befordulok a teázóba, még Pozsi valahol vesztegelhet, addig is kihasználom az alkalmat és szétnézek az ideiglenes piacon. A kedvenc pincérnőim vannak szolgálatban, érzem ahogyan a hangulatom emelkedik. Mosolycsere, mindkét oldalról. Helyes, élet van, szemezem a gondolatokat.
Pozsi éppen fordul befelé, mintha gondolkodási felületet vetítene az arca a külvilágra.
- Szia - köszöntjük egymást kölcsönösen. - Kint legyünk, vagy bent? - kérdem, de aztán úgy döntünk, hogy a belső tér jobban megfelelne. - Mégis melegebb van - eregeti a szavakat Pozsi, és én még egy kissé elmerengek azon, hogy kint napfény tündököl, és ennek lenne valami jelentősége, mert ki tudja mikor leszünk még teraszon ebben a szezonban. Ez a frász dekódolom magamban, nem érdemes tűnődni.
Aztán áttérünk a napi elemeinkre. Közös projektekben gondolkodunk. Jó ez. Közben az egyik szemrevaló pincérlány elkacsázik mellettünk, hatalmas a mosolyviadal. (Istenem, de gyönyörűek ezek a lányok!)
- Kérlek Erika, egy hosszú kávét nekem - kérem a kérlelhetetlent - és neked Pozsi mi lenne?
- Egy jázmin teát, nekem ez kell most - s kedves barátom is magára erőltet egy bájos urbánus mosolyt. Persze csak nekem tűnik így utólag erőltetettnek, az nagyon is természetes volt. A krónikának mindig az a baja, hogy részrehajló.
Erika szépen elvonaglik, csípőjét gyönyörűen riszálva, és egy pillanatig azon gondolkodom, hogy mikor fogom újra látni ezt a csípőriszálást. A két melle keményen feszül a fekete póló alatt, igaz, hogy melltartót hord, de tudom, hogy alatta keményen feszülnek ezek a kihívó játékszerek. Majdnem mindenki a baráti körből beleesett ezeknek a melleknek a látványába, kemény tartaroszi lelemények mondom én, a szakadék ilyenkor mindennek a vége és az eleje. Csakis beleesni lehet. Főleg azért, mert a dereka rettenetesen karcsú, és íve nem mindennapi kérem alássan. Na de ez Erika. Az én kedvencem Imola, ő már régebben állja a sarat a vendégek olykor nem pallérozott magatartásának kereszttüzében. Nehéz sors, nekem is volt ilyesmiben részem, na de ne legyek csöpögős.
Imola, jaj óh Imola. Kinek és miért is jöttél ide?! Sokszor szemeződtem ezzel a bájos arcú tüneménnyel, ahányszor csak lehetett mindig mosoly volt a válasza. Pedig voltak olyan napok, amikor éppen viharfelhők tolakodtak arcomra. És milyen bájos arcú tünemény? Ez egy angyal, mondom én, de sosem lehet tudni. Kódolódott bennem a védekezés, ami hosszú távon egyáltalán nem előnyös.
A facér délután komótosan halad a maga medrében; egyelőre azt érzem, hogy időm rengeteg.
- Isten óvjon meg a küldetéstudattal rendelkező újságíróktól és szerkesztőktől - szövöm tovább mondataimat egy ismeretlennek tűnő irányba. Pozsi bólogat, újabb cigarettát vesz elő. Én is meggyújtom a magamét, füstölgünk egymagunkban. Habár a jövőt tervezzük, ezt a klisészerű emberi aktivitást, ami normális esetben általában lefáraszt, mégis érzek valamilyen ígéretes motoszkálást a levegőben. Nem tudom megmagyarázni, hogy ez miért lenne így.
- Meg lehet csinálni - próbál meggyőzni egy újabb kísérlettel a szembenülő barátom, de engem nem kell győzködjön. Én már tudom, hogy meglesz. Csakis szervezés kérdése.
Imola, jaj óh Imola. Kinek és miért is jöttél ide?! Sokszor szemeződtem ezzel a bájos arcú tüneménnyel, ahányszor csak lehetett mindig mosoly volt a válasza. Pedig voltak olyan napok, amikor éppen viharfelhők tolakodtak arcomra. És milyen bájos arcú tünemény? Ez egy angyal, mondom én, de sosem lehet tudni. Kódolódott bennem a védekezés, ami hosszú távon egyáltalán nem előnyös.
A facér délután komótosan halad a maga medrében; egyelőre azt érzem, hogy időm rengeteg.
- Isten óvjon meg a küldetéstudattal rendelkező újságíróktól és szerkesztőktől - szövöm tovább mondataimat egy ismeretlennek tűnő irányba. Pozsi bólogat, újabb cigarettát vesz elő. Én is meggyújtom a magamét, füstölgünk egymagunkban. Habár a jövőt tervezzük, ezt a klisészerű emberi aktivitást, ami normális esetben általában lefáraszt, mégis érzek valamilyen ígéretes motoszkálást a levegőben. Nem tudom megmagyarázni, hogy ez miért lenne így.
- Meg lehet csinálni - próbál meggyőzni egy újabb kísérlettel a szembenülő barátom, de engem nem kell győzködjön. Én már tudom, hogy meglesz. Csakis szervezés kérdése.

2.felvonás
Egy adott pillanatban Imola lépne le, nem látom pontosan, hogy elvette-e a kis női táskáját, de mégis mintha elmenésben lenne. Úgy pattanok fel a székről mintha tűzzel kezdtek volna perzselni alatta, és máris mellette landolok. Majdnem habogok, de mégis sikerül úgy irányítanom szavaimat, hogy célba érjek.
- Szereted-e a narancs színt? - próbálok színt vallani. Mosolygok, hirtelenjében nem is tudja, hogy mit válaszoljon, persze ajkainak íve válaszra biggyesztve. Nem hagyom, hogy ő jöjjön, máris folytatom, sortüzelek:
- Akkor itt van ez a kis micsoda, tedd el, szeretném ha neked adnám - mondom tovább a gépies szöveget, némi mosolyt kényszerítek közben magamra, és a kis papirosban átnyújtom az alkalmi ajándékomat.
- De jövök vissza - böki ki ezt a gyönyörűséges választ, de tudom, hogy én már nem leszek itt. (Megilletődött arcot vélek felfedezni rajta, de mégis abból a fajtából amelyik belülről és őszinte meglepetésben részesíti önmagát. Nagyon jól érzem magam.) Még körülbelül egy fél órám van a vonat indulásáig, és annyi idő alatt nem érkezik vissza. Nem szoktak visszaérkezni a tündérek, ilyen ez, biztos, hogy nem.
Majd vissza Pozsihoz. Ő még mindig a cigarettájával bíbelődik, vagy egy következővel, nem tudom hirtelen eldönteni. Gyorsan telnek a percek, majd pedig kifakadok.
- Próbálom minden itt töltött percemet élvezni, ilyenkor nagyon tudom értékelni, tudod? - Mintha tudnám, hogy egy ideig nem térek vissza, ehhez hasonló érzések keringenek bennem, mint a keselyűk a dög fölött.
Elhessegetem a gondolataimat.
- Már gyalog sem érek el, taxival kell kimennem az állomásra - kezdem újra, vakargatván az államat -, ilyen ez elbeszélgettük az időt, de nem bánom. - Még egypár lézengő alak van bent, a teraszon is csak egy két figura. Tényleg szedelőzködnöm kell.


