Lucskos nyelvek

"(...)Miután megpróbált lefogyni Nyúl kedvéért, és három kilót sikerült is lefogynia, legalábbis az egyik mérleg szerint. Az ő kedvéért, hát ez óriási, az ő kedvéért akar megváltozni, egy semmiért, dehogyis, rosszabb, mint a semmi, istencsapása, hiába olyan szelíd. A többiek nem voltak azok. Tudniillik, mihelyt megtudták róla, hogy micsoda, már nem vették emberszámba, és azt hitték, hogy mindent szabad. Jó, szabad is volt, de hát azért mégse mindent. Mintha gyűlölték volna a nőket, őt meg csak használták. Most mégis megbocsát nekik, mert mindez elolvadt, jött a következő nap, ő itt maradt, és ugyanaz maradt, azok pedig eltűntek. Minél idősebbek voltak, annál inkább úgy néztek ki, mint valami elnökök, és minél bölcsebbnek kellett volna lenniök, annál rosszabbak voltak. aztán olyasmiket kívántak, amit a feleségüktől nem tudtak megkapni; például hátulról, azt nem is bánta, mert mintha száz mérföldnyire úszott volna tőlük, amikor már elhelyezkedett; vagy a szájával. Az kellett nekik. Vajon mi a jó benne? Hiszen ott nem mehet olyan mélyre, nem is tudja. Különben nem rosszabb, mint a melle között, és miért ne legyen nagylelkű, először Harisonnak csinálta, be volt rúgva , mint egy csacsi, de amikor reggel felébredt, nem értette, hogy mi lehet az a furcsa íz a szájában. Pedig az csak babona, akkor még taknyos volt, nincs annak valami nagy íze, inkább olyan, mint a tengervíz, csak többet kell dolgozni, mint ahogy ők képzelik; a férfiak általában nem tudják elképzelni, hogy a nők mennyit dolgoznak. Tulajdonképpen azt kívánták, hogy valaki ott is megcsodálja őket. Erre vágytak, egész komolyan. Pedig nem is voltak olyan csúnyák, csak azt hitték. Őt már az iskolában is az lepte meg a legjobban, hogy igazából milyen szégyenlősek, milyen hálásak, ha csak megérinti őket azon a helyen, és milyen hamar elterjedt, hogy ő hajlandó erre. Vajon mit képzelte, azt hitték magukról, hogy szörnyetegek? Ha gondolkoznak egy kicsit, mindjárt rájöttek volna, hogy ő is kíváncsi, hogy ő is élvezheti azt a furcsaságot, mint azok az övét, hát az se rémesebb, mint a nőké, csak másmilyen, piros és ráncos, istenem, mitől kell úgy odalenni? Nincsen benne semmi rejtély. Az volt a nagy felfedezés, amikor rájött, hogy nincsen benne semmi rejtély, egy kis vacak, mintha odavarrták volna, csak ők királynak érzik tőle magukat, és néha még kellemes is volt, ha belement a játékba, meg aztán ezzel legalább az ő oldalukra került a többi kis libával szemben, aki a gyepplapdameccseken abban a pelenkaszerű kék egyenruhában futkározott körülötte, ő a tizenkettedik osztályban már nem volt hajlandó olyat viselni, és ezért intőt is kapott magaviseletből. Istenem, hogy utálta némelyiket. De este aztán kárpótolta magát, királynőként szedte be az izgalmi adót, amelynek a létezéséről azok nem is tudtak. Apuskám, akkor még nem kellett sokat vacakolni, még csak le se kellett vetkőzni, elég volt egy kis dörgölőzés a ruhán keresztül, mind a kettőjüknek a szája hagymaszagú, mert előtte fasírtot ettek az autócsárdában, és a kocsiban lassan hűlt és pattogott a radiátor, annyi ruhán meg mindenen keresztül, és a fiúk mindjárt készek voltak. Nem sokat érezhettek, biztos csak a fantáziájuk működött. Az a fantázia. Néha csak annyit sugallmazott, hogy csókolozzanak francia módra, bár ő ebben sosem talált élvezetet, lucskos nyelvek, és egyikük sem tud lélegezni, de aztán hirtelen, amikor a fiú ajka megfeszült, szétvált, majd ernyedten újra becsukódott és eltávolódott, abból tudni lehetett, hogy kész. Akkor már nem szorították, és okosabb volt eltaszítani őket, nehogy bepiszkolják a ruháját. Ő lett a piszkos. Őt piszkolták be a ragacsukkal. Ezt nem tudták megbocsátani neki. Ő megbocsátott nekik. Nem haragudott rájuk, pedig az anyjuk tanította ki őket, hogy írják fel a nevét a vécé falára. Ezt Allie volt szíves elárulni.(...)"

[John Updike. Nyúlcipő, 147-148 o., Európa KK, Bp.]