A feldmári leválás

Feldmár András könyvét böngésztem át alaposan a nyár végén, a Tudatállapotok szivárványa c. kötetét. Voltak délutánjaim, amikor nem volt semmi különlegesebb programom, és akkor kellemes útitársként szegődött mellém. Ekkor még Székelyföld lankás tájain otthonoskodtam, ott vendégeskedtem a zenészbarátaimnál, és amikor nem kellett valahol muzsikálni, vagy éppen felvételt sem kellett készíteni, hát megpróbáltam felfedezni azokat a rejtelmeket amiket az emberi psziché ki tud termelni magából. Mert azért van egypár, ebben megegyezhetünk.

Már egy fénymásolt kivonatot annak idején olvastam, egyik kedves barátném passzolta át, hadd fésülgessem. És akkor hamar át is verekedtem magam rajta, ugyanakkor néhány gondolat akkor is megfogott. Most mivel jóval pontosabban, és nem utolsó sorban analitikusabban tudtam belemenni, már nemcsak az eredetiségét tudtam értékelni, hanem éppen azt ahogyan merészen okoskodik olyan lényegi gondolatokon, vagy problémákon, amelyeket nem szívesen „veséz ki” a kortárs pszichológia vagy pszichiátria. Miért nem? Azért, meglátásom szerint, mert tabu témákat kezel, ugyanakkor azért is, mert egyféle ellen-pszichológiát művel ő, és anti-pszichiátriát is.

Az ajánlás

Mit kell kiagyalni ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok, tehetné fel a kérdést az alkalmi olvasó. Hát azt, hogy valamit bekapjon. De mit? Nem egyebet, mint LSD-t, no nem nagy adagokban, csak éppen módjával. És akkor minden megoldódik? Nem, nem garantált a siker, de tudatmódosítás mindenképpen létrejön. Továbbá ajánlja a settinget, azaz az olyan társaságot ahol otthonosan érzi magát a kísérletezgető, ahol nem idegen a mellette lévő ember. Ahol feloldódhat, toldhatná meg valaki.

A sajátom

Azért is jutott eszembe ilyesmi, mert érzem, hogy én sem tudok teljes mértékben feloldódni olyan helyzetekben, amikor búcsúzni kell valakiktől. Feldmárnak is ez a problémája oly sokszor, saját állítása szerint. Látszólag banális ez a kis cselekmény az életünkben, de azért mégsem. Azért nem, folytatom, hiszen az elválás, az a valamiről való leválás is egyben. A leválás pedig fájdalmas. Csak gondoljunk az olyan egyszerűbb esetekre amikor egy szeretett barátunktól búcsúzunk el egypár hétre, vagy annál szívszorítóbb helyzetekre, mint amikor a szerelmünktől búcsúzunk el, netán pedig olyankor amikor valakitől örökre szakadunk el. Milyen is ez? Milyen kísérő érzések járnak ezzel együtt?

Nos, mit is jelent a leválás? A leválás az egynek a kettéhasadása. A kettéválás pedig megosztottság. Az pedig már majdnem tudathasadás. Illetve az ezzel járó érzés, ami nem egyértelműen tudathasadás, csak egy hasonló érzés.

De ezt is meg kell élni olykor, nem lehet mindig bent cserkészni a paradicsomban.

A tanácstalansági idiómák szétszedése

Elég kellemetlen állapot az, sőt talán iszonyúként is megélhetik egyesek, ha éppen tanácstalanság lesz úrrá rajtuk. Naponta belepottyanok ilyen helyzetekbe. Ekkor mintha rájuk szakadna az ég, nem tudják mitévők legyenek, rettenetes kínoknak teszik ki magukat. Hogyan tovább, kérdik, mert ilyenkor eljött a holtpont ideje, mondják. Ez az ún. nulla dimenzió, azaz a hádészi világ jelenléte, az amikor elveszni látszik sok minden körülöttünk.

Ki lehet kerülni ezt az állapotot? Nem nagyon, hiszen a legnagyobb elmék életében is jelentkeztek ehhez hasonló helyzetek; a történelem tele van a nagy stratégák egy helyben való toporgásával, a hadvezérek döntéshozatalának stagnálásával.

Az tűnik valószínűnek, hogy ilyenkor az agyban keletkező, illetve befutó és processzálásra kerülő információk ütik egymást. Azaz többféle információtípus jelenléte figyelhető meg, és ezek egyszerre aktiválódnak, minek következtében információtorlódás jön létre, emiatt pedig az agy szelekciós képessége terheltté válik. Ha számítógépes analógiával kellene élnünk, akkor azt jelenthetnénk ki, hogy több ún.program-utasítás keletkezik egyszerre, ezek közé pedig az optimális lefutáshoz egyféle prioritási elvnek kell érvényesülnie.

Hogyan lehetséges?

Tehát: sorrendet kell felállítani az elvégzendő algoritmusok között. Ennek a szociális életben való megfelelője - vagy akár egy egyén pszichológiai vetületeiben is - , az ha valamilyen tervszerűséget eszel ki a szóbanforgó.

Nem tisztem nekem azt mondani, vagy tanácsolni bárkinek, hogy ezt miként vigye végbe, esetleg ragadjon magához papirost és terveket kezdjen szőni, mert ez akár fejben is eldönthető. Csak ez a nehezebben járható terep.

Persze el lehet vetni ezeket a sommásnak tűnő gondolatokat, de akkor csak a spontán beleélés marad meg az életből, ami egyrészt nem rossz, de a kivitelezhető feladatok nem lehetségesek.

Akik ezt nem szeretik, ezek után panaszkodnak.

Mit is tehetnének?

A fáradság valójában nem olyan nagy, hiszen kis léptékben kell az ilyesmit kezdeni, majd fokozatosan át lehet térni a nagyobb lélegzetű feladatokra.

Azt a fáraccságos!!!

Mindenit, hiszen minden zsigerem kopik, ahogyan telik az idő, és beleveszünk a korba, a korunkba. Ezt már írtam, hogy lenne némi átfedés a "kór" és a "kor" között. Ti. vannak akik kórosan foglalkoznak a korral, vagy a korukkal, netán más korával. Belecsimpaszkodnak, mintha ez a görcsösség létfontosságú lenne, mintha minden vagyonuk elúszott volna egy tszúnami-szerű világméretű katasztrófával, és emiatt nem engednék ezt a keveset a ménkűnek sem.
Nem, dehogy.
A napos napok elúsztak, de most nem bánom, egészen jól jöhet egy kis botor melankólia, befeléfordulás. Ennek is megvan a jól kiérdemelt helye a napjainkban.
Megint az őszi fordulat érvényes, az az érzésem, hogy mindenki csak a maga szekerét próbálja vonszolni, tolni, miegyéb. A másikéra oda sem néz, nincsen ideje.
Ilyen ez, veszélyesnek ígérkezik a terep, sok akadállyal, sok mindenre kellene odafigyelni.
De ez ostobaság.
Zsigeri kiengedés szükséges, az, hogy lazítsd már el magad. Mi ez a folytonos görcs, hogy a versengésben ne maradj le, kérlek szépen?
Én ezt nem értem, és talán nem is akarom. Itt élni kell, nem a versenybe beszállni.

A mai napra (ünnepileg)

"One day we'll return here,/When the Belfast Child sings again/When the Belfast Child sings again" - ezek a sorok évekkel katapultálnak vissza, főleg a dallamvonala miatt, sokat hallgattuk anno, illetve amikor a 90-es évek elején megjelent a klipmánia, pl. a Super Channel adón, parabolával lehetett fogni. Utána lehet nézni, vannak párhuzamos vonások a skót és a magyar történelem között. Nem hiába teszem fel a mai napon. Harmonikus ünneplést! Ha lesz ilyen ma, de lesz remélem..."One day we'll return here"...2:15-től keményedik be igazán a szám!

Well

"On must totally die to find what love is." J.K.
No comment.

Krishnamurti videók

Éppen ezeket tallózom ki, amúgy a youtube-on lehet keresgélni. Mindenesetre elgondolkodtató, ahogyan a kérdésfelvetés megtörténik.

A képlet?

"Kérdező: Miért vagy olyan tartózkodó?
Krishnamurti: Tudjátok, kivételes dolog, ha az ember névtelen lehet - ha nem híres, nem nagy ember, nem túlzottan tanult valaki, és nem is hatalmas reformer vagy forradalmár, csak egyszerűen egy senki. S ha valaki tényleg így érzi ezt, akkor kicsit visszahúzodóvá válik, ha hirtelen sok kíváncsi ember veszi körül. Ez minden." Jiddu Krishnamurti

Mi lesz Kunderával?

A Kundera-féle történet amivel a napokban kedveskedett a világsajtó egy kissé elborítja az elmémet, valamilyen nem várt irányba indulok el okfejtéseimet felülvizsgálandó. Nem olvastam el mindent tőle, de nagyrészét talán igen.
Nem tud az agyamba férni, hogy kollaboráns lett volna, vagy esetleg valakit besúgott volna. Egyszerűen nem fér a fejembe, az elmém engedetlenkedik. Az a nagy gyanúm, hogy vannak olyanok akik mindenáron besároznának majd mindenkit ha lehetőségük kínálkozik ezt megcselekedni.
Ha hívő lennék, akkor azt mondanám, hogy az Ördög műve, és fáradhatatlanságában ezt cselekszi.
De nem vagyok. Igy tehát azt mondom, hogy az emberi természet a legaljasabb mélységekre is képes, ha frusztrálva érzi magát, és ha azt látja, hogy vannak valakik akik valamit elértek az életben. Ez ilyen, és nem tudom, hogy egyáltalán érdemes ezen töprengeni.
Ha az ember továbbra is napi teendőit végzi, avagy teszi a dolgát, akkor az rendjén lenne.
Természetesen rettenetesen szomorú ha a vérengzők elindulnak.
De sajnos benne van a pakliban. Ezt be kell látni.
Ilyen napok vannak mostanában, és én is naponta csalódok emberekben. Valószínűleg bennem is csalódnak egypáran, aminek nem örülök egyrészt.
Másrészt annak örülök, hogy olyanok csalódnak bennem, akik azt hiszik, hogy máris megadtam magam.
Ami nem öl meg, az megerősít, ahogyan a jó öreg Nietzsche mondaná.

Remember Zappa

Remember Zappa

Frank Zappa vagy a királyok királya a rocktörténetben, vagy egy külön kasztbeli, merthogy nem nagyon hasonlít a többiekhez, és ez majdnem biztos.

Az egyik fontos megjegyzés e téren a hatalmas hagyatéka lenne, amivel érdemben megbirkózni ember legyen a talpán ki megpróbálná. És amikor ezt kijelenti valaki, akkor szembe kell nézzen a tényekkel. Hatalmas a diszkográfia: 75 album az élete során, amiből 57 nagyalbum és 18 posztumusz megjelent albumok. Hogyan is lehetne kezdeni egy ilyen kalibernek a jellemzését?

A zenei karakter

A zenéjének megfejtése nem kis odafigyelést igényel. A szövegek általában szervesen illeszkednek bele a zenei korpuszba. És ez nem is lehet másként, hiszen a mondanivaló, ami a jelenkori rock- és popkultúrában igenis kívánnivalót hagy maga után olykor, nála egyenesen ékelődik az egészbe. És amikor egészet mondok, akkor ténylegesen ezt kell érteni.

Az igazi Egész az ami motiválja Zappa zenéjét. Biztosan vannak olyanok, akik a szubkultúra égisze alá szeretnék söpörni a művészetét. Zappa nemcsak a rock fejebúbját simogatta meg bájosan, hanem a kortárs zenével is kacérkodott. Mágneses-szalag kísérletei és az akusztikus lehetőségek legújabb vívmányai egyike a próbálkozásainak.

Nyughatatlan művész volt, aki harcosnak is derekasan bevált, sosem állt meg, hogy a babérjait vegye szemügyre. Ezt állítom magamnak is egyúttal – nevetek – , de egy hatalmas zenei hagyatékot nem lehet összehordani, ha csak a nárcizmus berkeiben cserkészünk. És máris itt az egyik lényegi motívum.

Nárcizmus és feltétlen lázadás?

Az ami a nyugati kultúra válságát egyre inkább fémjelzi és jellemzi, az az alkotók és hallgatók egóinak a simogatása. Ebbe Zappa keményen belegázolt, és úgy gondolta, hogy megteremti a saját világát és rendszerét. Nem biztos, hogy ha úgy jellemezzük őt mint egy feltétlen lázadót, akkor máris igazunk lenne. Természetesen ez is benne van a pakliban, és azt is kell néznünk, hogy milyen lehetőségek kínálkoznak a zenében akkor amikor ő elkezdi a pályafutását.

Továbbá nagyon fontos, hogy bizonyos történelmi kontextusba helyezzük a művészetét, hiszen nem egyszer esett meg, hogy politikai magatartásformát öltött magára. Emiatt sokszor kényelmetlen is volt. De ellenhatásként a táborát is gyarapította ily módon, hiszen mindig akadtak olyanok, akik nem álltak be a közélet kényelmes vágányaiba, és az életet nem úgy szemlélték mint a többség. És ez a szociálpszichológiai mozgás még akkor is előjött amikor valaminek a kitiltása és elnyomása egy újabb trendet indított el. És ekképpen nyerte meg Zappa a játszmát, ekkor érkezett be a képbe.

A kultúrkritikai megközelítés csak akkor érvényes, ha tényleg a mélybe nézünk, és összefüggésében vizsgáljuk meg munkásságát. A szövegek egyáltalán nem mellékesek, a zenei hatás pedig mindenekfölött álló, hiszen a rock hatásaitól, a jazzen keresztül, egészen a kortárs zenei betétekig minden megtalálható a hagyatékban. Említésképpen emlékeztessünk pl. a mágneses-szalag kísérleteire.

A kezdeti évek

A kezdetekben R&B albumokat gyűjtött, és egész élete során megtartotta. Főleg a sajátos hangzásviláguk miatt szerette ezeket. Aztán olyan különlegesebb zeneszerzők kezdtek lenni hatással rá mint Edgard Varese, Igor Stravinsky és Anton Webern, majd a modern jazz is érdeklődésének szegmensébe került. A saját etnikai keveredése (hiszen apai ágon görög és libanoni vér csörgedezett ereiben, anyai ágon pedig olasz és francia ágak találhatók) miatt és a szociális keveredés Los Angeles környékén az outsider art rajongójává és gyakorlójává tette.

A politikai menü tálalása

Amit nem olyan könnyű a jelen esetben elemezni, hiszen Zappának a heroikus jelenléte, egy kis túlzással talán, de magát a megtestesült ellenállót hozza. Olyan rocker volt ő, akinek sikerült szegecsek és bőrszerkó nélkül a mindenkori hatalmat kihívnia maga ellen. Nem kellett különcködni az imídzsében, hiszen maga a megjelenés már egy kényelmetlen démon képét sugallja, de ugyanakkor mélységesen humánus beállítódásában is jelentkezik. Gondoljuk meg azt, hogy számtalan alkalommal szólalt fel a szólásszabadság kérdéskörében, amikor sokan elnémultak. És ez az előadásain és showjain is megérződött.

Válogatott diszkográfia

A Hot Rats 1969-ből, mely javarészt instrumentális darabokból áll. A darabok hangszerelése jazzes beütésekkel tarkított, olyan finom hangtechnikai ötvözéssel, ami kevés rock albumra jellemző.

200 Motels 1971-ből, ami egyaránt filmformátumban és soundtrack-formátumban is megjelent, az utóbbi két albumban. A filmben a londoni Royal Philharmonic Orchestra is megjelenik, Zappa Mothers of Invention zenekara mellett.

Csemegének számít az 1984-es Boulez Conducts Zappa: The Perfect Stranger c.albuma, amelyben megszólal a Pierre Boulez által vezényelt Ensemble InterContemporain kortárs zenekar, mely kortárs komolyzenei produkciókra szakosodott.

Janinak újabb kísérlet

Ha ez sem jön be, akkor kitépem az összes hajszálamat, Jani! Ugyanakkor dedikáció a barátaimnak is, hiszen ebben a zenében (ahol fellelhető a keleti világnak a hangja), tisztaságot érzek, ezt ajánlom tovább!

Czakó Gábor könyvkritika

Ez a szöveget visszadobta anno A Hét szerkesztősége. Természetesen azért is, mert nem volt elég baloldali. Tartogattam, most pedig közzéteszem.

Kritika-könyvfigyelő

(Czakó Gábor: Beavatás/Az eldobható Föld, Boldog Salamon Kör Budapest, 2002., 313.o.)

Hulladékvilág, a mi örökségünk

Alapgondolatok

Czakó Gábor műve gyomorremegtető mű – kis túlzással talán –, azt is mondhatnánk, hogy mindjárt gondolkodásra serkentő, és valamilyen alapállásra rámozdító. Hiszen az emberi alapállásokról/ból próbál ízelítőt adni. Azokból, amelyekből tulajdonképpen oly nagy hiányt szenvedünk a mai zaklatott korunkban, kissé pontosítva: ínséges korunkban. És jó szó, hogy ínség, hiszen elvileg a globalizált struktúrák mindent megadnak a fogyasztói belátású és beállítódású embernek, látszólag a felvilágosodás embereszményei következtében és után, és főleg a tömeges indusztrializálódás után. Hiszen egyéb sem kell csak választani. Igen ám, de ennek a választásnak egyrészt szofisztikai rejtelmei vannak, hiszen a társadalmak beállítódásai alapján a modern választási metodológiák, és főleg az a látszat, hogy a kortárs ember választhat, valamilyen teljesen más jelenségnek az okozata. Főleg a reklámiparnak. Ezt már sokan megírták, nem különösebben figyelmet keltő. A csúsztatás ott kezdődik, hogy a reklám felbújtatásában, abban az aktusában, hogy látszólag szabad választmányában rendelkezik az ember az élete fölött, ez így ebben a megközelítésben nem állja a helyét. Mert a reklám a rábeszélés művészete. És a mellébeszélésé is egyben.

És itt jön Czakó kötetének a következő beütése. Tudniillik, hogy a modernitás elveszíti a szavak helyes használatának a módszertanát és vezérlőelvét, és valahol kisiklik – talán még a történelem hajnalán! – a Szavak viszonyulása az emberhez. Valahol valaki arra gondolt, hogy megtéveszti az embereket, hogy másképpen gondolkodjanak alapdolgokról. Ezek az alapdolgok egy normális emberi életben az alkotáshoz fűződnek, a szerelemhez, a szeretethez és még sorolhatnánk. Vagyis röviden értékekhez.

Ebben a megvilágításban egy kultúrantropológiai hozadék bújik/bújhat meg, hiszen azt a tézist feszegeti, miszerint az emberiségnek volt – és amit elveszített bizony! – egy aranykora. Ezt az ’Aranykort’ a harmónia jellemezte leginkább és a mérték. Irodalmi utalásai Hamvas Bélánál jócskán megtalálhatók, ő például sokat utal René Guénon francia gondolkodóra, és mellesleg Julius Evola olasz ’tradicionalista filozófus’ is benne lenne a pácban. Julius Evolaval lenne egy kis baj, mert ő a Mussolini korának nagy haszonélvezője, ezért ezen tradicionalitás, illetve a tradicionális filozófiák műértője mintegy megfürdik a jobboldali és főképpen fasisztoid típusú és jellegű ideológiákban, úgyhogy az ő nevét egyelőre lehet ejteni. (Állítólag Mircea Eliade egyszer meglátogatta a lakásában, Rómában, a második világháború idején, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz...)

Az elértéktelenedés és az értékek

Teljesen mindegy hogyan közelítünk a problémához, hiszen akinek van egy kis sütnivalója az érzi, hogy korunk szimultaneitása, illetve annak az érzékeltetése, hogy mindezt birtokolja és kontroll alatt tartja, annak rá kell jönnie, hogy egy kis problémával küszködik. Mert a Modernitás ( és szándékosan hagyhatjuk el a Posztmodern terminológiát, mert nem sokat jelent újabban ) alól kisiklik a talaj, pontosabban ezért az értékvesztés miatt. Ott ahol nem becsülik meg a kultúrát, ott kezdődik a Gazdaságkor (Czakó megnevezése és terminológiája szerint). A Gazdaságkor elértéktelenedését így jellemzi: ”A mai, globalizált világgazdaság sokszorosan összeszőtt értékrendszere azt jelenti, hogy jók és gonoszok egy tálból cseresznyézünk. Valamennyien megmártózunk a rendszerbe épített cinizmusban, Hamvas szavával az életrend aljasságában, amikor elfogadjuk Gazdaságkor játékszabályait, és élvezzük a pillanatnyi előnyöket.”(kiem. tőlem.D.J.)(135.o.)

A pillanatnyi előnyökről nem kell sokat regélni. Olyankor, amikor a média tele van mindenféle hányaveti sztárriporterrel, popcsillaggal, akik a felületességet és a látszatot képviselik, csakis azért, hogy pillanatnyi előnyben részesüljenek – ahogyan Czakó jól látja –, vagyis a carpe diem teljes félreértelmezésén fáradoznak –ami természetesen a mai napnak a megélését és meglovagolását jelenti–, és amiben nincsen semmi rossz, csak éppen ne az elértéktelenedés beemelésével tennék ezt. Mert a jelenkor jelszava lehetne a látszat, és a mély emberi struktúrákra való rákérdezéseknek az elódázása. Mert azok – elvileg – a Gazdaságkor gyorsröptű válaszának értelmében nem hoznak pénzt a házhoz.

Gondoljunk csak a minap lezajlott Oscar–díjkiosztásokra. Nem mintha valakinek valamilyen baja lenne mindazzal, amit az Álomgyár/Hollywood legyárt a közönséges halandóknak, mert elvileg jogában áll ezt cselekedni, és ’eladni az illúziókat’ azoknak akiknek az élete nem sokat ér önmaguk szemében, de egy-két megjegyzés erejéig álljunk meg egy pillanatra. Tudva lévő, hogy eleve a megrostált forgatókönyvekkel dolgoznak. Egyrészt. Mert ha nincs elég néző, akkor nem éri meg. „No money” – mondja Frank, a fiktív producer. És akkor a rendező kereshet egy újabb helyet magának. Vagy ha nem játszhatnak benne ismert színészek, akkor megint deficites a vállalkozás. Mert az idolumok azok kellenek. A ’felnövekvő generációknak’.

A korrupció

Nem egy új téma, régi akár az emberiség. A kultúrantropológiai kérdésfelvetésben a korrupció kérdése egészen az idők keletkezéséig és a Teremtésig nyúlik vissza. Vagyis Ádámig és Éváig, és Káinig és Ábelig. Tulajdonképpen a korrupció romlást jelent eredeti megközelítésében: „A korrupció eredeti értelme romlás. Valami ami eddig jó volt és hibátlan, bomlani, mállani és pusztulni kezdett. Kézenfekvőnek látszik a kérdés, hogy külső okokból korrupt-e valaki vagy valami, netán mélyebbről, a létéből ered a baj?”(158.o)

A belső vívódások szerint jön létre a korrupció, abban a megközelítésben miszerint valaki (egyén, egyed) nem tud úrrá lenni magán, és nem tudja követni az alapnormákat, az alapértékeket. Az alapértékek a fenti fölvázolás szerint egyszerűek, hiszen csak egy kis ’introspekció’ szükséges annak, aki ezt el szeretné végezni magán, és mindjárt meg is találja a válaszokat. Hiszen az alapértékek a Teremtés vezérlőelve szerint a priori benne lennének az emberben. Tehát adottak. Eleve mindenkiben benne vannak. Ami a bökkenő – és ez az egész fejleménynek a kulcsa –, hogy ezt hogyan fejleszti ki magában az egyén. Hogyan kérdez rá magára. Ebben a megfoghatóságban rejlik mindennek a titka. Tehát a titok bennünk van. Ez ilyen egyszerű, mégha sommás is a megállapítás.

A terror a világban

Egy érdekes bejegyzésre is figyelhetünk hirtelenjében.

„Vicc, hogy szabadelvűnek nevezik magukat véleménymonopóliumra törekvő pártok, szociáldemokratának a nagytőkések érdekképviseletei, kereszténynek a civakodók, nemzetinek az öngyűlölők. Ha a hatalomról van szó az eszméket emlegetni botrány és provokáció. A politikai közbeszéd legforróbb szava a zsidó, Kőbányai Jánosnak, a Múlt és Jövő szerkesztőjének szavával: a zsidó kártya, ami a legnagyobb adu, mert az antiszemitát a világcivilizációból ki lehet rekeszteni. Kőbányai szerint egy hatalmi csoportosulás kezében a döntés: „Hogy ki az antiszemita azt mi mondjuk meg, azért, és akkor, amikor mi akarjuk.” (Kortárs 2001/9. 100.old.) Európa eltaszította kebléről Ausztriát, mert ott a választók nacionalista pártot juttattak kormányra. Majd átölelte Szerbiát, holott az ottani választások soviniszta győzteseihez képest Jörg Haider kozmopolita ministránsgyerek. Amerika az őt ért szeptember 11-i terrortámadásra ugyanolyan terrorral válaszolt, hadüzenet nélkül támadva meg Afganisztánt. Közben angyalnak nyilvánította magát, ellenfeleit sátánnak, miáltal minden zavaroszlató szándékot csírájában elfojtott.”(13.o)

Egy kicsit álljunk meg a szeptember 11-i terrortámadás előföltételezésénél. Tulajdonképpen itt logikai csapdák egy külön sorával állnánk szemben. Ami a következő: az ikertornyokat megtámadják szeptember 11-én, ezért támadásba lendül az EÁ – vagyis ez a posteriori, és rögtön a támadás, és ennek tapasztalata után –, ugyanakkor a priori mellőz egy olyan nemzetközi konvenciót és megegyezést, miszerint senkit és semmi körülmény között nem lehet megtámadni, előzetes és bejelentett hadüzenet nélkül. Hiszen akkor megsérti azt az alapattribútumot, ami a nemzetközi hadviselési jogokban leledzik – és amelynek van egy valamilyen étosza és morálja, hiszen keresztény szellemben dolgoztatott ki, vagy többé kevésbé –, tehát valójában úgy cselekszik, mintha teljesen jogosan válaszolna az őt ért sérelmekre. És ezt a totális introspekció jegyében teszi, abban a tudatban, hogy ő úgy cselekszik ahogyan éppen kellene, az „In God we trust” imperativisztikus töltetében. Vagy nem így lenne? Hol rejtőznek a modernitás logikus- és erkölcsrendszerei, avagy a Max Weber–i protestáns etika alapjellegzetességei? Miről beszélünk egyáltalán? Miért lesz az egész fenoménből – ahogyan Czakó jól megvilágítja -, hogy az egész jelenség lefokozódik egy vallási képre, és egy ikonisztikus kétdimenzionáltságra, egy olyan dualisztikus világra, miszerint a rossz és a jó harcának vagyunk a tanúi, ahol a KERESZTÉNY ISTEN áll szemben az ISZLÁMOK ISTENÉVEL. Miért ez a sematikus elképzelés? Honnan ered, és miből táplálkozik?

A magyar kérdés

Ez egy nagyon kényes ügy a jelenkori viszonyok között, ha úgy gondoljuk, hogy kényes az ügy. Mert azt talán elmondhatnánk, hogy van-e vagy nincs Magyarországnak jövője (ezt mind nagy léptékben, mind pedig kicsiben, vagyis a széles magyarság ill. az anyaországi szerint), mert jön a globalizáció, és az EU, és a magyaroknak bent kell lenni. És jó lenne, ha mindenki bent lenne. Még Románia is. Természetesen. És éppen ezért pedig a nacionalista diskurzusnak nincsen helye, vagy legalábbis úgy teszünk. Czakó rákérdez egy pár helyen – és kultúrreflexióval dogozik –, vagyis, hogy kik azok akik tettek valamit a magyarság kulturális felemelkedéséért, és nem utolsósorban a helyes magyar erkölcsi beállítódásért (lásd Az elit és a gondolatrendőrség alfejezetet, 85.o) . Czakó úgy gondolja – vagy legalábbis szuggerálja – , hogy egy adott értelemben a „nemzeti értékeket” más megvilágításba helyezi a globalizáció, vagy esetleg az eukonformálódás. Hiszen – és nehéz dönteni, hogy logikailag helytálló-e –, de a nagy jellegű struktúrák általában gazdasági vezérlőelvűek, vagyis a nagy rendszereket per definitio a tőkemozgatás jellemzi, és ebben is lelik meg értelmüket a modernitásban; ergo az a lényeg, hogy az emberi dimenzióknak minden más összetevője háttérbe szorul. Például a kultúra. Amit Czakó nagyon sajnál. És lehet, hogy igaza van, mert rettenetesen bonyolult kérdés, annak az eldöntése, hogy mi az életünk –és mindenkinek külön-külön - legfontosabb értéke. Vagyis, hogy legyen könyvünk, vagy esetleg „Merdzsónk”, noha ez így kissé sarkított bemutatás. De sokszor pontosan ilyen jellegű polarizációval találkozunk az életben. És az ÚJ VILÁG (v.ö. Aldous Huxley Szép új világával) mégis ekként nyilvánítja ki foga fehérjét. Fej vagy írás. Legyen egy mindenki elégedettségével telített világ ( vagyis elhülyült ), avagy olyan értékhierarchiára épülő rend, ami az ember belső lényegéből fakad.

De mi az ember belső lényege?- tehetjük fel a tízpontos kérdést. Itt meg kellene határozni az „objektív világ által táplált igényeket”, miszerint az ember lényege egy alkalmazkodás a szűkebb és tágabb környezetéhez (lásd. szociáldarwinizmus?), ugyanakkor például az államhoz is, vagyis az etatista elmélet szerint az egyén és a személy igenis fogja be a pofáját (eufémebb változat szerint a szájacskáját), és csinálja azt, amit mondanak neki. Természetesen mindig azok beszélnek, akik hatalmon vannak(!). De ebből egy ugrással máris az anarchiánál lennénk, és pont ezt szeretnénk elkerülni. Hol rejtőzik az a határ miszerint az egyén megtartja függetlenségét, ugyanakkor megmaradnak az individuum jellegzetességei is, és persze nem történnek „világégések”? A 19. századi romantikus filozófia válasza kézenfekvő, ugyanis az egyéniség győzelmét hirdeti (v.ö.Nietzsche gondolataival). A 20. század egyes irányzatai pontosan e két szálat próbálják kibékíteni – vagyis a személy és a hatalmon levő struktúra összegubancolt princípiumait. Hol legyen a rend és kibékülés e két pólus között? Legyenek hatalmas struktúrák, de az ember se törpüljön el. Hol? És meddig?

Összegzés

Ha nem is állítanánk esetleg azt, hogy a Czakó könyv értékes – de ugyanakkor állíthatjuk nyugodtan–, éppen azt kimondhatjuk, hogy a témák sokszínűsége amit felvet, az nem akármilyen műveltségre vall, pontosan a problematizálás finomsága miatt. Találkozik itt egy olyan értékpozitivizmus, amelyik az elmúlt század félbemaradt kérdéseit próbálja összefoglani, és amelyek éppolyan ősrégiek akár az emberiség. Vagyis alapkérdésekkel és alapállásokal foglalkozik. Erre lehetne azt mondani, hogy egy kis eklekticizmus keveredett akár az opusba, mert az analitikus verseny, amit a tudomány inokulál és gerjeszt magában, és amely mindenkit magával sodor újabban ( pontosan a modernitás szakosodása következtében, ami embertelen arcot ölt magára ha akarjuk, ha nem), ez bizony nem enged meg olyan metafizikai kérdéseket, amelyeket éppen Czakó vet fel az irományában. És ő tudja, hogy ezeket a kérdéseket és problémaköröket nem ő vetette föl elsőíziben, hanem ezek ősrégi kérdések, és vének is.

Akár a Föld, ha egy kissé belekalkuláljuk a jól ismert nóta parafrázisát a végszóba. Amely ne legyen eldobható.

Amikor pofátlanul vigyorognak valahol máshol

Enyhén frusztráló amikor a trófikus lánc legalján érzi magát az ember, nem mintha ténylegesen valahol ott lennénk, de azért a multik kiakasztanak. Már egy jó ideje lóg nekem bizonyos összeggel az egyik osztrák multinak a romániai kirendeltsége, és nem tudok lépni ezen a szinten. Azért szemtelenek, mert mindig úgy érzik, hogy a kezükben van a gyeplő, és úgy diktálják a tempót ahogyan az nekik éppen tetszik.
Valaki próbáljon nem megfelelni nekik...
A hierarchikus berendeződések sok helyütt modellezve voltak, amelyikre tisztán emlékszem, és amelyik ebben az esetben beugrott, az J. Heller Valami történt c. regényében jelenik meg. Egy hatalmas bürokratikus rendszer a maga őrületével, a fel s alá futkosó kis katonáival, hogy mindenki legyen a helyén.
Kérem tisztelettel, az ilyesmit a magamfajta ember egyre kevésbé tűri, valójában rettenetesen unja. Ilyenkor az szokott bekövetkezni - a saját elmém működését ismervén - , hogy megoldásokon kezdek gondolkodni, ami a beállt helyzetet felcserélheti egy másikkal.
Általában az szokott lenni, hogy akik fent vannak rettenetesen biztonságban érzik magukat.
Igen ám, de az élet ennél azért szövevényesebb. És a történelem jóval több példát szolgáltatott már arra vonatkozóan, hogy a jelenségek felpöröghetnek.
Nem tudom, hogy mi a teendő. De ha pofátlanul is ezt a helyzetet tartják fönt, akkor lépni fogok, méghozzá radikálisan.
Ennek a fele sem tréfa.

A kultmenedzsment-kérdések aktiválódnak

Jó lenne ha meg lehetne azt is oldani ebben a kis országban, hogy miként is működik a kultmenedzsment. Mert úgy látom, hogy nagyon sántít valamiért ez az egész hercehurca. Egyrészt ott vannak az irtó gyenge szakemberek, akik vagy nincsenek jól felkészítve (nem részesültek megfelelő és specializált oktatásban), vagy nem érdekli őket ez a része a jelenségnek. Illetve van egy olyan alesete is a ennek a témakörnek, hogy valamennyire érdekli őket az egész történet, mert valamilyen belső motivációból fakadóan szeretnének érdembeli produktumokat összehozni, csak éppen a gazdasági szektorral nem tudnak zöld ágra vergődni.
Mert úgy tűnik, hogy jóban kell(ene) lenni a Gazdasági Démonnal.
Ha nem ezt tesszük, akkor márpedig elesünk egy sor szponzorizálástól, mecenatúrától, és még sorolhatnám.
Kik lennének azok akik hivatottak, hogy ezt a részét a munkának elvállalják? Mert az tény, ahogyan utazgatok időnként kis Erdélyországunkban, hogy sokan szeretnének művészek lenni, és ez rendjén is lenne, de azt már nem tudják, hogy minden megnyilvánulásuk pénzbe kerül. Azaz költségek lennének a horizonton.
Egy rakás elszámolás.
Telefonálások, netvadászat, minden a csoda.
Én ezt azért tudom, mert a saját bőrömön is tapasztaltam, hiszen egy adott periódusában az életemnek a Kolozsvári Nemzeti Színháznál (Tompa Miklós Társulat) dolgoztam, közönségszervezőként. Lehet, hogy nem a leghatékonyabban végeztem a munkámat, hiszen mindig lehet jobban is, de egy-két dolgot azért megfogalmaztam magamnak már annak idején. És azóta ezt a jelenséget árgus szemekkel figyelem.
Szerintem Erdélyben nincsen kultmenedzsment.
Nincsenek olyanok, hogy profi kulturális menedzserek, vagy szervezők.
Ez olyan mint azok az autószerelők, akik úgy-ahogy megtanulnak egyet s mást az autókról és elkezdik magánszorgalomból bütykölni a járgányokat, 'majd lesz valami' alapon. És aztán elkezdenek feketézni, hogy megéljenek ebből a a kis tudásukból.

Jó lenne valamilyen fórumot összehozni, ahol hasonló helyzetben lubickoló kis halak összeröffennének, hátha valami okosat kihozhatnánk magunkból. És bizonyos tapasztalatcserére is sor kerülhetne. És ezt csakis magánkezdeményezésekként képzelném el, nehogy valaki azt gondolja, hogy ebbe is bele kell szólnia az Rmdsz-nek, vagy netalán az államnak. Akkor már minden el van cseszve, mondom én!!!

A cicomás fickók a nőket engesztelik

Egy érdekes cikket találtam, innen fordítottam - Buried Treasure, The Great Happiness Space by Justin Sevakis, 18.sept.2008

A Nagy Boldog Tér - Egy szerelemrablónak a története
A Nagy Boldog Tér egy vendéglátós klubnak a története Oszakának a Minami negyedében melynek neve Stylish Café Rakkyo, egy hangos lüktető bár fiatal és karaokéra beállított kliens bázissal.
Ez az első számú “vendéglátós klub” a környéken, mely még a Tv-n is hirdetve van. A tulajdonosa és a legfőbb húzóereje egy Issei nevű fickó. Olyan nőket kap meg amilyeneket csak akar. (”Évente 365 nővel léptem szexuális kapcsolatba” - kérkedik.) És képtelen mennyiségű összeget kapar össze magának: 50.000 US$ - ig havonta. Úgy van felöltözve, mint egy csúcsdivat tervező és könyörtelenül is kicicomázott ugyanakkor, Issei és a szépfiús társasága kimennek az utcára minden este, hogy felcsípjenek néhány klienst.

Nehéz lenne amellett érvelni, hogy ez egy parazita életforma. A lányok bejönnek és obszcén mennyiségű pénzt dobnak ki – sokszor több száz dollárt egy alkalommal -, hogy eltöltsenek némi időt ezekkel a vonzó és szórakoztató fickókkal. Az alkohol úgy folyik mint a víz. Mint az ourani banda, a fickók jóképű, gúnyos, elbűvölő és tökéletes játékosok. De ahogyan sokszor megesik a szociális körökben, az alapul szolgáló kölcsönhatás sokkal komplikáltabb, mint amit a felszínen megfigyelhetünk.

Mindazoknak akik látták már az Ourant [ez egy manga sorozat, megj.tőlem.D.J.], a lányok turista látványosságát, szédületes módon gyönyörűséggel, udvarolva egy vonzó host felé, nos ez egy megszokott dolog. “Négy évvel ezelőtt még izgatott volna – mondja Issei - de most már nem. Inkább stresszelő a számomra. Azt, hogy “szeretlek” túl sokszor mondtam már. És most nem kérkedek.”

Csak akkor ha megállt a „szeretlek”-nél. Minden lány végtére különböző. Egyeseknek ott van a szex. (Add meg neki, és valószínűleg sosem érzi majd szükségét, hogy viszatérjen.) Másoknak csak a csevegés lenne, lábdörzsölés, egy szerető (barát) az éjszakára. Isznak, flörtölnek, balhéznak.

Jake Clennell brit rendező Rakkyo körül mászkált mialatt Oszakában egy másik filmet forgatott. Ez egy különös turistalátványosság egy külföldinek: ezek a nyájas, kifogástalanul öltözött fiatal férfiak szisztematikusan követik a nőket az utcákon, mire a legtöbbjük elrohan és kikosarazza őket. Egy rövid csevegés után, a veterán filmoperatőr és tévé-dokus rendező megkapta Issei beleegyezését a filmezésbe, nos, mindent. Majdnem semmi sincsen megvágva aminek az elkövetkező két hétben Clennel tanúja volt.

Az első jele annak, hogy ez nem egészen a világ legegészségesebb életmódja, már korán meg lett említve. Bárki tanúsíthatja, hogy fizikailag az már egy óriási vám, ha bárki 25 felett partizni próbál egész éjszaka. A lányok gyakran azt kérik, hogy a fickók teljes pezsgős üvegeket döntsenek magukba, rendszerint egy olyan "bérlő” ceremónia keretén belül melynek neve Champagne Call, amikor is egy üveg ára több száz dollárt is elérhet. Állítólag az odaadó vendéglátójukkal meg kell ezt osztaniuk ameddig a személyzet többi része vidítja őket, de általában mégis a vendéglátók megisszák az egészet helyettük. Issei tipikusan tíznél több palackot dönt magába, és kihányja ezt két vagy három alkalommal. – Láttam olyan fickókat, akik vért hánytak – mondja - , a májamnak valószínűleg lőttek.

Mind a vendéglátók, mind pedig a kliensek meglepően őszinték. Az ügyfél-réteg nem is lehetne boldogabb. “Megváltoztatták az életemet” – ez nem egy szokatlan érzés közöttük. Beleszeretnek a vendéglátókba, és mind boldogok fizetni néhány száz dollárt éjszakánként, azt színlelve, hogy kapcsolatban vannak emezekkel. Szeretnék férjhez menni Isseihez – mondják . Van egy kedves szerepe magáról. És mindig kész ezeket elszórakoztatni olyan ötletekkel, miszerint megtörténhet, hogy egy napon együtt lesznek majd.

Issei embereket megnyerő természete teljes egészében egy színlelés. “Nekünk boldogokká kell tennünk, tehát amikor hazudnunk kell, akkor hazudunk. Ha őszinte lettem volna, akkor sok lány bizony gyűlölt volna.” Az a fontos ötlet, hogy visszajöjjenek, így tehát ők úgy alakítanak, mintha közben ugratnák. Sosem álmodnak arról, hogy egyszer komolyan randizzanak ezekkel a lányokkal. Egyesek igazából és egyenesen visszahőkölnek legbelül.

És honnan van emezekenek [a lányoknak, megj. én] ilyen sok pénzük? Ahogyan ez kiderült, a többségük szintén hostess, vagy fuzoku, szex munkások olyan helyeken mint a soaplandek [itt a nők a férfiakat masszírozzák, és a teljes szexuális jutattás sem ritka, megj. tőlem D.J.] és az imídzs klubok. Bőséges pénzmennyiséggel megáldva de az önértékelés és a felelősség hiányában, ők válnak a Rakkyo leghűségesebb ügyfeleivé, néhány száz dollárt fizetve éjszakánként.

Ez a dolgokat nagyon elbonyolítja. A lányok függeni kezdenek attól, hogy hatalmuk van a férfiak fölött, amit ezekben a hostklubokban érnek el, mindezeket a napi munkájukért cserébe, egy olyan kombinációként mely gyógyító és kényes bosszú is ugyanakkor. A kölcsönös fejjáték határtalan [itt head game van megjelölve, ami egyaránt jelenthet fellációt, de azt is ahogyan egy kapcsolatban valaki nem őszinte és becsületes, illetve azzal a céltudatos szándékkal mely megtéveszti a partnert úgy, hogy ragaszkodásra ösztökélje miáltal érzelmileg függjön ettől. Nem semmi! – toldom meg! Megj. tőlem D.J.] Egy lány (akinek Issei feltárta az egzisztenciájának a veszedelmeit) hosszasan elbeszélgetett ővele a “kapcsolatukról”, próbálván érvelni amellett, hogy a legfőbb ideje elhagyni a klubot, és megházasodni vele egyszer és mindenkorra. Ez egy komoly beszélgetés volt számára (a lánynak, megj.tőlem), és Issei sarokba szorítva, megpróbált diplomatikus lenni, hogy ne idegesítse föl. Egy magáninterjúban elmesélte, hogy az ő álma, hogy Issei felesége legyen…de SZÁMTALAN más hostklubot látogat meg ugyanakkor.

Bizonyos fiúk aggódnak amiatt, hogy engedélyezik ezeket a nőket, hogy folytassák az életüket mint prostituáltak, és valóban a Rakkyonak szigorú politikája van arra vonatkozóan, hogy ne éljenek vissza azzal amikor ezek túl részegek tisztán gondolkodni. Borzasztó, vétkes dolog arra gondolni, hogy egy megtört nő ragaszkodásának az objektumává váljon valaki, addig a pontig, amikor a nő még folytatja saját maga pusztítását egy nem létező kapcsolat képzetében.

Más megközelítésben sokuknak ezeknek a nők közül, a hostok, egyszerűen mindenük amijük van. Egyik fiatal host az interjú alatt összeomlik. „Egy rakás pénzük van, de csak néhányuknak tartalmas az életük...Szerelmesek szeretnének lenni, szeretnék ha kívánva lennének, és mind ide jönnek emiatt. Az emberek nem olyan erősek, főleg egyedül. Még akkor is ha egy rakás pénzzel maradunk, amikor kimennek az ajtón egy ’köszönömmel’ távoznak."

Clennel egy évvel később visszajött a Rakkyohoz, hogy meglátogassa Isseit és a fiúkat, és mindazokat akiket portrézott, és még mindig itt dolgoztak. Nagyon meghökkent amikor látta, hogy a munka mennyire megöregítette emezeket: noha csak egy év telt el, az életmód tisztán megkövetelt egy fizikai vámszedést. Ugyan még csak a korai 20-as éveikben járnak, máris öregebbnek néznek ki. Tényleg, a legtöbb host nem bír ki egy hónapnál többet. Megkérdeztem Clennelt, hogy a hova megy a pénz, és látszólag sokuk munkásfiú kik próbálnak segíteni a családjukon. (Bevallom, egy kissé szkeptikus vagyok a zokogós sztorijukért, egy japán magazin nyomán, mely még orvosi küldőcédulákat is belekevert a beteg anyukáknak.)

Issei soha nem házasodott meg, avagy lett volna boldog. “Olyan rég óta dolgozom hostként, hogy már elfelejtettem ki is vagyok” mondja, míg egy másik host bevallja, “elkezdesz érzéketlen lenni… Még mindig azt hiszem, hogy egy lány csinos vagy szép, de számunkra ők ügyfelek, és máris az eladási paramétereimen kezdek gondolkodni. Szemétté változik az egész.” Minden este végén, soká azután, hogy a napfény eltűnik, a legtöbb fickó annyira fáradt/részeg, hogy már alig tudnak fennmaradni. Belesüppednek a taxi hátsó ülésébe. Tíz palack pezsgő után nem is tudom elképzelni a másnaposságot a következő nap.

Clennel siet rámutatni arra, hogy nem tudja a Rakkyo, vagy az az idő amit a Rakkyo megfigyelésével töltött tipikus-e a többi klub között. A film egy szűk ablak mely erre a fura életre néz, mely abban áll, hogy felbérelt barátja (szeretője) legyen, és abban sok fura és bizarr bonyodalom van. Ez lehet, hogy hamarabb eladja a filmet. Olyan intim futó pillantást vethetünk ezekre az emberekre, hogy lehetetlen egy kissé nem meglátni magunkat őbennük; az a fura tánc mely a host és az ügyfél között játszódik nem más egészében, mint azok a valós kapcsolatok, melyek nagyon is megszokottak számunkra.

Elvégre, amint Misato Katsuragi mondta, a szex olyan : "mint két magányos ember együttes magánya".