Amikor pofátlanul vigyorognak valahol máshol

Enyhén frusztráló amikor a trófikus lánc legalján érzi magát az ember, nem mintha ténylegesen valahol ott lennénk, de azért a multik kiakasztanak. Már egy jó ideje lóg nekem bizonyos összeggel az egyik osztrák multinak a romániai kirendeltsége, és nem tudok lépni ezen a szinten. Azért szemtelenek, mert mindig úgy érzik, hogy a kezükben van a gyeplő, és úgy diktálják a tempót ahogyan az nekik éppen tetszik.
Valaki próbáljon nem megfelelni nekik...
A hierarchikus berendeződések sok helyütt modellezve voltak, amelyikre tisztán emlékszem, és amelyik ebben az esetben beugrott, az J. Heller Valami történt c. regényében jelenik meg. Egy hatalmas bürokratikus rendszer a maga őrületével, a fel s alá futkosó kis katonáival, hogy mindenki legyen a helyén.
Kérem tisztelettel, az ilyesmit a magamfajta ember egyre kevésbé tűri, valójában rettenetesen unja. Ilyenkor az szokott bekövetkezni - a saját elmém működését ismervén - , hogy megoldásokon kezdek gondolkodni, ami a beállt helyzetet felcserélheti egy másikkal.
Általában az szokott lenni, hogy akik fent vannak rettenetesen biztonságban érzik magukat.
Igen ám, de az élet ennél azért szövevényesebb. És a történelem jóval több példát szolgáltatott már arra vonatkozóan, hogy a jelenségek felpöröghetnek.
Nem tudom, hogy mi a teendő. De ha pofátlanul is ezt a helyzetet tartják fönt, akkor lépni fogok, méghozzá radikálisan.
Ennek a fele sem tréfa.