Czakó Gábor könyvkritika

Ez a szöveget visszadobta anno A Hét szerkesztősége. Természetesen azért is, mert nem volt elég baloldali. Tartogattam, most pedig közzéteszem.

Kritika-könyvfigyelő

(Czakó Gábor: Beavatás/Az eldobható Föld, Boldog Salamon Kör Budapest, 2002., 313.o.)

Hulladékvilág, a mi örökségünk

Alapgondolatok

Czakó Gábor műve gyomorremegtető mű – kis túlzással talán –, azt is mondhatnánk, hogy mindjárt gondolkodásra serkentő, és valamilyen alapállásra rámozdító. Hiszen az emberi alapállásokról/ból próbál ízelítőt adni. Azokból, amelyekből tulajdonképpen oly nagy hiányt szenvedünk a mai zaklatott korunkban, kissé pontosítva: ínséges korunkban. És jó szó, hogy ínség, hiszen elvileg a globalizált struktúrák mindent megadnak a fogyasztói belátású és beállítódású embernek, látszólag a felvilágosodás embereszményei következtében és után, és főleg a tömeges indusztrializálódás után. Hiszen egyéb sem kell csak választani. Igen ám, de ennek a választásnak egyrészt szofisztikai rejtelmei vannak, hiszen a társadalmak beállítódásai alapján a modern választási metodológiák, és főleg az a látszat, hogy a kortárs ember választhat, valamilyen teljesen más jelenségnek az okozata. Főleg a reklámiparnak. Ezt már sokan megírták, nem különösebben figyelmet keltő. A csúsztatás ott kezdődik, hogy a reklám felbújtatásában, abban az aktusában, hogy látszólag szabad választmányában rendelkezik az ember az élete fölött, ez így ebben a megközelítésben nem állja a helyét. Mert a reklám a rábeszélés művészete. És a mellébeszélésé is egyben.

És itt jön Czakó kötetének a következő beütése. Tudniillik, hogy a modernitás elveszíti a szavak helyes használatának a módszertanát és vezérlőelvét, és valahol kisiklik – talán még a történelem hajnalán! – a Szavak viszonyulása az emberhez. Valahol valaki arra gondolt, hogy megtéveszti az embereket, hogy másképpen gondolkodjanak alapdolgokról. Ezek az alapdolgok egy normális emberi életben az alkotáshoz fűződnek, a szerelemhez, a szeretethez és még sorolhatnánk. Vagyis röviden értékekhez.

Ebben a megvilágításban egy kultúrantropológiai hozadék bújik/bújhat meg, hiszen azt a tézist feszegeti, miszerint az emberiségnek volt – és amit elveszített bizony! – egy aranykora. Ezt az ’Aranykort’ a harmónia jellemezte leginkább és a mérték. Irodalmi utalásai Hamvas Bélánál jócskán megtalálhatók, ő például sokat utal René Guénon francia gondolkodóra, és mellesleg Julius Evola olasz ’tradicionalista filozófus’ is benne lenne a pácban. Julius Evolaval lenne egy kis baj, mert ő a Mussolini korának nagy haszonélvezője, ezért ezen tradicionalitás, illetve a tradicionális filozófiák műértője mintegy megfürdik a jobboldali és főképpen fasisztoid típusú és jellegű ideológiákban, úgyhogy az ő nevét egyelőre lehet ejteni. (Állítólag Mircea Eliade egyszer meglátogatta a lakásában, Rómában, a második világháború idején, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz...)

Az elértéktelenedés és az értékek

Teljesen mindegy hogyan közelítünk a problémához, hiszen akinek van egy kis sütnivalója az érzi, hogy korunk szimultaneitása, illetve annak az érzékeltetése, hogy mindezt birtokolja és kontroll alatt tartja, annak rá kell jönnie, hogy egy kis problémával küszködik. Mert a Modernitás ( és szándékosan hagyhatjuk el a Posztmodern terminológiát, mert nem sokat jelent újabban ) alól kisiklik a talaj, pontosabban ezért az értékvesztés miatt. Ott ahol nem becsülik meg a kultúrát, ott kezdődik a Gazdaságkor (Czakó megnevezése és terminológiája szerint). A Gazdaságkor elértéktelenedését így jellemzi: ”A mai, globalizált világgazdaság sokszorosan összeszőtt értékrendszere azt jelenti, hogy jók és gonoszok egy tálból cseresznyézünk. Valamennyien megmártózunk a rendszerbe épített cinizmusban, Hamvas szavával az életrend aljasságában, amikor elfogadjuk Gazdaságkor játékszabályait, és élvezzük a pillanatnyi előnyöket.”(kiem. tőlem.D.J.)(135.o.)

A pillanatnyi előnyökről nem kell sokat regélni. Olyankor, amikor a média tele van mindenféle hányaveti sztárriporterrel, popcsillaggal, akik a felületességet és a látszatot képviselik, csakis azért, hogy pillanatnyi előnyben részesüljenek – ahogyan Czakó jól látja –, vagyis a carpe diem teljes félreértelmezésén fáradoznak –ami természetesen a mai napnak a megélését és meglovagolását jelenti–, és amiben nincsen semmi rossz, csak éppen ne az elértéktelenedés beemelésével tennék ezt. Mert a jelenkor jelszava lehetne a látszat, és a mély emberi struktúrákra való rákérdezéseknek az elódázása. Mert azok – elvileg – a Gazdaságkor gyorsröptű válaszának értelmében nem hoznak pénzt a házhoz.

Gondoljunk csak a minap lezajlott Oscar–díjkiosztásokra. Nem mintha valakinek valamilyen baja lenne mindazzal, amit az Álomgyár/Hollywood legyárt a közönséges halandóknak, mert elvileg jogában áll ezt cselekedni, és ’eladni az illúziókat’ azoknak akiknek az élete nem sokat ér önmaguk szemében, de egy-két megjegyzés erejéig álljunk meg egy pillanatra. Tudva lévő, hogy eleve a megrostált forgatókönyvekkel dolgoznak. Egyrészt. Mert ha nincs elég néző, akkor nem éri meg. „No money” – mondja Frank, a fiktív producer. És akkor a rendező kereshet egy újabb helyet magának. Vagy ha nem játszhatnak benne ismert színészek, akkor megint deficites a vállalkozás. Mert az idolumok azok kellenek. A ’felnövekvő generációknak’.

A korrupció

Nem egy új téma, régi akár az emberiség. A kultúrantropológiai kérdésfelvetésben a korrupció kérdése egészen az idők keletkezéséig és a Teremtésig nyúlik vissza. Vagyis Ádámig és Éváig, és Káinig és Ábelig. Tulajdonképpen a korrupció romlást jelent eredeti megközelítésében: „A korrupció eredeti értelme romlás. Valami ami eddig jó volt és hibátlan, bomlani, mállani és pusztulni kezdett. Kézenfekvőnek látszik a kérdés, hogy külső okokból korrupt-e valaki vagy valami, netán mélyebbről, a létéből ered a baj?”(158.o)

A belső vívódások szerint jön létre a korrupció, abban a megközelítésben miszerint valaki (egyén, egyed) nem tud úrrá lenni magán, és nem tudja követni az alapnormákat, az alapértékeket. Az alapértékek a fenti fölvázolás szerint egyszerűek, hiszen csak egy kis ’introspekció’ szükséges annak, aki ezt el szeretné végezni magán, és mindjárt meg is találja a válaszokat. Hiszen az alapértékek a Teremtés vezérlőelve szerint a priori benne lennének az emberben. Tehát adottak. Eleve mindenkiben benne vannak. Ami a bökkenő – és ez az egész fejleménynek a kulcsa –, hogy ezt hogyan fejleszti ki magában az egyén. Hogyan kérdez rá magára. Ebben a megfoghatóságban rejlik mindennek a titka. Tehát a titok bennünk van. Ez ilyen egyszerű, mégha sommás is a megállapítás.

A terror a világban

Egy érdekes bejegyzésre is figyelhetünk hirtelenjében.

„Vicc, hogy szabadelvűnek nevezik magukat véleménymonopóliumra törekvő pártok, szociáldemokratának a nagytőkések érdekképviseletei, kereszténynek a civakodók, nemzetinek az öngyűlölők. Ha a hatalomról van szó az eszméket emlegetni botrány és provokáció. A politikai közbeszéd legforróbb szava a zsidó, Kőbányai Jánosnak, a Múlt és Jövő szerkesztőjének szavával: a zsidó kártya, ami a legnagyobb adu, mert az antiszemitát a világcivilizációból ki lehet rekeszteni. Kőbányai szerint egy hatalmi csoportosulás kezében a döntés: „Hogy ki az antiszemita azt mi mondjuk meg, azért, és akkor, amikor mi akarjuk.” (Kortárs 2001/9. 100.old.) Európa eltaszította kebléről Ausztriát, mert ott a választók nacionalista pártot juttattak kormányra. Majd átölelte Szerbiát, holott az ottani választások soviniszta győzteseihez képest Jörg Haider kozmopolita ministránsgyerek. Amerika az őt ért szeptember 11-i terrortámadásra ugyanolyan terrorral válaszolt, hadüzenet nélkül támadva meg Afganisztánt. Közben angyalnak nyilvánította magát, ellenfeleit sátánnak, miáltal minden zavaroszlató szándékot csírájában elfojtott.”(13.o)

Egy kicsit álljunk meg a szeptember 11-i terrortámadás előföltételezésénél. Tulajdonképpen itt logikai csapdák egy külön sorával állnánk szemben. Ami a következő: az ikertornyokat megtámadják szeptember 11-én, ezért támadásba lendül az EÁ – vagyis ez a posteriori, és rögtön a támadás, és ennek tapasztalata után –, ugyanakkor a priori mellőz egy olyan nemzetközi konvenciót és megegyezést, miszerint senkit és semmi körülmény között nem lehet megtámadni, előzetes és bejelentett hadüzenet nélkül. Hiszen akkor megsérti azt az alapattribútumot, ami a nemzetközi hadviselési jogokban leledzik – és amelynek van egy valamilyen étosza és morálja, hiszen keresztény szellemben dolgoztatott ki, vagy többé kevésbé –, tehát valójában úgy cselekszik, mintha teljesen jogosan válaszolna az őt ért sérelmekre. És ezt a totális introspekció jegyében teszi, abban a tudatban, hogy ő úgy cselekszik ahogyan éppen kellene, az „In God we trust” imperativisztikus töltetében. Vagy nem így lenne? Hol rejtőznek a modernitás logikus- és erkölcsrendszerei, avagy a Max Weber–i protestáns etika alapjellegzetességei? Miről beszélünk egyáltalán? Miért lesz az egész fenoménből – ahogyan Czakó jól megvilágítja -, hogy az egész jelenség lefokozódik egy vallási képre, és egy ikonisztikus kétdimenzionáltságra, egy olyan dualisztikus világra, miszerint a rossz és a jó harcának vagyunk a tanúi, ahol a KERESZTÉNY ISTEN áll szemben az ISZLÁMOK ISTENÉVEL. Miért ez a sematikus elképzelés? Honnan ered, és miből táplálkozik?

A magyar kérdés

Ez egy nagyon kényes ügy a jelenkori viszonyok között, ha úgy gondoljuk, hogy kényes az ügy. Mert azt talán elmondhatnánk, hogy van-e vagy nincs Magyarországnak jövője (ezt mind nagy léptékben, mind pedig kicsiben, vagyis a széles magyarság ill. az anyaországi szerint), mert jön a globalizáció, és az EU, és a magyaroknak bent kell lenni. És jó lenne, ha mindenki bent lenne. Még Románia is. Természetesen. És éppen ezért pedig a nacionalista diskurzusnak nincsen helye, vagy legalábbis úgy teszünk. Czakó rákérdez egy pár helyen – és kultúrreflexióval dogozik –, vagyis, hogy kik azok akik tettek valamit a magyarság kulturális felemelkedéséért, és nem utolsósorban a helyes magyar erkölcsi beállítódásért (lásd Az elit és a gondolatrendőrség alfejezetet, 85.o) . Czakó úgy gondolja – vagy legalábbis szuggerálja – , hogy egy adott értelemben a „nemzeti értékeket” más megvilágításba helyezi a globalizáció, vagy esetleg az eukonformálódás. Hiszen – és nehéz dönteni, hogy logikailag helytálló-e –, de a nagy jellegű struktúrák általában gazdasági vezérlőelvűek, vagyis a nagy rendszereket per definitio a tőkemozgatás jellemzi, és ebben is lelik meg értelmüket a modernitásban; ergo az a lényeg, hogy az emberi dimenzióknak minden más összetevője háttérbe szorul. Például a kultúra. Amit Czakó nagyon sajnál. És lehet, hogy igaza van, mert rettenetesen bonyolult kérdés, annak az eldöntése, hogy mi az életünk –és mindenkinek külön-külön - legfontosabb értéke. Vagyis, hogy legyen könyvünk, vagy esetleg „Merdzsónk”, noha ez így kissé sarkított bemutatás. De sokszor pontosan ilyen jellegű polarizációval találkozunk az életben. És az ÚJ VILÁG (v.ö. Aldous Huxley Szép új világával) mégis ekként nyilvánítja ki foga fehérjét. Fej vagy írás. Legyen egy mindenki elégedettségével telített világ ( vagyis elhülyült ), avagy olyan értékhierarchiára épülő rend, ami az ember belső lényegéből fakad.

De mi az ember belső lényege?- tehetjük fel a tízpontos kérdést. Itt meg kellene határozni az „objektív világ által táplált igényeket”, miszerint az ember lényege egy alkalmazkodás a szűkebb és tágabb környezetéhez (lásd. szociáldarwinizmus?), ugyanakkor például az államhoz is, vagyis az etatista elmélet szerint az egyén és a személy igenis fogja be a pofáját (eufémebb változat szerint a szájacskáját), és csinálja azt, amit mondanak neki. Természetesen mindig azok beszélnek, akik hatalmon vannak(!). De ebből egy ugrással máris az anarchiánál lennénk, és pont ezt szeretnénk elkerülni. Hol rejtőzik az a határ miszerint az egyén megtartja függetlenségét, ugyanakkor megmaradnak az individuum jellegzetességei is, és persze nem történnek „világégések”? A 19. századi romantikus filozófia válasza kézenfekvő, ugyanis az egyéniség győzelmét hirdeti (v.ö.Nietzsche gondolataival). A 20. század egyes irányzatai pontosan e két szálat próbálják kibékíteni – vagyis a személy és a hatalmon levő struktúra összegubancolt princípiumait. Hol legyen a rend és kibékülés e két pólus között? Legyenek hatalmas struktúrák, de az ember se törpüljön el. Hol? És meddig?

Összegzés

Ha nem is állítanánk esetleg azt, hogy a Czakó könyv értékes – de ugyanakkor állíthatjuk nyugodtan–, éppen azt kimondhatjuk, hogy a témák sokszínűsége amit felvet, az nem akármilyen műveltségre vall, pontosan a problematizálás finomsága miatt. Találkozik itt egy olyan értékpozitivizmus, amelyik az elmúlt század félbemaradt kérdéseit próbálja összefoglani, és amelyek éppolyan ősrégiek akár az emberiség. Vagyis alapkérdésekkel és alapállásokal foglalkozik. Erre lehetne azt mondani, hogy egy kis eklekticizmus keveredett akár az opusba, mert az analitikus verseny, amit a tudomány inokulál és gerjeszt magában, és amely mindenkit magával sodor újabban ( pontosan a modernitás szakosodása következtében, ami embertelen arcot ölt magára ha akarjuk, ha nem), ez bizony nem enged meg olyan metafizikai kérdéseket, amelyeket éppen Czakó vet fel az irományában. És ő tudja, hogy ezeket a kérdéseket és problémaköröket nem ő vetette föl elsőíziben, hanem ezek ősrégi kérdések, és vének is.

Akár a Föld, ha egy kissé belekalkuláljuk a jól ismert nóta parafrázisát a végszóba. Amely ne legyen eldobható.