Rövid óda a giccshez

Ha márpedig nem lenne, akkor mivel hasonlíthatnánk össze a nagy műveket? Mitől lenne egy Klimt kép annyira fenséges egy női akttal a középpontjában, ha nem láttunk volna már ezer darabot, az erdő szélén kibomlott hajjal meztelenül sétáló sellőt ábrázoló képből? (Most azokra értem pontosabban, amelyeket mindenikünk ismer, az elterjedt változata az éppen bőgni készülődő szarvas, ahogyan nyitja a szájüregét, hogy onnan majd jelenlétét tegye ismertté az erdő többi szelíd és kevésbé szelíd lakója számára. No meg a nőstények számára, ami talán a legfontosabb szempont, és egyáltalán nem elhanyagolandó. A szarvas legyen szarvas.)
Mitől lenne annyira lehengerlő egy Bach orgonamű, ha viszonyításképpen nem lenne meg bennünk azoknak a zenei fércműveknek az analóg leképezése, amire ilyenkor éppen gondolunk? Azoknak a klapniknak az akkordmenete, amelyeket előszeretettel használnak az esküvőkön, gyönyörű műanyag hangszínekkel, és amelyek a leginkább a nyolcvanas évek derekán divatba jött elektromos órák hangszínével vetekszenek.
Lássuk be, a giccsre szükség van. Hatalmas szolgálatot tesz a befogadónak, és a társadalomnak úgy általában. Van egy viszonyítási alapunk eszerint, nem mintha teljesen komolyan gondolnám ezt, de talán mégis van benne valami.