Sodródásaink

A reggeleimben van valami mágikus, és szétesett, valami tükörszerűen összetört, valami megmagyarázhatatlan "most hova tovább" érzés, valami keresésféle. Még nem érzem, hogy elértem volna olyasmit, amivel teljes mértékben elégedett lennék, persze az is igaz, hogy ha ez létrejönne, akkor semmit sem csinálnék ezentúl. Legalábbis fennállna a veszélye. Nem tudom.
Nagy terveket kellene szőni, mint az ún."nagy emberek", akik teljes tudatossággal élik le életüket. És aztán ha unalmas élet belülről nézve! A lényeg, hogy kint másképp lássák a többiek. Hogy irigykedjenek.
Ez lenne az élet keresztmetszete? Ennyiből állnának a hétköznapjaink, amikor rutinszerűen kell nekiállni a következő cselekvéssorozatnak? Mi ez az egész? Mitől él igazán az ember?
A vágy visz előre, és ugyanakkor az is tesz tönkre bárkit. Ez a paradoxon teljesen átitatja az egész emberi létezést. Minden nap majd minden percében jelen van. Van-e olyan perc amikor nem vágyunk valamire? Egy pozícióra, jobb állásra, több keresetre, mélyebb szerelemre? Ha lenne, akkor feltétlenül lennénk boldogok szerintem. (Lásd Müller Péter fejtegetéseit a Boldogság c. kötetében.)
De ettől nem tudunk elrugaszkodni egyelőre, csak bátorítjuk magunkat, hogy jobb lesz ha szert teszünk erre meg arra a dologra. Ez valójában egy ámítás. Hiszen akkor nem kell szembenéznünk a kisszerű, és kiüresedett életünkkel. Mindig elfoglaltak vagyunk valaminek a megszerzésével. Ez kívülről úgy hat, mintha fontos teendőink lennének. Ezt nevezik fontoskodásnak.
Ha életem majd minden percében azzal vagyok elfoglalva, hogy valamit megszerezzek, akkor nem kell választ adnom arra a kérdésre, hogy valójában ki is vagyok. Csak sodródom az árral, újabban egy fogyasztói- azaz konzumtársadalom keretein belül.
Van egy kapcsolatom, de már nem jó, kilépek, jöhet a következő.
Ezek az egyenletek járják manapság.
Minden műanyagból van.