Telecaster

Linear bolear et linearis borealis

Metafizikai csodálat

Minden rejtett egyben, csak EROTIKA és semmi más. Már majdnem teljes a zuhanás, kreativitások lóhalálban merülnek el egy felfújt rettenetben, és ez a rettenet valójában a másoké. A RENDBE TETT élet záloga már benned lelte meg helyét, nem is feltételezhető, hogy másként lenne. Minek kellene megint újraértelmezni mindent, amikor már önmagad egy egész életet erre áldoztál, hogy megfejtsd azt amit nyitni szerettél volna? De te mindent kinyitottál. Megfejtetted a kozmogóniai titkokat - vagy majdnem - , de legalább elindultál ezen a pályán. Majd a kozmológiai következett. Majd megnézted, hogy miben rejtőzhet az emberi akarat? Miért sóvárog az emberi nem a Hatalom után? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket, és feladatokat kezdtél pedzeni, és valamilyen részeredményre jutottál. Majd következett a szív leleménye. Ehhez annyira be kellett keményíteni, hogy belásd azt mennyire alapszituáció a szeretet elevensége. Hogy ne csak tudd, hanem érezd is azt, hogy adhatsz valamit magadból! Szétnézel, és embereket látsz magad körül, akik sietnek nap mint nap valamilyen irányba, egy látszólagos cél után. Néha, talán felületességből vagy akár kíváncsiságból utánuk eredtél, hadd lásd mi is sül ki az egészből, de semmi kézzelfoghatóval nem maradtál. Ilyenkor tanulod meg az alapleckét: TE MAGAD KELL MEGTALÁLNOD A SAJÁT UTADAT. Az út végtelen erejéből fakadóan nem kell semmire sem gondolnod csak arra, hogy mennyire élvezhető az, hogy egyáltalán utazhatsz. Hogy itt vagy - akár egyszeri életben, amint a modernitás hirdeti, akár többször, mintha keleti bölcseletben hinnél - ez az igazi csoda. Pascal még hitt a csodákban, azon tudósok közül, akikben volt valamilyen érzékenység az élettel szemben, a fejlődéssel és valamilyen rejtett entitással szemben, amit egyesek Istennek neveznek.

Minden visszavezethető egy rettenetesen Nagy Káprázatra és Illúzióra. Ezt a hindu bölcselet a Maya fátylának nevezi. Ez az a fajta köd, aminek a sűrűjében a dolgok kontúrjai folyton változnak. Nem beszélve arról, hogy valójában semmi sem megragadható. Minden kisiklik a megfigyelőnek az akarata alól, mintha egy elvetemült kígyó próbálna menedéket keresni magának az éjszaka sűrűjében. De a kígyó nem elvetemült, csak a MAGA ÉRTELMÉT KERESI. Azon A SZINTEN érez és gondolkodik, amelyiken éppen regnál és tartózkodik.

Hetelő hetekben

Fullba' megy az érzékiség, nem semmi, magozom a szavaimat, és tényleg. Nem győzök eléggé hálás lenni a Fennvalónak, hogy ennyire megtisztel a lehetőségekkel, így és ennyire figyel, hogy megadja a káprázatot. Mondom Hubának, hogy a Samsara, itt van a káprázat, aztán tudom, hogy nem az, mert az az életciklus behehe, közben éppen javították az utat. (Szóval Samsara és javítják az utat, éppen most reflektálok erre. Hm...) Elnyűtt ábrázatok az autókban, ezt is mondtam. De az már az ő bajuk.

(Sok minden megérkezik a modernitással, ezt már sokan mondták, én is persze.
Ennek az elnyűttségnek is megvannak a maga okai. Sok munkahelyi stressz, örökös aggodalmak, ehhez hasonlók. Megint nem mondtam semmi újat, de érvényesek a megállapításaim.)

A gyönyör kertje volt ezen a héten eddig, kulturálisan. Kedden Pusztai Antal gitárkoncert a Kultúrpalotában, pompás volt, mit mondjak. Szerdán Tasnádi István Paravarietéje, remek előadás, a színészek is egytől egyig jók. Mindenki remekel. Végigröhögtem az egész előadást, mondtam is valakinek, én nem sírni járok egy börleszkbe.
Na igen.
A tegnap Hacu barátunk, aka Székely Attila eresztette ezerrel a Beethoven zongoraversenyeket, ő is mestere a hangszerének.
Jól vagyunk, ezen a héten volt amiből válogatni. A tegnap is válogatnom kellett, hiszen a Székely János Caligula helytartója bemutatóját tartották. De majd utolérem ezt is, remélem.
Most éppen egy tisztes kis kötetbe kezdtem, Anthony De Mello A szeretet útja c.kötetébe. Pompásnak ígérkezik. Igen, sok a dicséret bennem sok minden iránt. Ez van.
Jól érzem magam a bőrömben.
Tavasz van, ezerrel dúl az érzékiség. Zenében, színházban, nőkben. A buja természet nekifeszül, és mi engedünk ennek.
És a szellem is ontja az illatát.

Most nekem az ongoing financing kellene, erre van szükségem, erre is. A folyamatos finanszírozás. Már vannak jelek, hogy bejönnek ezek a projektjeim.
A tavasz őrjítő. Maga a mennyország. Vivát!

Arnoldo Pomodoro

Nők illata egyre inkább

És igen, talán azért sem megyek ki a templomba ma, azaz nem mentem ki, mert leginkább a szép nőket néztem volna. El kell ismernem, szép nők is eljárnak a templomba, nemcsak az öregebbek, vagy a csúnyábbak.
Emiatt sem mentem, mert akkor nem figyelhettem volna oda az ÜZENETRE, az egész Húsvétnak a jelentőségére. Hogy miként és hogyan eszik. Nagykanállal-e vagy csak kis falatokban.
Csakis a szép nőket néztem volna, és akkor Krisztus Urunk zokon vette volna. Habár ő van annyira mérhetetlen bölcs, hogy úgysem haragudott volna meg az én árva lelkemre, mert minek is?
Így csak ez marad meg, hogy itthon maradtam, nem éppen bezárkózván. De így is eszembejutnak a szép nők. Sokan vannak, egyre többen, és most tavasszal igencsak beindul a jelenlétük.
Sebaj, Húsvétkor kevesebbet gondolok a Feltámadásra, pedig a nagypénteki üzenet erről is szól, a megfeszítés gondolatisága mellett, és ezek után megint a szép nők foglalnak majd le. Locsolni nem megyek annyira, illetve csak egypár kellemes és ínycsiklandozó nőt érintek majd. Ha lesz kedvem persze. De valószínűleg lesz.

Amúgy meg mindennek élet szaga van, még mindig. Ennek rettenetesen örülök. Nem érzem annyira a halál szagát, nem tudom miért. Szerintem ez így van rendjén. Hogy ez azért lenne, mert Húsvét alkalmával feljött bennem valamilyen szúfi érzés, netán animista vallások kezdtek keveredni lelkemben?
Az is megtörténhet, sok minden lehetséges kerek e világon.

Éppen a napokban említették a History adón Nusrat Fateh Ali Khan nevét. Hogy az Úr áldja a nevét, mennyi szép percet adományozott nekem ez a remek zenész.

Adi Manolovici

Igaz, hogy Nagypéntekre volt meghirdetve a koncertje, ennek az igen érdekes gitárosnak, a hazai terep egyik élharcosának, már ami a rock-gitározás műfaját érinti. De azért is lementünk a Jazz&Bluesba itthon. Még a kilencvenes években hallottam különböző sztorikat erről a zenészről, Bukarestben és Kolozsváron egyaránt, zenészkörökben fel-felbukkant a neve, és legtöbbször igen elismerő nyilatkozatok övezték az aktivitását és művészetét. Annak idején még csak ismerkedtem olyan előadók nevével mint Al Di Meola, vagy Metheny, Scofield.
De aztán idehaza is elért a zenének a szenvedélye, azaz pontosabban a rocknak és a jazznek mívesebb előadásmódja, bármi.

Volt egy, a nagyközönség számára ismeretlenebb előadó a hazai terepen, akinek a koncertjei nagyon meghatározták a gitárzenei érdeklődésemet a 90-es években, nevezetesen Dan Ionescu. Ez a derék zenész jelenleg Kanadában él, már egy jó pár éve, így hírlett. Annak idején ízes koncertjeit bújtam a temesvári La Pod (Pod 16?)nevű jazz kocsmában, egy híd alatt, majd a kolozsvári Music Pubban, a bukaresti Laptaria lui Enacheban, no meg a kolozsvári Studházban, ameddig tartottak ott jazz fesztiválokat.

Adi Manolovici ugyanolyan remek gitáros mint Ionescu a jazzben, avagy a jazzrockban, csak ő jóval inkább a rockba merítette a vésőjét. És nagyon veretesen teszi ezt, nemcsak a saját számaiban, amit szép számmal adtak elő a kis klubban, de a Steve Vai és Joe Satriani számok is pompásan sorjáztak egymás után, nem volt ezekben hiba.

Csak a Metheny számok és a George Benson számok hiányoztak, ezeket nagyon szépen kikürtölte a Vásárhelyi Hírlap, úgy néz ki, hogy nem dokumentálódtak rendesen. Én vártam, majd lemondtam ezekről. De amit hallottam az mindenképpen megérte a fáradságot.

A húsvéti kirakatunkban

Most visszafogom magam, ezekben a napokban, nem mintha a vallásos érzület lenne lenyugvóban. Az sem lenne szép az élet részéről, ha túlságosan kiengednék a profán bestiát a ketrecből, és emiatt a Húsvét és környéke veszítene valamit a jelentőségéből. Egyáltalán valamit.

De nem is megyek neki ezerrel a szent mítosznak, tavaly és tavalyelőtt többet voltam templomban mint az idén. Ilyenkor ünnep idején is. Nagyon jól teszik azok, akik látogatják Isten házát, megtöltik reménnyel, szeretettel.

Nekem most egy kissé visszavonulásra fújták meg a kürtöt, egy kissé kipihenem magam, vagy esetleg megszusszanok. Kinek ahogyan tetszik. Most úgy értékelem, hogy az idei Húsvét önmagamba való visszavonulásomnak ideje, nem egyértelműen abból az elgondolásból, hogy visszavonulok ez emberek elől. Jóval inkább egy belső átértelmezésnek kell elképzelni.

És még az emberek közé is elmegyek. Azaz divatosabb elgondolásban annál is inkább szocializálódom, nem fogom vissza magam. Csodás, hogy úgy is lehet szeretni az embereket, ha nem mondja meg nekem ezt bármilyen egyházatya. Akiknek megint csak megvan a saját maguk helye a fortyogó és kibelezett életben. Hehe! Csak most úgy érzem, hogy én is megtalálom a választ, időnkénti visszavonulásaim alkalmával, nem vagyok rászorulva a magyarázataikra.

Ők is emberek. Ezt nem kell elfelejteni. Amikor úgy állítják be magukat, mintha valamilyen emberfölötti attribútummal rendelkeznének, mosolygok.
Van amikor úgy mosolygok, hogy nem látszik rajtam, csak magamban cselekszem meg mindezt. Majdnem komor arccal. De legbelül ezerrel nevetek, mert ugyanúgy eljárnak a vécére mint bármilyen halandó, akkor meg minek annyira reklámozni a belső megvilágosodást? A megvilágosodást nem kell úton útfélen előadni, hogy kérem szépen így csinálom én.

És egy rakás sztereotip, elkoptatott frázis ilyenkor is megleli a helyét. Pl."Krisztus elveszett/megtalált bárányai". Ez nagyon tetszik nekem, az egyik kedvencem. És még ez is szeretetreméltó, mennyire megkapaszkodnak egyesek az ilyen kiüresedett frázisokban. Kiforgatják, előadják, továbbítják. És mások pedig bekapják. Hát igen, halak ők, akiknek a halásszal nagyon szoros a viszonyuk.
Számomra már ez is szimpatikus az ilyen pufogtató verbalizáció, pedig ugyanakkor nagyon üresek, hiszen agyonhasználták emezeket.
De ez sem baj.
A belső béke az egyik legnagyobb ajándék, be kell látni.
Áldott Húsvétot mindenkinek aki tud szeretni! Ez számomra a mítosz és egyben a valóság egyidejűleg.

A delfin mentalitása

Mehehe, behehe!
"Sometimes you're crazy and you wonder why/ I'm such a baby/ 'Cause the Dolphins make me cry"
#09 - "Only Wanna Be With You" - Hootie & the Blowfish
forrás: Top 10 Dumbest Song Lyrics Ever, Alternative Reel

Tavaszi lumpen

Ezerrel fáj a fejem, de ez is csak a képzelet, ez nem igaz mondom magamban, és tényleg így van. Hiszen ha arra gondolok, hogy nem fáj, akkor tényleg nem fáj, vagy nem annyira, és akkor jön a kérdés, hogy valójában mi van. Mi a valóság? Maya fátyla, tudom...
De ez nem elég, tovább kell menni, rengetek a kapcsolat, emberek között, futkosások.
Örök reménykedés.
Viszályok lenyugvóban.
Az energiahullámokban való hit.
A színek kavalkádja, ez már sokszor volt.
Minden feloszlik és újra termelődik.
Körforgás, mifene.
A természet újratermelődése. Újragenerálja magát, mint valami matematikai függvény.
Már majdnem random függvény.

Ezerrel fáj a fejem, de ez is csak képzelet. Egy rakás kávét kellene meginnom. Van amikor segít. Aztán ezzel is úgy vagyok mint Steven a Kávé és Cigarettákból (Caffee and cigarettes, Jarmusch), hogy érzi mint a Forma 1-ben ahogyan hatalmas sebességgel haladnak el mellette az autók, a kávénak hatásaképpen.
Na egen.

Ezerrel fáj a fejem, de ez is csak képzelet. Talán csak kilencszázkilencvenkilenccel. De ez is csak képzelet.

Sínek eltávolodásai

Gyorsabb síneken, egyesek ezen futnak. Mások kissé lassabban, mozgásban, gondolkodásban, érzésekben. Az a felemelő az ilyen jellegű megfigyelésekben, hogy rájövünk mennyire különbözünk egymástól. És ezt az elkülönböződést fent kell tartani. A homogenizáció, avagy az egyneműsítés, vagy az uniformizáció mind ellenségünk. Vagy ha nem szeretnénk ennyire radikálisan megragadni a történetet, akkor nem ellenségképben kell gondolkodnunk hanem abban ami nincsen hasznunkra. Számomra az ellenségkép egyre inkább megbomlik, egyre inkább értelmét veszti. Minél inkább ellenségképet festek magam elé, hogy ezt meghatározzam, vagy esetleg megragadjam, hogy ne ártson (ez az elgondolás, a kiindulópont), annál inkább belebonyolódok.
Tehát elvetem. Nincsen ellenség, maximum ellenfél. Az ellenséget gyűlölni kell, erre buzdít a közgondolkodásban rögzült temérdek gondolkodási idióma és sztereotípia.
Az ellenfélt meg tisztelni érdemes, aki szemben áll velem, és mivel elém áll, fölvállalja ekképpen a szembenállást.
A szemben-álló mindig a szemben áll.
Azaz a tükörképe a másik szemében van, a szembogarában, az íriszében.
Az én tükörképem meg az ő szembogarában.
Láng Zsolt ezt szépen és plasztikusan leírta egyik irományában, a Berlinév c. kötetében.
Tükröződünk.

Ember a helyén

Egyre több az a jel, ami arra mutat, hogy csak a jó irányt kell tartani. Valamelyik nap, ezen a héten történt, találkoztam valakivel aki a helyén volt. Ezt a lehető legkomolyabban mondom, hiszen ritkán találkozni valakivel, aki a helyén van. Ha kissé szóbaelegyedünk az illetővel, akkor kiderül, hogy ez hiányzik meg amaz. Jön a panaszáradat, ha kiengedik a megrekedt csapot.

Szerény véleményem szerint ez azért van, mert sokan kényszerpályán vannak, ezzel persze semmilyen újat nem mondtam. Csakhogy azt kellene bárki is fejlessze magában, hogy egy adott szinten függetlenítse magát majd mindentől. Egy sor jelenségtől függünk, államtól, intézményektől, főnököktől, szeretőktől, hangulattól, és még sorolhatnám.

Hogyan lehet ezektől úgy függetlenedni, hogy nem iktatom ki az életemből teljesen, mert ez azért nem olyan könnyű, de mégse tudjanak belemászni az én életembe?

Visszatérve még egypár szó erejéig, az illető egy nagyon kedves és csinos lokál

pincérje volt,

betértem megfáradt utasként, hadd töltsek egypár percet kissé másképpen. Már az ajtóban másként fogadott mint az mifelénk szokás. Itthon a vendéget nem tekintik vendégnek általában, hiszen az a felfogás uralkodik, hogy örüljön miszerint bejöhet. És még neki áll följebb? Csak kussoljon, mert ha nem hozzuk a verőlegényeket.

Nem kell sokat filózni ezen, csak éppen egy kissé kesernyés az íz, ennek az egésznek az íze. Az említett pincér bemutatta az összes poharát, különlegesnél különlegesebbet, mi mire jó, volt ideje és nekem is. Aztán a vendéglátásban észlelhető hiányosságokra hívta fel a figyelmemet, amire én egyetértően hümmögtem. Nem sokat kavartam a jelenlétemmel, mindössze egy fél órát loptam ott az időt, a kis finom galériával egybekötött kávézóban. Kint a nap hol megjelent, hol eltűnt a fellegek között.
Aztán a nagy numera akkor következett be, amikor az én enyhén kopottas kabátomat feladta rám. Megvallom még vendéglőben sem cselekednek ilyesmit egy ideje. Úgy éreztem magam mint egy gróf, minimum. Mosolygós volt mindvégig, érintette dióhéjban a hajós élményeit, ahol pincérként szolgált több ideig, innen a veretes tapasztalata. A végén kéznyújtás, és kölcsönösen meleg üdvözletek.
Egészen a kapuig kísért.
Valaki aki helyén van. Ott érzi jól magát.

Klimt

Életünk provokációja

Már nem tudom, hogy a provokáció miatt vagy valami miatt. Az élet is provokáló, a szépség is provokáló, a lehetőség is provokáló, a helyzet is provokáló, majdnem minden provokáló. Tulajdonképpen emberek két csoportja, van aki szereti és van aki nem, majdnem eredeti az elgondolásom. De inkább mondanám, hogy a provokációt kezelni kellene, ha például tetszik, akkor beépítem, ha pedig nem akkor pedig kihagyom. Ilyen egyszerűen.
Sok minden a teendő. Ez egyrészt azt jelenti, hogy sok a teendő, másrészt pedig teendőben lenni életet jelent. Ha nem tudod úgy megoldani, mintha a bódhiszattva lennél milliméternyi pontossággal, akkor jobban teszed ha izegsz és mozogsz majd mindig. Nem tudsz egy helyben maradni, a gondolatnélküliséget elérni, tehát:

ismét izegsz és mozogsz.

Mit tehetnél mást?
A kárhozat minden szippantásodat teleitatja valamilyen halálfélelemmel. Ez nem kell. Olyan a modern élet, hogy majd minden kimerül abban, hogy feledd el ki vagy, ne aggódj, kapd be ezt, vedd be azt, és elmúlik. Nem arra neveljük magunkat, hogy kezeld magad és nézz szembe magaddal. Csak arra, hogy hadd a fenébe, például úgyis hamarosan itt a világvége, vagy netán a világháború. A harmadik.
Ennyire felületből megközelíteni az életet nagyon kétes. Ha ez így van, akkor aki ezt elmondja, vagy továbbadja, számára az élet már nem érték. Már nem számít annak, ő már kilehelte a lelkét.

A szerelem is provokáló, ez már nagyon jó. Ez persze tetszik. Greenaway mondta egyik interjújában, hogy számára az erotika és a halál összefonódik. Ez más lap természetesen, következőkben érinthető.

Lovak és lányok

Ma szakítottam magamnak annyi időt arra, hogy egy negyedórányit kint időzzek a napon, embereket nézegetve. Ki hogyan sétál, vajon merre tarthat, milyen problémái vannak, ilyenek. Elég jó az a tény, hogy kevesen sietnek, az urbánus neurózis elterjedőben, és nem szeretném ha kisvárosunknak is ilyesmivel kellene bíbelődnie.

Egypár szép lány is a palettán, van olyan hogy sejtelmesen tovalibbennek. Jön az emberre az inger, hogy odaszóljon, megfogjon valami megfoghatatlant. A madarak dalát is hallani a központban, ez már nem semmi. Az olyan helyeken ahol minden kattog olykor ez már külön élvezetnek számít.

Én azt hiszem ha nagyon a lelkem mélyére nézek, hogy több lányba vagyok egyszerre szerelmes. Nem tudok egynél megmaradni. Ha ez valakinél úgy rögzül, hogy ez elfajzás, ám legyen.
(Nem találom a hosszú i-t ezen a gépen, és nem is bíbelődök ezzel, ezért rövid a bíbelődés. Amúgy jó szó.)

És miért lovak? Azok is száguldanak, én is most tovalököm magam.

Pajzán denevérek I.

Olyan gyors volt a kolozsvári ottlétem, mint egy villámgyors szeretkezés. Tényleg majd mindent bevállaltam, amit ilyenkor bevállalni lehet, no igen, legalább a nagy részével találkoztam, akikkel kellett, még ha rövid időre is. Innen indulás egy kissé későn, már majdnem lebukott a nap, gyors pénzváltás a Maros Mallban, óh te igazi műremek! Na szóval ebben az építészeti csodában váltottam némi pénzt, mert nem volt apróm a stopra, aztán hűbelebalázs neki a város szélének. Le a buszról, egy fiatal legénnyel vert össze a sors. Barátkoztunk, egy szimpatikus román srác, neki volt táblája, megegyeztem, hogy együtt stoppolnánk. Nem volt kifogása, nevettünk az elrobogó autókon, meg a busz utasain, ahonnan az első sorból suta ábrázatok tekintettek ránk. Ilyen a világ, mondtam én egy kissé fölényesen, de inkább magamnak.
Majdnem egy órát dekkoltunk ott, de aztán megállt egy behemót teherautó, az ún. tir, és onnan kényelmesen továbbtapsoltuk magunkat. A sofőr szintén román, de fiatal és dinamikusabb, nem az unalmasabb fajta. Én kevésbé szálltam bele a csevegésbe, nem a román tudásom miatt, hiszen azzal nincsen gond, hála a fennvalónak, de inkább lazítottam. Közben már jócskán besötétedett, de a tetemes járgányban úgy érezhette magát az alkalmi utas, mint valamilyen óceánjárón.

A duma sekély vizeken evezett, annyira persze nem volt unalmas, aludni nem tudtam. Néha belekotyogtam én is, időnként meg az utászi rádióadón egy-egy másik sofőr adta elő alkalmi történéseit. Elég sokszor szó esett az utak járhatatlanságáról, a metaforákat természetesen mellőzték. Az út, mint a hely is bennünk van, no meg a taó teszem hozzá bölcsen, de erről nem szerettem volna referálni. Ilyenkor csakis gyakorlati dolgokat érdemes megvitatni.

Egy idő után Kolozsvár, fentről a Felekről a városi fények kis szentjánosbogarakként aprították a teret, teleszórva mintha a völgyben kerestek volna menedéket maguknak. Lassan beosontunk a városba, lomhán megengedte magának a jármű azt a kellemet, hogy a városba hatoljon. Leszállás, majd búcsú az alkalmi útitársamtól, lefelé araszolok a város irányába gyalogosan. Az Obsi diáknegyedben éppen mintha beindulna az élet, engem inkább a központ érdekelt ezekben a pillanatokban.

Lent rövid telefonozások, keresem öcsém, majd egyik barátomat. Egyelőre nem veszik föl, időm szakad, hogy szétnézzek a központi kínálaton. Párok sétálgatnak a kiszélesített Deák utcán, senki sem rohan sehova, elvégre tényleg hétvége lenne.
Majd pedig újra nekilendülök, mégis M barátom irányába vergődöm, hátha mégis otthon találnám. Egy szórakozóhely mellett lakik, egy kisebb csapat szeretne betolakodni a kapuján, inkább tinédzsereknek nézem őket. Majd megérkezik M, üdvözöljük egymást, mondom a szórakozóhellyel a megjegyzésemet, egyesek korán kezdik, mire ő:
- Itt még ennél durvább helyzetek is vannak, nemrég valakit egy éjszakán keményen elpáholtak. - Vonjuk a vállunkat, sajnos az ilyen megesik, a kedélyállapot és a garatravaló elegyének ilyen következményei is lehetnek. Aztán valamit faltunk, ezt már bent cselekedtük, rövid csevegés mit hogyan kellene csinálnunk, jobban és szebbet. Elérzékenyülök a pillanatnyi projektjeimen.

Majd kikanyarítottuk testeinket a kapun,

irány az Insomnia,

még ami az estéből maradt meg kellene mentenünk. Elvileg valószínűbb, hogy ismerősökkel találkozunk itt mint máshol, pillanatnyilag így döntünk. Felkapatnánk a lépcsőkön, de még azelőtt a lépcsőfeljáró aljában elcsodálkozunk egy kisebb chopperen, de nem is igazi járgány egyezünk meg, hiszen azért ez gyári. M szerint ez az igazi, ha valaki ilyennel végigmegy a városon, akkor meg is nézhetik. Egyetértően hümmögök, majd pedig felcaplatunk a lépcsőkön.

Bennfentes levegő fogad a fölső helyiségben, majd minden a helyén, egy alkalmi kiállítás is napirenden. M Macchina vagy valamilyen hasonló nevű, olaszos névvel ellátott kiállítás, tisztán nem látszik a plakáton, hatalmas fotók a falakon eredeti fotópapirosokon, mint utólag kiderült Ian barátom megjegyzéséből. Ez az ember már ott feszített az egyik asztalnál, filigrán és magas barátnőjének társaságában. Integetünk egymásnak a sűrűsödő tömegben, közben az egyik pincércsaj leállít bennünket, hogy székekre ne is gondoljunk, minden foglalt. Kisebb asztaltársaságok összetömörülőben, nekem bejön az ideiglenes hangulat, szerencsére még nincsen hatalmas cigifüst. Majd aztán valahogyan a szerencsénkre támaszkodva sikerül két székre szert tennünk, nekiereszkedünk az asztalnak, rövid üdvözletek Iannal és a barátnőjével. Valaki még

átnyúl mellettem

egy szomszédos asztalnál, a tömörülés kezdetét veszi. Belelendülünk, és sorra bukkannak fel a régi közös emlékeink. Barátnője előzékenyen figyeli a társalgás menetét, igazi úrilány jegyzem meg magamban, mi is próbáljuk úgy előadni a sztorikat, hogy még véletlenül se kanyarodjon unalmas irányba. Röpülünk, majd landolunk, majd ismét szárnyalásaink következnek. Rájövök, hogy sok közös motívumunk van még mindig, és ez valószínű, hogy így is marad a továbbiakban. Megnyugtató érzések ezek, így magamban.

Miután Ianek elmentek, régi cimborákra leltem ismét. Kellemes volt viszontlátni azokat az arcokat, akikkel mostanában valami miatt kevesebbet érintkezem. A rádiós Zsuzsáék (így fogalmazok most, csókoltatlak), Andi, a mindig mosolygós fotóslány, majd Lehel, egy régi cimbora, ki időközben megnősült és egy kisgyereke is van immár, mind a palettát színesítették. Egy sör még pluszban, még letolok egy cigit magamban, kölcsön szintjén, mert nem vagyok aktív dohányos. Kellemes a dekórum, vidámkodásra éppen alkalmas. Belelendülök némi feszegetésekbe, feszélyezettség nélkül, majd jön a letolás az egyik lány részéről. Kissé becsípett és zokon veszi a mondókámat. Pedig most kivételesen tényleg próbáltam előzékenyen megnyilvánulni. Na sebaj, mondom magamban, továbbmegyek, most nem érdemes bíbelődni. A cigifüst kis gombolyagokat gyúrt magának a szomszéd lány szájából, már rajtam keresztül kezdenek csevegni. Ilyenkor príma alkalom, hogy összeszedjem a gondolataimat.

Túlburjánzó nyakak

Talán ma lenne az a nap amit én az elsőnek nevezek, az első igazi tavaszi napnak? Van egy olyasmi, amit én tudati beágyazódásomban, huha megint keményen aprítom, szóval amit én a tavaszi illat első megjelenésének nevezek, vagy valahogyan ekként írom körül. Na jó, ne a körülírásról regéljek, így tehát megint újjászületés lenne, ez lenne a tavasz, megjött, nem mintha a tél annyira megfeküdte volna az agyamat. Régebben talán nehezebben vészeltem át a teleket, nem mintha a tél ellen lennék. De azért a tavasz jóval inkább beleérzőbb, a lelkemet inkább felüdítő időperiódus, ez megint hivatalosabb hangnem, de nem fontos, inkább hosszabb mondatokban értekezem, mert akkor legalább a túlburjánzó életet ragadom nyakán.

Van-e a túlburjánzó életnek nyaka?

Nos, ez az energiabomba ami bejön, a reggel első perceitől kezdve ez a mennyei ajándék. És értékelem is a javából! Nincsen veszteség, ilyenkor érezni, hogy minden a helyére kerül, már megint egy újabb körforgási rituálénak vagyunk a tanúi, az örök visszatérés mítosza, és egyéb hasonló olvasmányélmények. Persze az örök visszatérés mítoszát nem éppen szerencsés emlegetni, mert miért is kell belemenni, Nietzsche, Kundera, Eliade és még egy rakás szerző. Remekelnek a gondolataikban, és ez így jó, de jelen pillanatban az öröm kell, a joy, aminek neki lehet rohanni, az az élmény, ami nem egyértelműen maradandó, akár el is múlhat, de amit nem bánok, nem bánunk ilyen alkalmakkal.

Éppen Tisza Kata blogjába is belelapozok egy kissé, de egyelőre nem teszem meg jobban és velősebben a magamévá. Huha, talán helytelen a mondat is, de éppen ez az, nem zavar. Nem zavar az, hiszen én helyben vagyok, és a hely(telenség) nem megfosztottság számomra a jelen pillanatban. Nekem van helyem. És ez egyre inkább erősödik bennem, és ennek rengeteg oka van. Hálistennek, mondom tovább, és ezt egyszer majd elmondom, vagy beszámolok róla, ahogyan tetszik.

Szóval a helytelenség, avagy a helyfosztottság akár probléma is lehet, de annyira mégsem ha valaki rájön arra, hogy a hely önmagában van. No, tudom ettől most kibukunk, talán én is, nem baj, rá kell erre jönni. A hely önmagunkban van. Ott vagyunk otthon, és ekkor nehezen lehet bántani valakit, mert a személyiség is egy alkotmány. Elmebeli, úgy néz ki. Mára végeztem, sok még a dolog.

Movie trip

És úgy ahogyan felbúgott a motor az Egy motoros naplójában (Diarios de motocicleta-2004, Walter Salles), az is a szépreményű ifjaknak kedvez általában, de nem szeretném a kedélyeket felkorbácsolni egyelőre, talán majd erre még visszatérek, hiszen nem is rossz a film, a múlt héten még egyszer megvizsgáltam. Valójában érdekes a beállítódás is, hiszen úgy adja el nekünk nézőknek az ideológiát, hogy ez a derék Che Guevara, aki akkor még nem Che, hiszen még a fiatalabb periódusából szemelgetünk, szóval jönnek és mennek, teszik a dolgukat. Szimpatikusak és fiatalok, segítenek az elnyomottakon és a rászorultakon, enyhén szentimentális gellert ad a szerző ebben a visszfényben szerintem. Végül is az alakítások egészen jók, nekem bejönnek, és talán már a szentimentális geller sem a legrosszabb, elképzelhető életünkben egy sor hasonló helyzet, miért is ne. Az már egy más kérdés, hogy El Comandante, amikor már azzá válik, az már milyen ember, ebben a megvilágításban nem tesz semmit ez a film, csak azelőtti életére reflektál.
Na de ami aztán nagyon is döfi tutira az elefántot, az Coppola mester Apocalypse Now (1979)c.filmje. Huh, nem semmilyen háborús beszámoló, vagy esetleg akár korrajzként is elmenne, tisztelt felebarátaim itt látszik az, hogy az egész háborús masinéria vagy gépezet kinek hogyan tetszik, mennyire bornírt és abszurd, továbbmenve pedig az amcsi ideológia, meg emennek a leképződései ahogyan a katonáit trenírozza kérem szépen. Szóval csak a bekkukintás erejéig ajánlom mindenkinek, nem könnyű filmélmény, de mindenesetre megéri. Az a vezérelv amely nagyjából úgy fogalmazható meg, hogy "lőj le mindent ami csak él és mozog" itt nagyon is érvényesül. Nem azon a szinten ahogyan annak idején kamaszkoromban néztük a "vietnamos filmeket", titokban és eldugottan VHS kazettákon, videó estéken még a régi rendszerben, amelyek nagyon kommersz alkotások voltak. Hanem itt valami másra figyelmeztetnék, ebben az alkotásban megvan minden ami az emberi személyiségeket ragadja meg, azaz pontosabban amit szerintem valahogyan ekként lehetne megfogalmazni:

emberi alapszituáció.

Amikor Kurtz ezredes (Marlon Brando) a trópusi erdő mélyén kezd töprengeni az élet minőségén, és ezt a legmélyebben hajtja végre, ezek az érzelmi és gondolkodási műveletek, ezek már igenis fontos élmények. Innen kezdődik a élet alapminőségének a megértése! Ugyanezt teszi Willard kapitány is (Martin Sheen), ugyanez a gondolatfolyam keríti hatalmába, és ezen a sodráson belül töpreng el, hogy valójában kinek a harcában is vesz részt.
Rengeteget lehetne még mesélni Francis Ford Coppola alkotásáról, hiszen az ilyen alkotások mesterművek. És nem lehetne befejezni a róla való értekezést. Csak még egy megjegyzés erejéig mondanám, hogy a szürreális fátyol ami végigkíséri az egész filmet az telitalálat. De ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy enélkül nem is lehetett volna kidomborítani azt a lényegiséget ami a filmnek a veleje.

Az őszi kiállítás Békéscsabán, ahogyan a motrainkat búgatjuk, és beindulni látszik a lelemény (a dicséret és mámorító percek dala, ahogyan a galériának a síkja megdőlni látszik egyik oldalra).

Golden Lotus Mandala

A body

Ma beszéltem a bodyguardokról valakinek, nem olyan fontos, hogy kinek pedig igenis mély személy. Egy kezdődő kapcsolat a maga megfelelő ígéretében. És aztán továbbvittem a gondolatot, amiben semmi különleges nem állt, hacsak nem az, hogy valójában nem a bodyguardokról szólt. És nem speciel egy adott bodyguardról. Itt legfőképpen arról beszélek, amit leginkább annak az emberi típusnak lehetne nevezni, akit a bodyguard archéja írná le, mert nem találok jobb hasonlatot. A bodyguard úgy is ébred, hogy ma leszámol x-szel és y-nal, éppen ezért szánalmas és sajnálatra méltó lény. Önmaga kereteit nem tudja meglépni, mert csak abban gondolkodik, hogy miként vágjon vissza. Az ősi harcosok nem ilyenek voltak. Illetve ott is sok volt a pelyva, és a bukott angyal, de a lényeget érintve ezeknek a többsége mégis tette a dolgát. (Mint amilyen Akhilleusz volt például.) De hálistennek rengetegen voltak, és vannak a mai napig is, hiszen emlékezünk rájuk. A pelyva elvesztődött, hiszen csak magára gondolt. Ezt külön ki kell hangsúlyozni. Ennek értelmében beszélek én is a bodyguardokról, akik konkrétan nem a bodyguardok, hanem azok akik csak a pankrációban(összecsapás) érzik megelevenedni az életük értelmét. Éppen azért

nem valódi harcosok,

akik különben nem egyértelműen és feltétel nélkül mennek neki bárkinek, hanem nyomós érvre támaszkodva cselekednek. Az autonóm és eredeti személyiség így és efféleképpen cselekszik.

Ezért mondtam és írtam nem is olyan régen, hogy kell vigyázni a fake targetekre, aki - vagy ami, ha jelenség - csak az energiánkat nyeli el fölöslegesen. A kozmosz tele van olyan hellyel és jelenséggel ami elnyelni látszik mindent ami konstruktív. Teljesen más kérdéskörbe tartozik az, hogy ez valamilyen ördögi jelenség-e. Ebbe a vitába egyelőre nem szállok bele, mert túl dogmatikusnak látszik a kimenetele.

A tudat, és emiatt az emberi tudat is magába szív majd mindent ami csak útjába kerül. Ha főként arra fókuszál ami negatív, akkor ezt fogja visszaprojektálni a környezetébe és a világába, ha tetszik ha nem. Valójában visszaöklendezi, hiszen nem is tudta megemészteni, ezt nagyon fontos kihangsúlyozni. Emiatt jön létre az a felszínes jelenség, amit a köznyelv fecsegésként rögzít. Heidegger is pompásan rávilágított ennek a jelenségnek a visszásságára a Lét és idő c.munkájában (azzal a megjegyzéssel, hogy mégis Heidegger nem a kedvenceim közé tartozik, főleg bizonyos politikai magatartása miatt, de ez más lapra tartozik).

Szóval arra kell nagyon ügyelnünk, hogy mire tartjuk a mi tükrünket, értékben és irányitottságban egyaránt.
Az élet törékeny olykor.

Flórasziget

Le kell törölnöm az izzadságcseppeket magamról, hiszen a Hajtás Pajtás nevű játék javában zajlik, ezernyi szereplővel a fedélzeten, ezen az különösen imbolygó fedélzeten. A kormányos időnként nem tudja merre tart a hajó a tajtékos hullámokon, kérdeztem a matrózokat ők sem tudnak többet. Az utasokról már nem is beszélek, a legtöbbjüket a tengeribetegség környékezi, de vannak akik már sikerrel túljutottak ezen. De ők is gyengélkednek, és semmi kézzelfoghatóval nem szolgálnak. Éppen ezért elhatároztam, hogy szétnézek amerre csak lehet, fönt kezdem a síkos fedélzeten, majd módszeresen haladok lefelé, minden zugot átkutatva,

nincs-e valami rejtjel

ami több támponttal szolgálhatna. A térképet, ami sajnos az egyetlen térkép volt ezen a járműn valaki ellopta, rettenetesen fura körülmények között. Már-már azt sejtetné ez az eset, hogy kísértetek is kezdenek mászkálni olykor közöttünk, de azért ennyire nem mennék el a feltételezésekben. Arra gondoltam, kissé önmagamat szórakoztatva, hogy ha alkalom adódik feltornázom magam a kormányos kegyeibe, vagy esetleg a kapitánnyal ismerkedem majd meg közelebbről. Különösnek tűnik számomra az is, hogy a kapitányról senki nem tud semmit (ismét ez a titkolózás, amely minden napra kiterjed), azaz van egy olyan sejtelmem, hogy eddig senki sem látta. De mivel egy tengeri jármű nem indulhat el csak úgy kapitány nélkül, mégis hipotetikusan létezik. Ezek lennének az én sejtéseim, erre jutottam, hiszen mint jeleztem, senki sem számolt be senkinek sem személyes találkozásáról vele kapcsolatban, vagy bármilyen jellegű első kézből származó tapasztalatról. Csak

feltételezések garmadája,

ugyanakkor pedig másoktól hallott beszámolók, amelyek legalább a harmadrangú ismerősi szintről indulnak.
Ilyen körülmények között talán kénytelen leszek radikálisabb hangnemet megütni, és ha mégsem látom a kormányos szándékában, hogy elővegye legalább az iránytűjét, vagy a kapitány sem tűnik fel ebben a rejtelmes világunkban, akkor határozott lépéseket fogok tenni. Ezirányból ki kell jelentenem, hogy talán akkor átveszem a hajó vezetését. Én örököltem még a nagyapámtól egy iránytűt, és azzal egy közeli kikötőbe csak eljutnánk. Ott meg kezelésbe adnám az utasokat a legelső menhelyen, vagy kórházban, magam pedig a helyi flóra tanulmányozásába mélyednék.
Egy rakás liliomnak ott is kell lenni, csak a kertészre várhatnak.

Upgradolni

A tegnap este amikor elindultam a Sapi felé, hogy esetleg megvilágosodjak a kommunikációval kapcsolatban, és legalább megtekintsem az újonnan épített épületet - ami nem is olyan új, csak engem nem rángatott a sors arrafelé - , szóval gondoltam valamilyen nagy dolgoknak leszek a szem- és fültanúja. Természetszerűleg ezt sem gondoltam komolyan, a legmélyebb értelmében, de legalább valamilyen meglepetést nem bántam volna. Hogy csak úgy legyen, mert miért ne?
Szépen kibattyogtam az újabb poszt-neo kósiánus épületbe, már jócskán sötét volt, mivel nem járgánnyal indultam, éppen ezért megsokszoroztam lépteimet, már csak egypár perc volt még hátra. De beértem.
Valójában a kommunikációs megsokszorozódást járták körül a meghívottak, a kerekasztal szintjén, délután is voltak előadások, azokon nem voltam jelen. Így azokról nem is tudom hogyan lehetne érdemben tájékoztatni, és nem is kell. Csak arra szorítkozhatom jelen esetben, amin én résztvettem, és amivel szemben voltak némi elvárásaim. Nem mintha tudtam volna, na igen én most

totál upgradolom

magam a kommunikációs skillekkel kapcsolatban, de mégis valami. Valami olyasmire vártam, amivel egy kissé érdekesebbé lehetne tenni a mezőnyt. Aki valójában úgy szólalt meg, mint aki benne van a történetben, ugyanakkor meg a médiának a közegét valamilyen módon kihasználja az Kelemen Attila Ármin volt. Még valamennyire érdekesebb felületet érintett Gáspárik Attila, aki a CNA (Audiovizuális Tanács) egyik munkatársa, egy újságíró, és egypár akadémikus. Mint az várható volt az akadémikus szegmens szokásához híven, megint egy metanyelvezetben dolgozik (ami nem rossz olykor, sőt nem is elhanyagolható), de legalább megteszik azt, amit oly sokszor: ködösítenek. És nem mondom, hogy ezt egy elvetemült rosszindulatból cselekednék, hanem amiatt, mert nincsenek jelen azon a közegen - vagy közegben -, ami a valós médiát fedné le, így hát következésképpen nem tudják, hogy miről beszélnek. És ez nem a rossz helyzetben való leledzést illeti, vagy egy helyben való toporgást, hiszen az akadémiai irányzatok ilyen szinten a meta-diskurzust vállalják, és meg is kell tegyék, hiszen ez a dolguk, csak éppen a lebontásban és a média-átfutásban már valahogyan lemaradnak. Az a fajta beszéd ill. diskurzus ami csak a saját terminus technicusait veszi figyelembe, és nem néz szét a "piacon", az valójában halálra van ítélve. Mert a megsokszorozódásoknak (ők a konvergencia fogalmát kavarták bele, némileg sikerrel) éppen ez az átka vagy előnye, most attól függ, hogy melyik szempontot vesszük figyelembe.
Még valamennyire Gáspárik is labdába rúgott, hiszen azért azok a tapasztalatok amelyek az AT-ben érik valamennyire meghatározzák az alaplátását. Kissé elbizonytalanító volt ugyanakkor, hogy mennyire nem a lényegre próbálnak fókuszálni, hiszen nem fontos, hogy a médiának melyik csatornája lesz a legbefolyásosabb ezentúl. Addig ameddig akár még egy használója is akad a médiacsatornáknak - internet, televízió, rádió, írott sajtó, mobiltelefon - , addig igenis létezik egyféle legitimitás.
Hogy melyik mennyire, és főleg melyik lesz a vezető ezek közül nem olyan fontos, hacsak nem

marketing szempontból

vizsgáljuk a feladatunkat.
Ebből a szempontból amúgy teljesen másképpen fest a kérdés.
A legvégén egy kis fogadás a nagyérdeműnek, kisebb tolongások a büfében a svédasztal körül, egy-két hajbók, címcserék, a szokásos unalmasabb levezetés.
Majd talán lesznek tartalmasabb előadások is.

Igen, és visszafelé ott lógtak a kurvák a benzinkutak szélén, éppen belemelegedtek az éjszakába. Vajon ők merre konvergálnak?