Folyton

Nyelvi tükörképeink (részek bontásában)

Mint a tükör szépen kell visszaadni mindent, hogy ne kelljen fájnia az ember szívének. Honosan kell élni, azaz az otthonteremtés gondolatát kell istápolnia az emberfiának, ahhoz, hogy ne fajuljon el a lelke.

Most még mindig Szentgyörgyön leledzem. Ez a szó is maga a szépség, ahogyan megjelenik. Csak szótagolni kell, és önkéntelenül elmosolyodik a beszélő alany.

A magyar nyelv bűbája. És ez is milyen gyönyörű szó: bűbáj.

El kell vetni a sulykot a szellem területén belül, szélmalom harcot kell vívni minden olyan próbálkozással, ami a fantáziát és a képzelőerőt szeretné visszatartani, és rabláncra fűzni. Ennyiben még autentikus a free-jazz, teszem azt.

Nem lehet folyton olyasmiben elmerülni, ami csak a létfenntartást szolgálja, és ami szorosan a pénzzel áll kapcsolatban. Ez a pénzhisztéria teljesen kiakasztja az embert, és perifériára sodorja az amúgy is elárvult lelkét. A tegnap olvastam a Sztaki honlapján: kommercializáció (ősi urdu szó, jelentése: ember, aki nagy zsák pénzzel rohangál, és azt kiabálja, hogy „nyehehehe”). Jó ez, helyben vagyunk.

Na szóval ennyire lennénk meg?

Mindenki boldogtalan a számlák kifizetésének terén? Senki sem szeretné ha annyira alulmaradnának, hogy fizetésképtelennek nevezzék őket? A szegénység nem eladó?

A lírai kutyagol és vonaglik. De ugyanakkor sokkal jobban felvállalja a lelki követelményeket, és a szellemieket utólag söpri be kiégett bödönébe. És ez nem is baj. Az epikával sincsen semmi baj, nem kell egyből erre gondolni. Ugyanúgy meg van a helye. Az epikában a szellem remekel, főleg azzal, hogy megmutatja neki struktúrája van, és hatalmas analízis hipotéziseket tud bemutatni. Csak gondoljunk a nagy eposzokra az elején. Majd menjünk bele Flaubertbe, Mikszáthba, Shakespearbe, Molierbe, Hessebe, Thomas Mannba, Hrabalba. És csak egypár nevet érintettem.

Szó sem lenne arról, hogy csak ennyiben maradna az egésznek a jelölete.

Az epikában ugyanúgy megjelennek a lírai elemek. Még a gyerek is észreveszi egy szereplő szavai mögött is a vallomásnak a jelenlétét.

A vallomás nagy dolog. Van igaz és hamis vallomás egyaránt. És ezt naponta gyakoroljuk. Nézzünk bele, szerintem Dosztojevszkij majdnem minden karaktere hazudik. Vagy másnak, vagy önmagának. Nem érzem a hitelességet a szavak mögött. Hogy zseniálisnak van kikiáltva? Na és aztán. Kit érdekel?

Hamis, hamis, és mégegyszer hamis. Főleg, hogy a keresztény elemeit úgy keveri, hogy a démoninak is kijárjon a tisztelet. Hahaha.

Hamiskártyás. Ahogyan egy rakásan megfordulunk az életben.

Székely

Szintén egy kis gyűjtés
Egy falusi székely ember éppen etyerészett valakivel, egy kedvesebb nőszeméllyel, amikor hazaérkezvén a feleség természetesen in flagranti kapja el őket. A feleség se szó se beszéd kiveri a díszhisztit, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. A szerető elmenekül, vagy felszívódik, mire csak a a házaspár marad. A feleség merészen követeli a magyarázatokat, hiszen a két tulajdon szemével látta a történteket. Mire a székely atyafi: - Te ne annak higgy, amit a két szemeddel látsz, hanem annak amit én mondok neked!

Mágikus

A szentgyörgyi mágikus tér teljesen beszippantott, még szerencse, hogy némi felvételeket készítünk közben, és magyarán úgy érzem, hogy megint kezdek élni. Szomorú az a része az életünknek, hogy folyton skatulyákban élünk, egymásra erőszakoljuk egymás elképzeléseit, azaz a "mindenképpen én majd megmondom neked a lényeget" jellegű hozzáállásokban leledzünk naphosszakat. Van amikor hónapokat és éveket.

Vannak egyszerű emberek akik teljesen egyszerű műveleteket végeznek. Esznek, isznak, egy kicsit dolgoznak a mezőn, vagy az erdőn, persze van amikor keményen, és majd szépen hazaballagnak. Nem pánikolnak, pedig sokszor nekik sem tejfölös az élet.

Én nem tudom, hogy mi lenne az emberek számára az általános megoldás, hogy mitől lehetnének boldogabbak. Hogyan tudnának felszabadulni a saját maguk által kreált béklyókból. Valószínűnek tűnik, hogy egyéni megoldásokban kell gondolkodni.

A tegnap betévedtem egy könyvesboltba is a központban, nem messze a színháztól. Semmi különöset nem szerettem volna vásárolni, egyelőre legalábbis, csak szétnézni. Inkább amolyan kíváncsiskodó attitűd kerített hatalmába. Volt minden, mi szem és szájnak ingere a szellem területén, de mégis Müller Péter Örömkönyvét kezdtem lapozgatni, amit még nem volt szerencsém végigböngészni. Véletlenül - ha van egyáltalán ilyen - éppen egy Falstaffos parafrázisra bukkantam. A lényeg az volt, hogy a röhögés a halhatatlansággal áll kapcsolatban. Ez egybevág egy napokkal ezelőtti történettel, amikor M. mesélt a nagyapjáról, aki a teológia professzora volt, és megjárta a politikai foglyoknak kijáró kálváriát. Ez a derék nagyapa valahogyan így szólt az unokájához egy szép napon: - Jegyezd meg fiam, hogy a röhögő emberrel nem lehet kibaszni!

Én ezt nemcsak nagyon élvezem, de alkalmazom is, és EZ így legyen.

Tovább.

A tegnapi Háromszékben írja, hogy az árkosi Művelődési Központban jó kis koncerteket szerveznek. A tegnap éppen valamilyen kamarazenei koncert került terítékre, gondolom fiatalabbak játszhattak. Ezt inkább megérzésből állítom. És az sem mellékes, hogy ingyenes buszjárattal lehetett kijutni a szentgyörgyi színháztól a helyszínre. Már uram bocsá', de Vásárhelyen csak a Real és az Auchan indít ingyenes buszjáratot, hogy a profitjukat levédjék. Mert ugye, az üzlet az mégis üzlet.

Kimaradt rövid levél

(K.nak, egy vásárhelyi éjszakából)
Szasz! Bocsi, hogy már az utolsó soraidra nem válaszoltam, de közben nagyon kell nyomnom a fordítást itt a magányos éjszakában, mert nem szeretném a következő munkát elveszíteni. Élvezem, ahogy begerjedsz ilyenkor, már a Ion Susai felkiáltásnál láttam, ahogyan mindenkit felpofoznál. Vagy esetleg a pokolba kívánnád ezeket az embereket. Nem baj, a változások elé kell nézni, én is ezt próbálom magamba sulykolni. Mindig tovább kell menni. Na, jó volt! "Si ma duc la Ion Susai sa mi scrie un vers, cu care ma duc la tramvaiul 78", ez már igazi veretes, a régi időket idézendő beköpés. Szép volt, kell fordítsak tovább. Jó éjt. J.
(A Ion Susai referencialitása a Filantropica c.filmben elhangzott egyik mondatra utal. Mi már majdnem kultfilmnek tartjuk, szerény kis baráti társaságunkban. Azoknak írom ezt, akik még nem asszociáltak erre.)

Bizarr

Sosem vonzott az olyan világ, amelyik az erőszakkal dolgozott. Ez persze nem jelenti azt, hogy az én személyem mentes lenne az erőszaktól. Vagy valamilyen belátásból tudnám milyennek kellene lenni. Ezek túlontúl nagy szavak lennének. A kiegyensúlyozottságot azért beépíteném az életembe, és próbálkozásaim nem hagyom fel e téren.

Amellett, hogy bizonyos zenéket meghallgatok (az egyik kulturális objektumról beszélek most), van amikor kíváncsiságból és csakazértis, mégis létezik egy rosta. Az elterjedőben lévő naci megnyilvánulásokat (értsd nacionalizmus) valahogyan nem komálom. Valószínűleg korlátolt vagyok a szóban forgó tábor szemében. Az utóbbi években egyre több az Árpád-sávos lobogó, valahogyan nem rajongok az egész jelenség miatt.

A szociológiai magyarázata némiképp belátható: az a fajta renyheség és politikai magatartásforma, amit az ún."kettéosztottság" magában hordoz a mai Magyarország világában, ezt látszik tükrözni. Ez az örökös Gyurcsány vs. Orbán pingpong mérkőzés azt mutatja. Rettenetesen unalmas. Emiatt persze megjelennek az állítólagos "erősek". Akik majd megmutatják.

Ezek szerepjátékok. Nincsen érvényesülési formájuk, legalábbis azon a szinten ami az egész nemzet boldogulását jelentené. Hiszen hogyan is tehetnék, egy olyan erkölcsi normarendszerrel, amit erőszakkal próbálnak meghonosítani.

Ilyenkor olyan érvelések is szóba kerülnek, hogy Szent István királyunk is nem éppen enyhe módszereknek köszönhetően honosította meg a kereszténységet. Amit ha logikailag elemzünk teljes és totális ellentmondás. Nem értettem sohasem hogyan lehet valamit erőszakkal meghonosítani, aminek a definíció szerinti princípiuma és értelme: erőszak mentesség.

Ki érti ezeket a bizarr kategóriákat?

Szemlélet

Elhamarkodták az egész hercehurcát, mert nem láttak tovább az orruknál. Annyi selejtezés és verejtékezés után már semmi sem bukkant fel a láthatáron, csak az amit mindenképpen elrendeztek volna. Rendezték volna az életüket. A lelki vetületeiket. Valamit.
Aztán újabb évszakok jöttek, újabb kihívásokkal.

Rengeteg flört, pillantások. Magányos találkák, amelyeknek összegzésében nem állt semmi egyéb, csak az, hogy mennyire nem értik meg egymást időnként. Aztán ez az ideiglenes állapot átment egy újabb dimenzióba, miszerint ez az időnkéntiség állandósult. Csakis állandósulhatott, nem is lehetett másképpen.

A jövő elképzelhetetlenül és valójában visszatarthatatlanul közeledett. A felgyorsított idő képzete teljesen maga alá gyűrte a legjobb elméket, a lelkek renyhe álmaikat próbálták levedleni. Olyannyira bepörgette magát az idő - ami csakis az emberek látlelete volt, egyféle szubjektív koordináta rendszer -, hogy a mozgás is kiesett a kiszemelt pályából.

Ennek többféle következménye lett. A testek mozgása teljesen darabossá vált. Az elején bizonyos optikusok, szemorvosok hada kezdett a helyzetfelismerés színterén okoskodni. Aztán lemondtak mindennémű igyekezetükről, ez úgy körülbelül fél év után történt az első jelek megjelenése és felismerése óta.

Emiatt a napszemüveg is a reneszánszát élte. A nap sugarai, a kortárs fizika állása szerint és a följebb vázolt mozgás-darabosság miatt, csak részekben érkeztek a Földre. Érthető volt, hogy árnyékolni kell mindent ami a vizualitással rokonítható.

A nagy divatcézárok mint Versace, Dior, Gucci, Chanel és a többiek tenyereiket dörzsölték a megelégedéstől. Úgy értelmezték, hogy a befellegzés és a besötétedés korszaka csakis az ő malmaikat hajthatják. Folytonos alkonynak kellett elérkeznie, hogy minden értelmet nyerjen.

(Függöny)

Vonnegut dalolása

Feldobott a napokban, hogy rábukkantam egypár Vonnegut cikkre, amire igenis érdemes reflektálni. Természetesen egyfolytában szajkózzák manapság azt, hogy a globális fölmelegedés, klímagondok, technológiai civilizációnk önemésztése és pusztítása stb. Gondok hátán gondok.
Itt lehet rábukkanni a további cikkekre. Jó szórakozást, és csak semmi pánik.:)

Tudja

Így kell reklámozni egy várost.Montréal.

Mondja

"Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának." :) Vonnegut

A telefon

Szilvaházi János el volt kushadva a rejtekében. Ezen a reggelen is egy kissé későn ébredt, de ezt annyira nem vetette a szemére, mint inkább annak a tudata lepte meg, hogy az idő még mindig vele tart.

Ezzel az idővel is csak annyi a baj, mondta magában, hogy folyton megnyergeli az ember agyát, folyton ott szemétkedik az ember sarkában, ha hívja, ha nem hívja. Nem is kellene persze hívogatnia, mert tulajdonképpen nem kell.
Szilvaházi János pontosan emiatt, és ezért, nekilódult a telefonnak, és felhívta az első lehetséges telefonszámot (betáplált telefonszámai voltak), hátha valami érdekes akad a horgára, és ekképpen valahogyan a bűvös egek isteneinek kegyelméből másképpen indul meg a nap. Kerregés, kattanások, megint kerregés, valami szöszölés a vonalban, vagy a vonal végén, nem tudta eldönteni. Ilyen zajok lepték meg a vonal elméletileg nyugodt rendszerét. –Ez a telefonosvilág is csak azért van, hogy másokat bosszantsunk, állapította meg magában, és arra gondolt, hogy milyen érdekes ez, mert ha nem is ér el a kezünk oly távolra mint ahogyan azt szeretnénk olykor, ábrándos magányainkban, mégis a technika ezt egy ötletes csavarintással máris megoldja. Ha nem is teljes mértékben, akkor is, egy kissé odasegít.

Berregés, még egy újabb berregés, valaki mintha beleordítana teljes erőből a vonalba, majd megint a fránya szöszölés.

Ez most már kezdte nyugtalanítani.

Benyúlt a zsebébe és kivett egy kulcsot, amivel az éppen útjába kerülő ablakot kezdte kapargatni. Nem értette, hogyan jutott el ilyen hamar az ablakhoz, és miért nincsen már a kezében a kagyló. Hiszen az imént éppen telefonált, már–már azt hitte, hogy labdába rúghat, hogy elérkezik az a pillanat, amikor valakivel felveheti a kapcsolatot, és akkor beköszönt a várva–várt üdvösség, de úgy néz ki, hogy mindezeket hiába várja. Mert az bizony nem jön el magától. Azt valahogyan meg kellene tolni, valaki esetleg besegítene. Ez így nem munka, valami mást kell kiötlenie magából, valami mást kell kibökni a szügyéből. Izzadni is kezdett egy kissé, mintha a verejtékmirigyei sem lennének a régiek és az igaziak.

Szilvaházit ellepte a tehetetlenség fojtó érzése, de sokkal inkább valami olyan jellegű megveszekedett és kipárolgó magány, amihez foghatót már nem is érzett jó régen. De hát nincsen magány, tette hozzá olyan gyorsan amint lehetett, és felkapta fejét, kihúzta a derekát, a nyakcsigolyáit megpattintgatta egy kis tornászással, amennyi lehetősége volt a szűk teremben, és újból nekiállt termelni.

Az első lehetséges szám, csengetés. Vonal megszakadva.

Most már milyen kombinációk maradnak, gyorsan pörgette magában a gondolatot. Mivel hatjegyű számokkal dolgozom, gondolkodott, ezért a hatnak egyféle variációjára, vagy permutációjára, vagy éppen kombinációjára kell szorítkoznom. De vajon melyikre, e három közül?

Nem tudott válaszolni. Teljesen betemetkezett abba a világba ahonnan jött, innen már úgy nézett ki, hogy nem fog ép elmével kikerülni.

–Ép elme, ép elme – ismételte gépiesen – ez is csak egy konvenció, egy olyan konvenció amit kitaláltak a pszichológusok és a pszichiáterek, hogy ne unatkozzon a világ. És, hogy nyugtassák meg a többséget, hogy ők bizony teljes mértékben épelméjűek, és emiatt természetesen nem kell aggódniuk – dörmögte magában. – Ha a tudomány ilyen okos volna, akkor megoldotta volna már az Én problémáját. Márpedig ezért egy fabatkát sem tett odébb. Mert nem tett.

Mire ide ért a botor eszmefuttatásában, már egészen jól kezdte érezni magát. Úgy érezte, hogy valamennyire megoldotta a rejtélyt, ha nem is teljes mértékben, de azért egy icikét odébbtette a horgászbotját, ez most már a maga teljességében kiviláglott előtte. Ezek a civilizációs halak, ezek a rohamosztagjai a világóceán rejtett kincseinek valamiképpen – időről időre – csak belekerülnek az ő hálójába. Amilyen nagy gondolkodó ő, ezt nem vétheti el.

– Szóval az ép elme – vette fel ez összekuszált fonalat –, az az igazi nagy rejtély, és ebben nem segít senki sem, csak temagad, hogy valamiképpen meg tudd határozni, hogy ki is vagy valójában. Vagyis az identitásod a legfontosabb – és amikor ideért elkezdett nevetni. Mert már nem bírta, hogy ennyire következetes.

Ezt az ideális állapotát csak egy váratlan telefoncsöngés zavarta meg. Tulajdonképpen várható is volt, hiszen minden ilyen pillanat, amely a megvilágosodás ajándékával kecsegtet, és ez a megvilágosodás őrülete is egyben, nem tart csak egypár percig. De tulajdonképpen csak egypár pillanatig.

Egy kedves női hang jelentkezett a vonal végén. Bemutatkozott.

– Kísérleti Lujza vagyok a Központi Irodából. Úgy hallottuk, hogy valami gondja lenne a készülék kezelését illetően, mit tud ehhez hozzáfűzni? – A bársonyos hang megejtette Szilvaházi János kőkeményre merevedett szívét. A pulzusa olyan magasra hágott, mint gyerekkorában az adrenalin szintje, csak mostanában jóval inkább a pulzusa volt ilyen. Így változtak az idők Szilvaházinál, akinek tulajdonképpen nem volt semmi háztájija sem, de még szilvája sem. Önmagából élt, és saját magát termelte meg újra, nap mint nap ebben élt, ez a modernitás riszájkling volt az ami folyton visszatért, mint egy régi, és lejárt, öreg lemez.

– Igen lenne egy kis gond – tette hozzá egy kis rövid szünettel – azt szeretném megkérdezni, hogy...– és egy újabb szünetet tartott –, hogy mit gondolnak a tudományról? – Nem tudta, hogy most jó kérdést tett föl vagy sem. Valamilyen jobb választ szeretett volna betessékelni a készülék szűkös lyukaiba, hogy ezzel a begyömöszöléssel is valami időt nyerjen egy jobb válasz érdekében. De nem sokra ment ezzel az okoskodásával. Ki is lehet ez a Központi Iroda, ez most már nagyon is izgatta?

– Figyeljen Szilvási – köhögött az egyre érdesebbé váló női hang, közben kijavította a hibát –, elnézést Szilvaházi úr, itt mi nem ideológiai kérdésekről szeretnénk vitatkozni magával, hanem a kezelést, illetve a kezelési mechanizmust szeretnénk fölülvizsgálni, már ami a készüléket illeti. Mi a baj, mi nem tetszik magának?

Szilvaházi töprengett. Ilyenkor jó ha az ember kvázi homályos kérdésekkel válaszol, illetve egy olyan látszatot táplál, mintha értené a kérdést, és a következő pillanatban stratégiát vált.

- Nézte a tegnap este a tévét? – kérdezte a női hangtól. – Nem – jött a gyors válasz. – Miért nem? – lopott rá egy újabb sújtást Szilvaházi. – Mert nem – próbálta lezárni a szópárbajt a kisasszony. Paprikás menyecske, gondolta magában Szilvaházi, ezzel nem kell sokat bajlódni, az ilyenekkel mindig célját véti a világ.

-Na jól van, értem már – és ezzel letette a telefont. Egészen jól sikerült a napja. Megvolt a beszélgetés is. Ilyen könnyen mennek manapság a dolgok? – kérdezte magában, és a hirtelen jött válasz miatt elmosolyodott.

Igen, mert a gravitációt is kilopják valakik újabban. Olcsóbb lett. Légiesebb az élet. Minden szemfényvesztőbb, emiatt a látszat miatt minden könnyebb. A Maya fátylának látszata és leple miatt. Olvasott ő is egy kis hindu filozófiát. Minden visszatér a régi kerékvágásba.:)