Durral vágd be az ajtót magad mögött!

Őrülten kellene bevágni az ajtót, ahányszor csak lehet, mondom, legalább érezzék, hogy ott járt valaki. Talán így jöttem el én is Szentgyörgyről a tegnap, mintha be kellett volna vágjam az ajtót, éreztem, hogy már elég lenne az egészből. Pedig jó volt, rendben volt minden, talán túlontúl is jó volt. De ezeket sem kell osztanom a végletekig.

Bejött a képbe, hogy Pozsival találkozzunk még egy utolsót a Teinben (itt tényleg sokat vesződtem magammal és másokkal az utóbbi időben, de pompás találkozások színhelye is volt). Most nem lényeges ezen elemek elegye.
Szóval ott tartottam, hogy éppen becsaptam magam mögött az ajtót Szentgyörgyön, ezen a mágikus helyen, e nyári barátságaim és szerelmeim színterén. (Hogy ez most pátosszal telített-e vagy sem, majd kideríti az idő, meglátom.)

Gyönyörű őszi idő, még azon napok egyike, amelyeken a nap remekül melegít. Összehajtogattam a kézipoggyászomat, gyors búcsú kedves barátaimtól, kiknek vendégszeretetét élveztem az elmúlt időben, és tűnés.
Ahogyan araszoltam lefelé a lejtőn, szemeim meresztgetvén még az elveszettnek hitt nők után, mintegy a perifériális látásomat gyakorlandó. No de ezen nem kell túl sokat morfondírozni, sőt az élet sok mindent tartogathat még bárkinek.
Végre a park felé tévedek, egypár lézengő pár, meg magányos harcosok.
Befordulok a teázóba, még Pozsi valahol vesztegelhet, addig is kihasználom az alkalmat és szétnézek az ideiglenes piacon. A kedvenc pincérnőim vannak szolgálatban, érzem ahogyan a hangulatom emelkedik. Mosolycsere, mindkét oldalról. Helyes, élet van, szemezem a gondolatokat.
Pozsi éppen fordul befelé, mintha gondolkodási felületet vetítene az arca a külvilágra.
- Szia - köszöntjük egymást kölcsönösen. - Kint legyünk, vagy bent? - kérdem, de aztán úgy döntünk, hogy a belső tér jobban megfelelne. - Mégis melegebb van - eregeti a szavakat Pozsi, és én még egy kissé elmerengek azon, hogy kint napfény tündököl, és ennek lenne valami jelentősége, mert ki tudja mikor leszünk még teraszon ebben a szezonban. Ez a frász dekódolom magamban, nem érdemes tűnődni.

Aztán áttérünk a napi elemeinkre. Közös projektekben gondolkodunk. Jó ez. Közben az egyik szemrevaló pincérlány elkacsázik mellettünk, hatalmas a mosolyviadal. (Istenem, de gyönyörűek ezek a lányok!)
- Kérlek Erika, egy hosszú kávét nekem - kérem a kérlelhetetlent - és neked Pozsi mi lenne?
- Egy jázmin teát, nekem ez kell most - s kedves barátom is magára erőltet egy bájos urbánus mosolyt. Persze csak nekem tűnik így utólag erőltetettnek, az nagyon is természetes volt. A krónikának mindig az a baja, hogy részrehajló.

Erika szépen elvonaglik, csípőjét gyönyörűen riszálva, és egy pillanatig azon gondolkodom, hogy mikor fogom újra látni ezt a csípőriszálást. A két melle keményen feszül a fekete póló alatt, igaz, hogy melltartót hord, de tudom, hogy alatta keményen feszülnek ezek a kihívó játékszerek. Majdnem mindenki a baráti körből beleesett ezeknek a melleknek a látványába, kemény tartaroszi lelemények mondom én, a szakadék ilyenkor mindennek a vége és az eleje. Csakis beleesni lehet. Főleg azért, mert a dereka rettenetesen karcsú, és íve nem mindennapi kérem alássan. Na de ez Erika. Az én kedvencem Imola, ő már régebben állja a sarat a vendégek olykor nem pallérozott magatartásának kereszttüzében. Nehéz sors, nekem is volt ilyesmiben részem, na de ne legyek csöpögős.

Imola, jaj óh Imola. Kinek és miért is jöttél ide?! Sokszor szemeződtem ezzel a bájos arcú tüneménnyel, ahányszor csak lehetett mindig mosoly volt a válasza. Pedig voltak olyan napok, amikor éppen viharfelhők tolakodtak arcomra. És milyen bájos arcú tünemény? Ez egy angyal, mondom én, de sosem lehet tudni. Kódolódott bennem a védekezés, ami hosszú távon egyáltalán nem előnyös.
A facér délután komótosan halad a maga medrében; egyelőre azt érzem, hogy időm rengeteg.
- Isten óvjon meg a küldetéstudattal rendelkező újságíróktól és szerkesztőktől - szövöm tovább mondataimat egy ismeretlennek tűnő irányba. Pozsi bólogat, újabb cigarettát vesz elő. Én is meggyújtom a magamét, füstölgünk egymagunkban. Habár a jövőt tervezzük, ezt a klisészerű emberi aktivitást, ami normális esetben általában lefáraszt, mégis érzek valamilyen ígéretes motoszkálást a levegőben. Nem tudom megmagyarázni, hogy ez miért lenne így.
- Meg lehet csinálni - próbál meggyőzni egy újabb kísérlettel a szembenülő barátom, de engem nem kell győzködjön. Én már tudom, hogy meglesz. Csakis szervezés kérdése.

2.felvonás
Egy adott pillanatban Imola lépne le, nem látom pontosan, hogy elvette-e a kis női táskáját, de mégis mintha elmenésben lenne. Úgy pattanok fel a székről mintha tűzzel kezdtek volna perzselni alatta, és máris mellette landolok. Majdnem habogok, de mégis sikerül úgy irányítanom szavaimat, hogy célba érjek.
- Szereted-e a narancs színt? - próbálok színt vallani. Mosolygok, hirtelenjében nem is tudja, hogy mit válaszoljon, persze ajkainak íve válaszra biggyesztve. Nem hagyom, hogy ő jöjjön, máris folytatom, sortüzelek:
- Akkor itt van ez a kis micsoda, tedd el, szeretném ha neked adnám - mondom tovább a gépies szöveget, némi mosolyt kényszerítek közben magamra, és a kis papirosban átnyújtom az alkalmi ajándékomat.
- De jövök vissza - böki ki ezt a gyönyörűséges választ, de tudom, hogy én már nem leszek itt. (Megilletődött arcot vélek felfedezni rajta, de mégis abból a fajtából amelyik belülről és őszinte meglepetésben részesíti önmagát. Nagyon jól érzem magam.) Még körülbelül egy fél órám van a vonat indulásáig, és annyi idő alatt nem érkezik vissza. Nem szoktak visszaérkezni a tündérek, ilyen ez, biztos, hogy nem.

Majd vissza Pozsihoz. Ő még mindig a cigarettájával bíbelődik, vagy egy következővel, nem tudom hirtelen eldönteni. Gyorsan telnek a percek, majd pedig kifakadok.
- Próbálom minden itt töltött percemet élvezni, ilyenkor nagyon tudom értékelni, tudod? - Mintha tudnám, hogy egy ideig nem térek vissza, ehhez hasonló érzések keringenek bennem, mint a keselyűk a dög fölött.
Elhessegetem a gondolataimat.
- Már gyalog sem érek el, taxival kell kimennem az állomásra - kezdem újra, vakargatván az államat -, ilyen ez elbeszélgettük az időt, de nem bánom. - Még egypár lézengő alak van bent, a teraszon is csak egy két figura. Tényleg szedelőzködnöm kell.

A szégyen kombinatorikája

Mikor is volt amikor az ember először ütközik a szégyenérzetbe? Hát már talán elég régen. Aztán annak is már legalább tíz éve, hogy az egyik olvasmányomban megjelent, már nem tudom, hogy ősz volt akkor is. Nincsen kizárva. Tavasszal és nyáron nem illik szégyenkategóriákat emlegetni, mert akkor bomlik az élet, a lehetőségek tombolnak. És megindul a lavina.

Aztán ennek a lavinának már nincsen sem eleje, sem vége, csak megindul özönvizes modorában, nem lehet leállítani.
Ezt most nem fogom tovább fejtegetni, nem kellenek a plasztikus képek. Egyelőre.
Nem tudom, hogy miért jutott eszembe a mai napon a szégyen kategóriája, csak az elmémbe tolakodott szegényke, mintha valamilyen előkelő helyet szeretne kivívni magának.
Nem mindegy a szégyenérzet és a szégyen. Egyáltalán nem mindegy.
Ez nagyon is két különböző dolog.
Én úgy gondolom, hogy a szégyenérzetet generálja egy szituáció, avagy egy vagy több személy. Valamilyen behatárolásban objektív, hiszen az egyén csak csodálkozik, hogy minek a közepébe csöppent bele. Olyan ez amikor úgy nyilatkozunk erről az életről, rosszabb napjainkban, hogy szar. Röviden és velősen. Mert az életnek a közepében érezzük a mélységeket. (Hehe! Ez most akkora klisé volt, mintha kényszerrel szorította volna rám egy idegen erő, no de engedtem neki, nem?)

Nos. Menjek tovább.
Tehát ha a szégyenérzet egy szituáció függvénye, akkor a szégyen az már egy belső élmény. És nem egyértelmően negatív kicsengésű, mint ahogyan azt sokan gondolnák. Ez egy alapélmény, mely nélkül talán élet sincsen. Kissé Hamvas ízű ez a vonalvezetés, de nem olyan fontos.

Introspekció?
Szóval a szégyen ott lapul minden autentikus élet legalján, hiszen nem is lehet másképpen. Amikor az egyén úgy éli meg az életét, hogy nem érez szégyent, akkor csak a felszínen lebeg, soha nem ismerheti meg a mélytengeri fauna legérdekesebb példányait. És akkor az életének milyen színezete volt, kérem szépen? Mire használta föl ezt a drága idejét, és az egyszeri életét? Hogy megnézzen felületes híradókat, amelyek kaptafára gyártják a tragédiákat, sajnos, és már nem generálnak semmilyen érzelmet sem a szemlélőben? Ez már az elidegenedés kategóriája. Persze én már leuntam Adornot régen, és a poszt-hegeliánuskat is, és egyáltalán majdnem mindenkit, aki az elidegenedés kategóriájával dolgozott.
Oda jutok mostanában, hogy az ember önmagától idegenedik el.
Nemcsak magamról regélek ilyenkor.
Van egy hülye szó erre, introspekció, ezt kellene alkalmazni.
De valahogyan nem szeretjük.
Na ilyen ez, egy borongós napon, szégyenről, meg introspekcióról beszélek.
Amikor lehetne a tőzsdéről is okoskodni, nem?

Miért menj ki a temetőbe?
No?
A tegnap este két fiatal román színész társaságát élveztem, és még egy fiatal magyar színésszel, a terítéken a művészet szerepelt. És a művészi attitűd. Dan olyan ügyesen kivágta a frankót azzal kapcsolatosan, hogy milyennek kellene lennie a művészetnek, hogy csak ámultam. Sok akadémikus megirigyelhette volna. Csak éppen az a baj, hogy amikor az akadémia is beleszól, akkor már egy kissé a művészet sántítani kezd. És miért van mindez? Azért kedveseim, mert az már konformizmus. A szerkezet és rendszer rabságában való élet. Olyasmi ami megint csak az elidegenedéssel kapcsolatos.
A schola vesztett, legalábbis a művészeten belül. Duchampéktól kezdve felborult minden.
Áh, mi ez a panaszáradat?
Még azért sem fogom leállítani magam, úgyis beleköpök a levesbe. Mint ahogyan Vian mester tette a sírokkal.

Miért nem maradtam meg pedagógusnak?

Mint a címből kitűnik, látható, hogy már megjártam ezt a kálváriát. Az is igaz, hogy nem sokáig, csupán egy évadot jártam ki, bocsá' majdnem egyet. És nekem elegem lett az egészből. Egypárszor elmeséltem, hogy mi volt az egyik oka annak, hogy abbahagytam a tanügyet. Amikor lépéseimet igazítottam konkrétan de átvitt értelemben is a schola szabályaihoz, amint éppen gyalogoltam többé-kevésbé biztosan, és amint vonszoltam még elsőéves és pályakezdő énemet a tanári felé mit ad a jószerencse? Akárhányszor bementem (talán volt egy-két kivétel) majdnem mindig panaszkodó középkorúakkal szembesültem, amint valamelyik sérelmüket adták elő. És ez vetésforgóval ment. Mindenki körbehallgatta a másikat, mert ez lett az új trend, újdonsült nevén demokrácia.
Ezt aztán nagyon az elmémbe véstem, és azt mondtam magamnak, hogy ezekhez én nem szeretnék hasonlítani. Szeretném leszögezni, hogy nem azért mert gonosz emberek lennének - erről szó sincsen! -, csak éppen frusztráltak, és áldozatnak érzik magukat.
Ha egy egyed - saját különbejáratú szerencséjére mondom - ilyenkor feleszmél, és észreveszi hol is tart éppen, akkor a legjobban azt teszi, hogy ahogyan van, hagy csapot és papot, és onnan elhúz sebesen mint a vadlibák. Minek tovább bányászni egy olyan kongó bányában, ahol csak sirámokat öntenek a falak, és a garatok segítségért szomjaznak.
Emberileg jogosult, csak valamennyire visszás, hiszen azok akik meg kellene mutassák (az oktatás jó részt mimézis kérem szépen, a "megmutatom és csináld utánam" típusú gyakorlatok össztüzében) máris emberi roncsok. Hát akkor honnan vegyenek példát a fiatalabb generációk?
Az öreg matuzsálemektől?
Nem tudom, hogy azóta mennyire változott a helyzet. Ennek már egy jó pár éve, hogy otthagytam az egész kalamajkát. Nem sírom vissza, talán még akkor sem, amikor a szabadúszói jövedelmem nincsen éppen az óhajtott szinten.
Azzal a közhellyel mondanám ezt, hogy inkább vagyok vigyorgó koldus, mint szétcincált arcú tudor.
Vagy szétkúrt arcú, na.

Lucskos nyelvek

"(...)Miután megpróbált lefogyni Nyúl kedvéért, és három kilót sikerült is lefogynia, legalábbis az egyik mérleg szerint. Az ő kedvéért, hát ez óriási, az ő kedvéért akar megváltozni, egy semmiért, dehogyis, rosszabb, mint a semmi, istencsapása, hiába olyan szelíd. A többiek nem voltak azok. Tudniillik, mihelyt megtudták róla, hogy micsoda, már nem vették emberszámba, és azt hitték, hogy mindent szabad. Jó, szabad is volt, de hát azért mégse mindent. Mintha gyűlölték volna a nőket, őt meg csak használták. Most mégis megbocsát nekik, mert mindez elolvadt, jött a következő nap, ő itt maradt, és ugyanaz maradt, azok pedig eltűntek. Minél idősebbek voltak, annál inkább úgy néztek ki, mint valami elnökök, és minél bölcsebbnek kellett volna lenniök, annál rosszabbak voltak. aztán olyasmiket kívántak, amit a feleségüktől nem tudtak megkapni; például hátulról, azt nem is bánta, mert mintha száz mérföldnyire úszott volna tőlük, amikor már elhelyezkedett; vagy a szájával. Az kellett nekik. Vajon mi a jó benne? Hiszen ott nem mehet olyan mélyre, nem is tudja. Különben nem rosszabb, mint a melle között, és miért ne legyen nagylelkű, először Harisonnak csinálta, be volt rúgva , mint egy csacsi, de amikor reggel felébredt, nem értette, hogy mi lehet az a furcsa íz a szájában. Pedig az csak babona, akkor még taknyos volt, nincs annak valami nagy íze, inkább olyan, mint a tengervíz, csak többet kell dolgozni, mint ahogy ők képzelik; a férfiak általában nem tudják elképzelni, hogy a nők mennyit dolgoznak. Tulajdonképpen azt kívánták, hogy valaki ott is megcsodálja őket. Erre vágytak, egész komolyan. Pedig nem is voltak olyan csúnyák, csak azt hitték. Őt már az iskolában is az lepte meg a legjobban, hogy igazából milyen szégyenlősek, milyen hálásak, ha csak megérinti őket azon a helyen, és milyen hamar elterjedt, hogy ő hajlandó erre. Vajon mit képzelte, azt hitték magukról, hogy szörnyetegek? Ha gondolkoznak egy kicsit, mindjárt rájöttek volna, hogy ő is kíváncsi, hogy ő is élvezheti azt a furcsaságot, mint azok az övét, hát az se rémesebb, mint a nőké, csak másmilyen, piros és ráncos, istenem, mitől kell úgy odalenni? Nincsen benne semmi rejtély. Az volt a nagy felfedezés, amikor rájött, hogy nincsen benne semmi rejtély, egy kis vacak, mintha odavarrták volna, csak ők királynak érzik tőle magukat, és néha még kellemes is volt, ha belement a játékba, meg aztán ezzel legalább az ő oldalukra került a többi kis libával szemben, aki a gyepplapdameccseken abban a pelenkaszerű kék egyenruhában futkározott körülötte, ő a tizenkettedik osztályban már nem volt hajlandó olyat viselni, és ezért intőt is kapott magaviseletből. Istenem, hogy utálta némelyiket. De este aztán kárpótolta magát, királynőként szedte be az izgalmi adót, amelynek a létezéséről azok nem is tudtak. Apuskám, akkor még nem kellett sokat vacakolni, még csak le se kellett vetkőzni, elég volt egy kis dörgölőzés a ruhán keresztül, mind a kettőjüknek a szája hagymaszagú, mert előtte fasírtot ettek az autócsárdában, és a kocsiban lassan hűlt és pattogott a radiátor, annyi ruhán meg mindenen keresztül, és a fiúk mindjárt készek voltak. Nem sokat érezhettek, biztos csak a fantáziájuk működött. Az a fantázia. Néha csak annyit sugallmazott, hogy csókolozzanak francia módra, bár ő ebben sosem talált élvezetet, lucskos nyelvek, és egyikük sem tud lélegezni, de aztán hirtelen, amikor a fiú ajka megfeszült, szétvált, majd ernyedten újra becsukódott és eltávolódott, abból tudni lehetett, hogy kész. Akkor már nem szorították, és okosabb volt eltaszítani őket, nehogy bepiszkolják a ruháját. Ő lett a piszkos. Őt piszkolták be a ragacsukkal. Ezt nem tudták megbocsátani neki. Ő megbocsátott nekik. Nem haragudott rájuk, pedig az anyjuk tanította ki őket, hogy írják fel a nevét a vécé falára. Ezt Allie volt szíves elárulni.(...)"

[John Updike. Nyúlcipő, 147-148 o., Európa KK, Bp.]

Time after Time

KIssé nyál talán, de mégis elmegy. Főleg a Tuck and Patti interpretáció.

Time after Time
Lying in my bed I hear the clock tick and think of you
Caught up in circles, confusion is nothing new
Flashback, warm nights, almost left behind
Suitcase of memories time after

Sometimes you picture me I'm walking too far ahead
You're calling to me, I can't hear what you said
And then you say go slow, I fall behind
The second hand unwinds

If you're lost you can look and you will find me
Time after time
If you fall I will catch you, I'll be waiting
Time after time

If you're lost you can look and you will find me
Time after time
If you fall I will catch you, I'll be waiting
Time after time

After my pictures fade and darkness has turned to grey
Watching through windows you're wondering if I'm okay
Secrets stolen from deep inside, the drum beat's out of time

If you're lost you can look and you will find me
Time after time
If you fall I will catch you, I'll be waiting
Time after time

You say go slow, I fall behind
The second hand unwinds

If you're lost you can look and you will find me
Time after time
If you fall I will catch you, I'll be waiting
Time after time

If you're lost you can look and you will find me
Time after time
If you fall I will catch you, I will be waiting!
Time after time

If you're lost you can look and you'll
Really, really, really, really find me time after time
Whoa, if you fall I will catch you, I'll be waiting
Time after time

Say, if you're lost you can look and you
Really, really, really, really, really, really, find me
Hey, if you fall I will catch you, I'll be waiting
Time after time

Say, time after time, how long, how long
Time after time, how long will I love
Time after time, how long, how long
Time after time, how long, how long

Time after time, I'll be loving you always
I'll be loving you always, I'll be loving you always
I'll be loving you always, I'll be loving you always

Üszküpülés

"Eccer amikor pelóta vótam Csaba királyfi mellett a csillagösvényen, gencelszekerem Kézdi mellett zuhanyt vót le. Hát amint ott gübültem a bestével, s reperáltam, odaméncsergett egy csepp ricskó.

Ejszen aszonta:
- Anti bá, cirkájjon mán nekem egy guruzsmás berbécset!
S így ne, ott bezgetett.
- Hát ejsze no, hogy a súj suvajszon'sze meg, há mit nyeretlenkecc, há te nem látod, hogy csupa luszt vagyok, s itt agyargok? - turáltam fel magamot. Hátt te honnét a dühüből kerűttél, ejszen a zegbű pottyantá, hogy itt mind üszküpülsz nekem?
- Há nem, Anti bá, csak innét Peselnekről. Cirkájjon mán nekem egy guruzsmás berbécset! - buftiskodott.
- Jó van no! - enyhültem meg egy cseppet, s elészettem a harisnyaszárból a csillagos bugylibicskámot. Cirkáltam neki berbécset egy lécre.
- De Anti bá, e nem guruzsmás, e gyengélkedik! - kezdett bünnyögni a hitván.
- Há ejszen nem teccik, te mutuly, te gelevőgyi. Há mit a varasgyékot cirkájjak neked, he? Na eriggy innen, met hezzasirittek a forcsokodhoz!
- De Anti bá, métt nem cirkál nekem guruzsmás berbécset? - s csepegett a könyüje.
Bedühültem erőssen.
- A zapád mennydürgő ristenit! Hogy a nyüvek emésszék meg a zanyád csecsit, hogy szoptatott! Hátt te a tűzzel bizsilsz, te büh, te?
Úgy megkujakoltam, szinte meg es kerált benne.
Jött a zannya.
- Buszut, buszut! - puffogott erőssen, s egy sirittővel.
De én istenesen megmonyókoltam."

[in Orbán János Dénes: Teakönyv, Az aligkrapek, 148.o]

A geci legendája és értelme

Talán kezdődik a csömör, egyféle camus-i undor és csömör ezentúl? Még elég soká lesz talán ameddig ezekre a kérdésekre válaszolni fogok azt hiszem. Sok hibával rendelkezem, amelyeket egy idő után levedlenék, akár a kígyó a bőrét. Szeretem ha a kígyóról beszélek, kezdem azt hinni néha, hogy a bibliai történetben ő volt aki legkövetkezetesebben végigvitte a felvállalt feladatát.

Legalább tudott érvelni valami mellett, és fel tudta vázolni a kívánt programot.
Nem tudom, hogy mikor érek majd el oda, hogy meg tudjam érteni az emberi nemnek, vagy fajnak a lényegi minőségeit. Valószínűleg én lennék ostoba. Ez lenne az egyik verzió. De valami azt sugallja, hogy mégsem ebben vagyok, nem én vagyok ennek a verziónak a hérosza.

Ezt majdnem százasra állítom.

A baj valahol ott kezdődik - és most nem morál szempontjából beszélek, ismétlem még mindig -, hogy nem tudjuk vállalni azt, hogy fajankók vagyunk. Ezt ha pallérozattabban fogalmazok, ekként mondom. De ha durva lennék, és miért ne lennék az, akkor azt mondom, hogy gecik.
Persze lenne egy kis értelmezésbeli kitérőm ehhez, Vörös Balázs alapján, aki állította, hogy a székely főnemességnek annak idején egy titulusa volt ez: a geci. Tehát valamilyen arisztokratikus vonást hordoz magában. Nem tudtam teljesen ledokumentálni ezt az információt, de egyelőre elhiszem neki, és ezerrel vigyorgok ilyenkor.
Mert én egy geci vagyok, az arisztokratikus alapból.
És vállalom is. Úgyhogy akinek ez nem teszik, az bekaphatja.
És méghozzá tőből.

Őszi kommunikációink frissítése

A gondolkodó ember lapja, írja öles betűkkel a jobb felső sarokban a megújult IPM borítóján. Még egypár héttel ezelőtt az egyik kedves ismerősömnek hívtam fel a figyelmét arra a nem mellékesnek tűnő információra, miszerint az egyik szám fedőlapján majdnem kizárólagosan csak negatív kicsengésű címek virítottak. Aztán időnként az egyik alapjáratú törzsteázóban olykor megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy jobban belenézzek a tartalomba. És nem unatkoztam, ami már nem mellékes tény szerintem.
Az egyik szerkesztő az éppen dr. Czeizel Endre, akit a médiakövető polgár a képernyőn olykor a botrányos genetikai sztorijairól ismerhet. De szerintem ez egyrészt a múlté, hiszen nem kell egyrészt bedőlni az éppeni médiaseprésnek (ami megint csak hozzátartozik a média tulajdonságaihoz, azaz alapattribútumaihoz).
Mit mondhatnék még hirtelen?
Valójában tényleg rohan ez az átkozott világ (klisé, de marad), másrészt pedig olyan információkra van szükség, amelyek használhatóak. A kommunikáció redundanciája is jelen van, ami egy adott információs csatorna által továbbított információknak a használhatóságát és értelmességét adja, abban az értelemben, hogy mennyi a jelenvaló zavaró elem. Tehát nagy a redundancia ha sok a zavaró elem.
Ez fontos lehet egy kommunikációs aktusban, sőt egyáltalán nem mellőzhető.
Hogy miért konfrontálom mindezt a jelennel? Egyrészt azért mert valamennyire értelmesnek tűnnek az ilyen próbálkozások, mint amilyen az IPM. És nem lehet olyan könnyen leunni. Ez is változhat, egyértelműen. De hátha nem.

The Fall

Tarsem Singh The Fall c.filmje már igazi tarolás lehet olyan filmművészeti alkotások körében ahol szürreális leképződéseket kell felfedezni. Azaz olyan szürreális elemek jönnek létre, az ágyhozkötött de annál inkább mesélőkedvű Roy Walker (Lee Pace) részéről, amelyeknek képiségében nem lehet gyanakodni azoknak, akik valaha szürreális festményekkel gyönyörködtették és kényeztették el az íriszüket.

Moartea lenta al unui artist precaut si autoproclamat

O sa innebunesc de tot.

A bolondulás diszkrét bája

Nemrég, azaz pontosabban szombaton lejátszottuk azt a megnyilvánulásunkat, amire már régebben készülődtem, és ez egy dj-vel való közös játékba torkollt, hogy úgy mondjam. Érdekes, akár future musicnak is lehetne nevezni, de persze ez már megint az angol terminológia; ugyanakkor állítom, hogy ettől egyhamar nem lehet szabadulni. Azt a szerepet, amit a középkorban a latin terminológia játszott, azt napjainkban az angol helyettesíti. Tetszik-e ez a nyelvápolóknak és a nyelvészeknek, lehet, hogy már csak rájuk marad. Sajnos, vagy nem sajnos.

Ez majdnem olyan mintha a fejlődésről beszélnénk. Tetszik vagy nem, de itt van, a nyakunkon. Maurice de Martin elgondolkodtatott a jazz táborban, az egyik gyönyörű reggelen, az éppeni villásreggelinket fogyasztandó; és ekkor az volt a véleménye dióhéjban fogalmazva, hogy a fiatal generációknak az a dolguk és feladatuk, hogy felrúgják a konvenciókat és a hagyományt.

Tehát értékét veszti a hagyományra vonatkozó alapkérdés?

Lehet, hogy igen. Néha az az igazság, hogy tele van a hócipőm a sok hagyományőrzőtől. Olyan mint egy never ending story. Hogy így a megőrzés, meg úgy. A politikusok is átveszik, saját malmaikat meghajtandó. Aztán meg az lesz a vége ebben a történetben is, hogy csakis a saját érdekeiket képviselik. Akkor meg én miért ne rúgjak beléjük? Legalább szellemileg, mert konkrétan nem olyan egyszerű.

A Hatalom le van védve. Huxley után már nem is látom az értelmét, hogy erről regéljek. Inkább a cseh attitűdöt kezdem felvenni, és eljátszani Pepin bácsi szerepét olykor.

Ki állít meg engem, hogy szépen bolonduljak meg? Nem őrültnek nyilváníttatni magam, csak egy bájos bolondnak.

Az érzésben kell megnyilvánulni(o piesa devastatoare?)

"S Wonderful"

'S wonderful! 'S marvelous!
You should care for me!
'S awful nice! 'S paradise!
'S what I love to see!

You've made my life so glamorous
You can't blame me for feeling amorous
Oh! 'S wonderful! 'S marvelous!
That you should care for me!

'S wonderful! 'S marvelous!
That you should care for me!
'S awful nice! 'S paradise!
'S what I love to see!

My dear, it's four-leaf clover time
From now on my heart's working overtime
Oh! 'S wonderful! 'S marvelous!
That you should care for me!