It's another name for Brooklyn

Amikor csótányokkal esik

A dédelgetett emlékeim közé tartozik, hogy Johannesburgban nőttem fel. Ez egy egyszerű élet volt. 13 éves koromig nem volt tévé. Sok gyereknek volt egy kerékpárja, egy futballabdája és egy kutyája, és ezzel vége. Rendkívül szokatlan volt, hogy a nap folyamán a házban tartózkodjunk.

Vörös szerelmünk

Egy régi nóta margójára.

- Miért, nem kellene valami másnak lennie?

Ekként pontozta meg a kérdését amiből én nem sokat értettem, ugyanakkor rákérdezhettem volna, de semmi kedvem nem szottyant ebbe az irányba. Kellett volna?

Szerintem nem. Na de hagyjuk. Aztán azt is el lehetett volna képzelni, hogy most már remekebbül érvel, igen ez az érvelés érdekelt volna engem igazán, de ez is csak valamilyen felületben gyűlt össze. Ott kellett volna valamit kezdeni, igen ez egyre inkább figyelemreméltóbban kezdett kontúrt nyerni.

Emígy persze róttam az utakat, éppen befordultam ebbe a legközelebbibe is, lám az este ködös fátyla valamit még fenntarthat nekem. Inni lett volna kedvem, nem is annyira az alkohol hiánya miatt, mint inkább annak a ténye, hogy a jelent kissé megemeljem, valahova áthelyezzem egy másik párhuzamosként settenkedő világba. Valami, amiről érzem, hogy a közelemben rejtőzködik, de mégsem tudom pontosan körülhatárolni. Szóval inkább megragadni. Igen, ez azt hiszem sokkal pontosabb.

Érvelni lett volna kedvem valójában. Érvelni valami mellett, hogy még egy rakás lehetőség kínálkozik, még rengeteg hajnalt lehetne megélni közösen, de akár külön is, alkonyatba belebámulni, lazán sehova sem sietve, és a nap is bambán hajtja le a fejét nemde...De ez is csak egy szókép maradhatott, semmi egyéb, egy elveszett foszlánya valamilyen befellegzőben lévő világnak.

Ugyanakkor nem voltunk szomorúak, ne hidd. Igaz, az utóbbi időben nem jellemző az a túlzott duhajkodás a vidámságok mezején, a mulatságainkban már jelentkezett az évszak málása, igen ekként kell fogalmazzak, valamilyen omladozó tudatról, egy leválásról, egészen másról mint amikor egyesek arról kezdenek nagyívű szónoklatokat, hogy mennyire szép ha egymásra találnak valakik.

Xék például.

Igen, nem messze laknak innen, délutánonként jár haza a pasas, valamilyen hivatalban kezdte már néhány jó éve, igen emlékszem akkor lehetett amikor a magyarok ünnepelték az EUba való belépésüket. Nagy csoda volt az. Akkor is az a sok naiv népség. Mind kint lébecoltak a Nagykörúton, a villamosvágányokon is emberek hada kószált, mindenki igyekezett valamerre.

Nem tudták persze, hogy ebből mi lesz.

Ja, hogy emiatt antiglobalista színezete van a mondókámnak?

Dehogy, mindennek megvan az előnye.

Például megszerettem az El Comandante c.számot, ebben Meola is játszik bizony, akkor a Ry Cooder által előterjesztett Buena Vista Social Club is szimpatikussá vált számomra.

Na, mi van Kuba közelebb került ezek szerint.

És hogy erre mit lépett Churchill is? Persze ez már egy historicista dobás logikailag, hiszen a második világháborúban nem gondolhatott erre, amikor azokat a nagy beste havannákat szívta.

Mármint, hogy a vörös szín is bepofázza magát a nemzeti lobogóba.

Igen?

Politikai undor és késedelmi díj

Irtó elcseszett egy évszak lesz ez.

Ha mégis lopásra adnád a fejed - azon sok hír következtében amivel elárasztottak a 90es évek elejétől kezdve, ami azért fura retrospektíve, hiszen addig senki sem lopott hivatalosan, nem volt elismerve ez a jelenség -, akkor talán itt az ideje.
Ha sokat gondolkodik valaki, akkor már régen késő. Ha bátorkodsz elmerengeni azon, hogy mégis valamit kellene tenned ez ügyben, hogy valamilyen nagymenő hóbortba fogjál, amit nem csak a helyi lapok emlegetnek majd, hanem a nemzetközi sajtó is, no persze meg a szájber.

Felkészülhetsz valamilyen emberismeretre, hogy most tényleg megvilágosodtál és érzed az emberanyagot: igen a tiéd. És ez ne lenne hamis ábránd, valamilyen illuzórikus képzelgés?
Nem a lófaszt.
Dehogynem. Nagyon is.
Mindenki úgy vágja át a másikat ahogyan éri. Elindul a jelenlegi elnök valamilyen kampányútra, hadjáratra, vagy bárminek is nevezzék. Nincsen relevanciája.
Annak sincsen, hogy a magyarok is elnökjelöltet állítanak. Ja, hogy a második fordulóban ezek szerint majd lehet üzletelni bizonyos portfóliókért, valamilyen csülökért, combért?

Szerintem naivitás. A magyarokat majdnem mindig úgy verték át, amennyire nem szégyellték. Ja, hogy most kiderül, hogy a "nemzetállam" megjelölés az alkotmányban sántító a Herta Müller féle Nobel sztori alapján? És akkor mi van? Fájó lesz az valakinek?

Egyelőre a román értelmiség értelmesebbje jajong ezen, de ez mindig is kisebbségben volt. Mikor határozta meg a román politikumot valamilyen korrektebb elitviszonyulás? Ha jól emlékszem, akkor valamikor Balcescu idejében, és az meg még a 48as időket idézi. Akkor meg miről beszélünk? Azóta valami változhatott? [A körvonalazódó Kossuth terv és álom a Duna-menti Köztársaságról még valamilyen előjelleget is hordozott magán a jelenlegi EUval kapcsolatosan, ami Balcescu számára szimpatikus lehetett bizonyos források szerint, de hát Kossuth a magyarlibesek szerint túl radikalizálódó, nemzeties színárnyalatokat visel magán, Deák kozmopolita viszonyulásai pedig az "áruló" felcímkézettségét hordozzák magukon, a nemzetiek szemében. Ördögi kör bezárva.]
Nem is változott tehát.
Marad a nemzeti jelleg.

És hogy éppen kormányválság van? Éppen az elnökválasztások előtt néhány héttel?
Ez is mi a fene?
Tiszta banánköztársaság-szindróma, én már régebben megmondtam. Nem mintha a Püthiával sokkal jobban lennék mostanában.
Komolyan, mintha valahol Hondurasban vagy Haitiben lennénk. Mondjuk ott talán többet lőnek egy kissé, amit nem kívánok senkinek sem. Nem kenyerem a Dísztrojer effektus.
De mit lehet tenni?

Sokszor az az érzésem, hogy a "magyar becsületkenyeret" túlságosan is mereven értelmezzük, értelmeztük.

Na nem is tudom, a politikát régen mellőzni szerettem volna az életemből, és úgy látszik ez nem olyan egyszerű.
Mindig visszatér, és belebotlunk.

Addig is egy kis ízvilágot ajánlok magunknak. Oldjuk a helyi jelleget!

Song for Bilbao (fordított sorrendben)

A Gyurcsány-ikon aktiválódott Jani curriculumjában

Az úgy lőn, hogy Jani jelezte a tegnapelőtti büfés jelenetben, hogy menne ki Gyergyóba, mondom én is veled tartanék, ő visszakézből, hogy majd telefonon. Naná, hogy majd jelzek, majd előtte, és akkor indulunk. Oszt leettem az éjszakát mint az elvetélt tehenek, még lesurrantam egy kis pohárka erejéig a Gbe, hatalmas füst no meg szétcincált atmoszféra képzelhetitek.
Na a pohárkából persze bor lett, fehér száraz. Rengett a száraz benne. (Átvitt értelmű szószerkezetként.)
Daliás mondatok pompás ábrázolatai kerengtek (és nem keringtek) ebben a füstös beltérben, szerintem most már hamarosan szólni fogok a tulajnak, hogy valamilyen szellőztető berendezést, mely modern nevén légkondiként kódolódik, nos igenis ilyent kell beszerelni.

Aztán az az este is lepergett valahogyan, gyászoló séta hazafelé az egyik szintén szabadvállalkozóval, nem a legkellemesebb téma a péntek estében a minőségi munka tisztességes megfizetése, na de ez van, ezen is túl kellett esnünk. Reménykedünk, mit tehetünk.

A szombat pompás, napsütéses mit mondjak, ahogyan illik, mintha valamilyen tervrajzból hasogatták volna ki aprajánként.
Indulás lett belőle, valamikor du 4 óra tájban.
Pompás száguldások az őszi erdélyi tájban.
Csevely mely baráti, oda-vissza az első üléseken. Hol máshol?
Na igen. Parajdi Töltöttkáposzta Fesztivál. Ide szerettem volna elérni a cselekménysorban.
Füstoszlopok (nem indiántábor ez kérem, hanem valamilyen magyarzsigeres őszi sokadalom, helyi mértékkel számítva). De igenis kiművelten, tisztességes bográcsokkal, rotyogó töltöttkáposztákkal. Mint később kiderült, a java már délelőtt elkészült, és el is fogyasztották a legtisztességesebb módon. Mosolygó emberek, természetes környezetben. Ritkaság manapság az ilyen. Az egyik asztalnál daloló-danolászó társaság, igazi magyar népdalok kerülnek terítékre. Úgy érzem magam, mintha hazaérkeztem volna egy fárasztó útról. (Persze szentimentális a szövegem, kissé nyúlánk és nyálas a fajtájából, semmi übermagyar karikírozás, tényleg ezt éreztem.)

Akadnak szépszerivel csinos lányok is. Mozgatom a szemem mint a kaméleon egy szorgos napján, miért fognám vissza magam még mindig legényember lennék, persze ez nem olyan fontos, szóval
sok a szép jány (helyi nyelvi jellegben megformázva óh e szentséges szavakat!), nos akkor tovatévelyegtünk, de mégis illő módon, mondom egyik forduló alkalmával Janinak, hogy az egyik mama meséli a pult mögül:
- Ímhol a művész úr! - ennyit hallottam persze, oszt sodródtunk tovább mert a tömeg sem engedett a maga mulatságából.
Miután két-három sorral próbálkoztunk eléggé hiábavalóan, mely sorok hosszú kígyózásokba fulladtak akárcsak a beígért kelet-európai átalakulások, már majdnem lemondtunk arról, hogy gyomornedveinket munkára bírjuk. - Ellépek megnézem milyen lehetőségek adódhatnak - szólt felém Jani, mondom menj hátha valamilyen szerencsésebb megoldás járja majd.
Néhány perc, sugárzó arca messze a tömegben kitűnik.
- Nem hiszed el mi történt - kezdi. Mondom mondjad, ne hagyd itt szárazon veszni a magyar embert. Magamban, persze. Noha ordítani lehetett volna a magyarságodért emitt kérem.
Megjegyzem román pálinkával fogadják a vásári betoppanót, nem is olyan rossz, két kóstolóval megúsztuk hirtelen, persze üngyen adták és szívvel, hát akkor meg miért ne veséztem magamban a gondolatot. A román gazdaember pont eladósorba taszajtotta volna a lányát, pirospozsgás arccal kínálgatta a román visinyátát, mely mégis valamilyen "coarne"-ból készült, gondolom csak gyümölcs lehetett, mégsem szarvból hiszen sok az átvitt értelmű szótájéki zendülés.
(Megjegyzem, hogy manapság divat lett, hogy a bánatot ingyen adják, de főleg adó formájában. Közelgő elnökválasztások somfordálnak felénk, jó lesz vigyázni milyen ígéreteknek dőlünk be.)

Tehát.
Jani ott áll, integet valójában, gyere meg vagyunk mentve. Felismerték.
A művész urat.
Mosolygó magyar asszonyságok terítenek nekünk.
Szívvel és lélekkel.
Kiderül az egyik legkiválóbb töltött káposztával kínálnak meg minket: vaddisznóhús a lényegi töltelék.
Kitűnő ízminta, mit is mondjak, pompás!
Majd kiderül rövidesen, honnan ismerik Janit, mondom magamban tovább a monológot. A kabaréval somfordáltak tájjelegű turnéikon, és ott égette be magát a helyieknek a memóriájába.
- Aktiválódott a Gyurcsány ikonod Jani - mondtam. Hát ez van, jó mulatság ez.
Aztán összehoztam az analógiát Gyurcsány meg a vaddisznóhús között. Nem volt olyan nehéz.
Volt min morfondírozni nem mondom.
Aktiváljuk majd a linket.

Portishead - Sour Times

Figyeld Pista a hatóanyagokat

Legutóbbi feltételezéseim és számításaim szerint a SZUKKban tudatmódosító hatóanyagok találhatóak. Sokkal alattomosabban hatnak mint az alkohol, példának okáért.
Szukk, igen írhattam volna üdítőt, vagy a román írásmódot is, mint a suc, de akkor a helyi jelleg elvesztődik.
Tehát figyeljük a szukk hatásait.

Digitáliában pontosat ütött az óra

Megvárom az éjfélt, talán azért, hogy újabb bejegyzést írjak. Igen, éjfélkor nem üt az óra, már nem ütnek az órák suttoghatná valaki egy homályos sarokból. De nem is fontos, hiszen digitális minden, majd minden, eljött Digitália ideje.
És ez jó. Ha nem örülnénk, hogy itt a vég, akkor nem tudnánk értékelni az utunk bármelyik percét. Pillanatát, bármit.
Jellemző talán, hogy nem tudunk úgy élni miszerint értékeljük az éppenit. Vagy a vagyonunkból azt amit éppen birtokolunk. Az a legvisszásabb amit sokszor észreveszek, hogy a birtokolt vagyontárgyat nem használják ki teljesen.

Például a díva az ezüstróka prémet nem veszi fel csak egyszer. A bemutatón. Mert azt úgy kéri az ügy.
Igen, a pillanatnyi hullám ügye. Tegyem idézőjelbe, hogy jobban hasson?
Akkor tessék: "a pillanatnyi hullám ügye".
Igen, ezért halt meg, azaz ezért puffantottak le egy ezüstrókát. Vagy menyétet. Vagy nyestet. Bármit. Teljesen mindegy.
Lőjetek, hadd hallják hogy léteztek!
Tegyem idézőjelbe?
Parancsoljanak: "Lőjetek, hadd hallják, hogy léteztek!"
Ha valamit nem semmisíttek meg az év bármelyik napján, vagy bármelyik percében, akkor nem érzitek jól magatokat.
Digitália és Destrukciáda.

A kor gyümölcsei.
"Our own sweet and velvety destruction."
Tépjetek ki minden fát, hátha akkor majd hiányozni fog a zöld. Hátha akkor rájövünk majd, hogy valamit tenni is kellene, nemcsak elégetni és felhasználni a végletekig.
Még szükséges valami?
Kifelejtettem volna valamit?
Egy ilyen bársonyos éjszakában semmi sem tűnik végérvényesnek. A szavaim sem.
Felejtsétek el. Nem mondtam semmit.
Semmi baj sincsen.
A világ felhasználóbarát.
És nem szennyezett a levegőnk.
És nem szennyezett a vizünk.
És nem szennyezett a szellemünk.
És nem szennyezett a lelkünk.
No igen, a lelkünk.
És lehetne folytatni.
Soap opera.
Columbo kinyomozza.

Alibi egy nem történelmi naphoz

Ma renyhén prousti a hangulatom, idők cikáznak mindenfelé, nagyon gyorsan.

Az idősíkokat megszámlálni nem kell és nem érdemes. Persze eljátszunk velük. Vagy ők velünk.

Watzlawick boldogtalansági utasításai kezdőknek és haladóknak

Egy kis vendégszöveget másolok be ide azoknak, akik nem elég boldogtalanok, éppen ezért hasznos tanácsokra lelhetnek Watzlawick kis kötetében:

"Mindezzel együtt: a 'szerelem és fokhagyma' témájának az imént számba vett változatai voltaképp ártatlan csetepaték csupán ama robbanóerőhöz képest, mely a spontán viselkedésre serkentő - oly megtévesztően ártatlan - felszólításban szunnyad.

Az emberi kommunikáció struktúrájába beépíthető minden gubanc, buktató és csapda közül bizonyára az úgynevezett 'légy spontán' paradoxon a legelterjedtebb. Itt azután valóban szobatiszta, a formális logika minden követelményének megfelelő paradoxonról van szó.
A logikai Olümposz kristálytiszta csarnokaiban a kényszer és spontaneitás (tehát minden, ami külső befolyástól mentesen, szabadon, önnön bensőnkből fakad) összeegyeztethetetlen. Valamit parancsra spontán módon tenni ugyanolyan képtelenség, mint előre megfontolt szándékkal elfelejteni valamit, vagy szándékosan mélyebben aludni. Az ember vagy spontánul cselekszik, tehát saját szabad belátása szerint, vagy utasítást követ, és akkor tevékenysége már nem spontán. A tiszta logika alapján a kettő egyidejűleg nem megvalósítható.
De mit törődünk mi a logikával? Ahogyan leírhatom azt: 'Légy spontán!', ugyanúgy mondhatom is - logika ide vagy oda; a papír és a hanghullámok türelmesek. A közlés befogadója már nyilván kevésbé. Hisz ő most mit tehet?
Ha az olvasó ismeri John Fowles regényét, A lepkegyűjtőt, amúgy is tudja már, mire akarok kilyukadni. Ez a gyűjtő olyan fiatalember, akinek a szenvedélye kezdetben a lepkékre korlátozódik, akiknek szépségét teljes nyugalomban, újra meg újra megcsodálhatja. Hiszen feltűzték őket gombostűre, és már nem tudnak elrepülni. A baj csak akkor kezdődik, amikor beleszeret a diáklányba, Mirandába és - teljesen a 'csak így tovább' recept szellemében (lásd: a 14. és köv.old.) - ugyanazt a technikát alkalmazza. Minthogy a fiatalember nem volt különösen jóképű, és egyébként sem tartott sokat önmagáról, feltételezte, hogy Miranda nem fogja önként őt választani. Ezért elrabolta a leányt, és gombostűk helyett egy egyszerű falusi házban tartotta fogva. A puszta kényszertől azt remélte és várta, hogy (egyre elviselhetetlenebb) fogságában Miranda végül is majd csak szerelemre gyullad. Csak lassanként ébredt tudatára a 'Légy spontán!' paradoxon könyörtelen, kiúttalan tragikumának - éppen azt tette vele lehetetlenné, amit el akart érni.
Hajánál fogva előráncigált példa? Túl 'irodalmi'?
Tessék, íme egy sokkal mindennapibb helyzet, amelynek megteremtéséhez semmilyen rendkívüli különcségre sincs szükség.
Az agyoncsépelt mintapélda: az anya, aki fiacskájától azt kívánja, hogy házi feladatát ne csak kötelességből készítse el, hanem még szívesen is. Amint az olvasó látja, ebben az esetben a puritanizmus már említett definíciója a visszájára fordul. Ott arról volt szó: kötelességed, hogy ne élvezz; most viszont a kötelességedet kell élvezned.
Tehát: mit lehet itt tenni? - kérdeztem már az imént is, merőben szónokian, hiszen nincsen kiút. Mit tehet az az asszony, akinek férje nemcsak azt követeli meg, hogy testét bármikor rendelkezésére bocsássa, hanem, hogy ezt minden alakalommal élvezze is? Mit tehetnénk, ha annak az imént említett kisfiúnak a bőrében lennénk, akinek szívesen kell a házi feladatát elkészítenie? Feltételeznénk, hogy vagy velünk van baj, vagy a világgal. Mivel a 'világgal' való összeütközéseinkben általában a rövidebbet húzzuk, nem marad más hátra, nem marad más hátra mint hogy önmagunkban keressük a hibát. Ugye nem hangzik túl meggyőzően? Semmi aggodalom, az Ön kétségei könnyen eloszlathatóak.
Képzelje csak el, hogy olyan családba születik, ahol - bármilyen okból is - kötelező a vidámság. Pontosabban olyan családba, amelyben a szülők alapelve: a gyermeknapfényes derűje a szülői siker legékesebb bizonyítéka. S aztán merjen csak egyszer is rosszkedvű, kimerült lenni, félni a tornaórától, a fogorvostól, a sötétségtől, vagy mondjuk, ne legyen kedve cserkésznek lenni. A kedves szülők szerint nem egyszerű, múló hangulatról, fáradságról, tipikus gyermeki szorongásról vagy hasonlóról van szó, hanem szavak nélküli, ám annál hangosabb vádról - a szülők pedagógiai alkalmatlansága ellen. A szülők pedig azzal fognak védekezni, hogy felsorolják, mi mindent tettek, milyen áldozatot hoztak Önért és mennyire nincsen joga, de oka sem arra, hogy ne legyen vidám.
Nem kevés szülő ezt olyan tökélyre viszi, hogy például azt mondja gyermekének: 'Most eridj a szobádba, és addig ki ne gyere nekem, amíg nem vagy újból jókedvű!' Ezzel rendkívül elegánsan - hisz közvetett módon - világosan kifejezésre juttatták: némi jóakarattal és csekély erőfeszítéssel a gyerek képes lenne rossz hangulatát jóra átprogramozni és a megfelelő arcizmok beidegzésével azt a mosolyt létrehozni, amely újból feljogosítaná őt, hogy mint 'jó ember' a 'jó emberek között' tartózkodhasson.
Ez az egyszerű taktika, melynek segítségével elválaszthatatlanul kotyvasztható egybe (akár fokhagyma a szerelemmel) a szomorúság és a morális kisebbrendűség - de mindenekelőtt a hálátlanság -, rendkívüli jelentőséggel bír témánk szempontjából. Rendkívül alkalmas ugyanis arra, hogy a másikban mély bűntudatot ébresszen, s a bűntudatról aztán Ön kijelentheti: nem érezhetné partnere, ha jobb ember lenne. Ha a megátalkodott mindezek tetejébe még arra vetemedne, hogy kérdezze, hogyan lehet a tőle elvárt módon úrrá az érzésein, jusson eszébe a már említett válasz, miszerint a jó ember ezt magától is tudja, és nincs szüksége kérdezősködésre. (Eközben ne feledje szemöldökét felhúzni és szomorú arcot vágni.)
Aki sikeresen túljutott ezen a kiképzésen, áttérhet depresszióinak önálló előállítására. Viszont ilyen szempontból edzetlen emberekben bűntudatot kelteni hiábavaló erőfeszítés. Ezek az alakok ugyanis azok a vastagbőrűek, akik épp olyan jól ismerik az érzelmi ingadozást, mint a szomorúság-szakértők, de azt vallják, hogy az alkalomszerű szomorúság a mindennapi élet elkerülhetetlen tartozéka, támad, aztán elmúlik, ki tudja, hogyan. És ha ma este nem is, akkor hát holnap reggelre újra eltűnik. Nem, ami a depressziót az effajta szomorúságtól megkülönbözteti, az a képesség, hogy az ember önállóan alkalmazza, amit gyerekkorában beléneveltek, vagyis szemére hányja önmagának: sem oka, sem joga nincsen a szomorúságra. Ennek garantált következménye a depresszió elmélyülése és tartósodása. Hasonló siker kecsegtet továbbá mindenkit, aki a józan ész hangjára és saját szívének sugallatára hallgatva, az illető lelkére beszél, igyekszik őt felvidítani és arra biztatni, hogy szedje össze magát. Ily módon ugyanis az áldozat a depresszióban nemcsak a maga meghatározó szerepét töltötte be, hanem kétszeresen is bűnösnek érezheti magát; egyrészt attól, hogy nem osztozik a többiek rózsaszínűen optimista világnézetében, másrészt amiért azok jószándékának ilyen keserves csalódást okoz.
Már Hamlet is teljesen tisztában volt a kínos különbséggel a melankóliás világképe meg a környezetéé között, és ragyogóan értett ahhoz is, hogy azt saját céljaira hasznosítsa.
'...Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és igazán oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettes függő kiterjedt erősség, az arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulatai mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra mily hasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben. ...'
Az, hogy a 'légy boldog' paradoxont az ember saját maga követeli-e magától, vagy mások írják elő a számára, nem bír különösebb jelentőséggel. Azonkívül egyike csupán a 'légy spontán!' című alaptéma számos variációjának.
Amint már láttuk, gyakorlatilag minden spontán magatartás nyersanyagul szolgálhat a kivédhetetlen csapdák készítéséhez: a spontán emlékezés vagy felejtés következménye; a vágy egy ajándék iránt és a csalódottság, ha azt 'csak' azért kapjuk meg, mert hangot adunk kívánságunknak; a próbálkozás, hogy erekciót vagy orgazmust akaratlagos erőfeszítéssel hozzunk létre, s amely éppen az elérni kívánt célt teszi lehetetlenné; a kísérlet arra, hogy elaludjunk, mert mindenáron el akarunk aludni, vagy annak követelése, hogy erkölcsi kötelezettségből szeressenek bennünket, s amely aztán óhatatlanul megakadályozza, hogy szerethessenek."
[in: Paul Watzlawick - A helyzet reménytelen, de nem súlyos, 65-72 o., Helikon Kiadó, 1989, nyomtatott kiemelések tőlem, D.J.]

Egy újabb dilemmatikus (élet)helyzet

Egyszer valaki dilemmázott:

"Mindenre nem marad időd.
Vagy magyar vagy, vagy olvasol." [Imádnivaló észjárás.]

Mai aforizmám

Valahol a neten:

"But there's big difference between informed skepticism and stubborn denial. If the price of not accepting something is the increased likelihood of disaster, then you're not longer being skeptical, you're being foolish."

Életciklus avagy a Samsara

A keresztfiam egyre jobban összeszövi a kommunikációját, magyarán beszél egészségesen és kreatívan. A szavainkkal fogjuk meg a világot, legalábbis sokszor ebben reménykedünk.

De mi van akkor ha meditálni is kellene olykor, szavak nélkül? Azaz a szavak erejét megkérdőjelezni, elmerülni egy teljesen más dimenzióban, ahol a "fogalmiság" nem a verbális struktúrákban jelenik meg, azaz nem a nyelvben vagy a beszédben, sőt nem is fogalmiságról kell ilyenkor beszélnünk.
Hát akkor miről?
Célok?
Út?
Álmok?
Megvalósítás?
A Samsara (Pan Nalin - 2001) c.alkotás erre keresi önkéntelenül a gyógyírt vagy valamilyen megoldást. A főkarakter elindul egy irányba, azaz a szerzetesi létmód megismerésébe, Tashi ekként keresi a válaszokat.
Szerzetesként.
Mesés elemekkel elegyítve: három év, három hónap, három hét, és három nap a kijelölt meditációs ideje egy barlangkolostorban. (Semmi Pláton-féle barlanghasonlat, noha analógiákat ha nagyon erőltetnénk találhatnánk.)

Feladat számunkra:
Megkérdőjelezni kell egy sereg jelenséget az életünkben, avagy éppen ellenkezőleg belevetni magunkat a káprázat világába (lásd a "maya" fogalmát)?
Aszkétának lenni vagy hedonistának?
Van-e értelme még mindig az "aranyközépút" fogalmát szajkózni folyton-folyvást? Ha ekként igyekszek teremteni egyensúlyt netán, a nekem szánt vágyak közötti megoszlásban.

Megjelenik az asszony a színen, a nő, a nőstény.
Megremeg szegény szíve szerzetesünknek. Beleroskad. Katarzis keríti hatalmába.
Mellesleg mindkét női karakter gyönyörű és idilli, szavak hiábavalósága. Azaz Christy Chung által alakított Pema maga a megtestesült önzetlenség, az odaadás tökéletes női szobra (ez most félresikerült kép egy kissé). Sujata (Naalesha BeVora) a fiatal kihívás.
Megjelenik. Elsöpör. Kívántat.

A film átütő ereje számomra a buddhizmus emberi arcának a megmutatásában, a felelevenítésében rejlik. Nem dolgozik olyan "dogmatikus bemutatással", ami az általában vett kultúrantropológiai irányzatoknak a névjegye, éppen ellenkezőleg: mintegy meginvitálja az emberi hibákat a humánus egzisztenciába, a mindennapos élet ficamait a létmódunk velejáróinak tartja, fricskát vet a kultúra inkvizítorainak, akik értelmezéseikben az ún. "totális megvalósulást" keresik.
(By the way - who cares?)

A képernyőn nevető szerzeteseket láthatunk, akik nem megfeszülve igyekeznek lemondani a világot képviselő élvezetekről.
Pan Nalin? Első filmes nálam, eddig még nem ismertem munkáit, de képisége némileg Tarsem Singh (The Fall, The Cell) munkáit juttatják eszembe.
Főleg a monumentális díszlet munkálkodik a háttérben, mely a Himalája szent vidékét képviseli, de ami valójában "előtér" is egyszerre, azaz "keretes hely".
Ladakh - "Little Tibet".

Lehetőség

Alejandro érezte amint átjárja egy jeges áradat. Nézte a képet, amelyen egy női alak volt kivehető, elmélázva figyelgette a kék tengert a távoli horizonton. A horizontjának a szintje jó távol esett, ahogyan általában a tenger szintje mindig a horizonton ér véget. (Ezért történik meg az, hogy ez a vonal, a horizont egyféle jelkép is egyben, az élet „csodálatos” szinten lebegése, egyféle cél, útirány és mindenféle hasonló képzet.)
De Alejandro ezt nem tüntette ki jobban figyelmével. Csak arra gondolt, hogy ez a jelkép, a figyelő női alak mennyire lefoglalja figyelmét, és arra próbál összpontosítani, hogy kitalálja a nő gondolatait. A képen a nő háttal állt neki (hogyan is lehetett volna másképpen), szép íves gerince finoman és kecsesen ékelődött bele a melltartója és fehérneműje közötti különleges terepbe. Ez a terep elszíneződött időnként, máskor meg kivehető volt az a napbarnítottság, amit a tengerparti nap szokott rápirítani a gyöngébb nemre, akkor amikor elhatározzák, hogy eljött a nyár és ideje egy kissé lesülni.
A lesütöttséget nem értékelte régebben Alejandro, csak a tejszínes valóságot, ezt a különös ábrándot, amit az északibb nők képviseltek, ott ahol mindenkinek kevesebb fény és napsütés a jussa.
Csak a jelenkor vigyázó szeme az ami megláttatta benne azt a lehetőséget, hogy a nők bőrének a fényessége, a napbarnítottság, valami különleges ínyencséggel is kecsegtethet.
Alejandrot ezt egy kissé felrázta magányából, és elgondolkodott a lehetőségeken, hogy ez minden jóval is kecsegtethet a jövőben. Sok jóval, no meg bőséggel.
A bőr felületei, a pórusok, a fény ki– és megsiklása, mind azt serkentették benne, azt a tudatot, hogy a felület nagyon fontos, nem számít semmi sem többé, és a reklámok is amelyeket naphosszat falt, csak erősítették benne ezt a tudatot.
Aztán hirtelen a tengerparti homokra vetődött a szeme. A millió porszem garmadája egy pillanatra kizökkentette az erotikus varázsból, ami kezdett eluralkodni fölötte, és a homok asszociációjából az élet rövidsége és illékonysága, meg nem utolsósorban pedig sodrása és ekképpen pedig varázsa jutott az eszébe. Hirtelen megugrottak gondolatai, egy távoli morajlás beteges hangjai is kezdtek begyurakodni elméjébe, és úgy fontoskodtak ezek a gondolatok, mintha utolsó perceiket élnék már.
A minden változik gondolata is tetszett már ezek után. Nem mondható el, hogy különösebb eksztázis kerítette hatalmába akkor, amikor ezt a női alakot megpillantotta, ahogy a tenger végtelenjét szemléli ő is, körülötte a finom és sikamlós homokkal.
A homok egy adott pillanatban felpörgött, a szél belekapaszkodott, ennek következtében a homokszemcsék kezdtek táncot lejteni, egy képzeletbeli muzsikára. Alejandro ezt nagyon különösnek tartotta, hiszen egy kép előtt állt. És ezt nagyon biztosan „meg tudta védeni”, ezt az állítását.
De a homok nem adta meg magát, és egyre nagyobb káoszt teremtett az illuzórikus világban, a képi megformázottságban, mintha mindenféle fizikai törvényszerűséget figyelmen kívül hagyott volna.
Nem hagyta magát a homok, már eluralkodott képi elemként kezdte kezelni a környezetét, a női alak is mintha kevésbé látszott volna már.
Csak ekkor vette észre, hogy egy pálma levelei is belógnak a keretbe. Eddig nem is tűnt fel neki a vegetáció, pedig csak jobban meg kellett volna figyelnie.
Most már Alejandrot is elkapta az eksztázis. Örült minden apró felfedezésnek, minden kis jelnek, minden kis aprócska jelenségnek, amely a kép addigi jól megformázottságát megbontotta. Már nem érdekelte, hogy a női alakkal mi lesz, mi lesz eljövendő sorsával, hadd legyen vele ami éppen történhetne, hiszen semmilyen személyes viszony nem fűzte már össze őket. A tenger magasztossága (ami már egy kissé elvesztette a fenségességét) továbbá is ott volt a képen, mintegy kimerevedett, mintha valamit szeretett volna ezzel mondani. Valami bárgyút, valami biztatót. De ahogyan ez lenni szokott nem mondott semmit, sőt mintha megmerevedett volna az eredeti állásában, abban a nyugalmában, ahogyan a silányabb kivitelezésű képeken lehet ezt felismerni. Mert ekkor a tenger tényleg nyugalomban van, és ez nem az igazi arca, nem az amely háborog, vagy jobb esetben mormol valamit a szemlélőnek.

Archívumban kotorászni egy motorosért

A Che mítosz

Én úgy látom, ma 2006.aug.1-én, hogy kár azért a gőzért amit a Che mítosznak az újrakeltése felébreszt az emberekben. Persze mindenki megnyugtathatja a lelkiismeretét azzal, hogy ő bezzeg protestált. Annak idején mi is a béke mellett tettük le a voksot, amikor a középiskolában nagy hippik voltunk, és úgy gondoltuk, hogy a trapéznadrág mindenképpen megteszi majd azt a szolgálatot, amit elvártunk tőle.

A Che féle mítoszok begerjesztése nem nagy ügy, a mechanizmus lényegét tekintve. Hiszen:

1. A jelenkori (értsd modernkori, de nem feltétlenül posztmodern:)) viszonyok rendeződése legalábbis történelmi és gazdasági szempontból úgy polarizálódik, amely a tőke és a gazdaság szűrőjén próbálja megláttatni a lényeget

2. Nos, aki manapság szegény, nem tud egyből szimpatizálni a Bill Gates féle magánvállakozásokkal (amelyekkel nincsen is olyan nagy gond, hiszen állítólag karitatív tevékenységeket is folytat:)), annak csakis az olyan forradalmár archetípusok maradnak meg a fejében - mint menekülés és kiút és szabadságillúzió-, amelyek a Che Guevara figuráját helyezik előtérbe. Ezt nevezhetnénk annak az egyszerű mechanizmusnak, amelyet a magyar folklór és kultúra a Rózsa Sándor jelenségként tart számon, és amelynek a szociálpszichológiai értékmutatója azt rögzíti, hogy "milyen derék ember is volt ez a Rózsa Sándor" mert ettől elvett, és odaadta a másiknak, a szegényebbnek történetesen.

3. Ebben a megközelítésben kell látni a Che jelenséget, hiszen azt a begerjesztett mítoszt, amit ő kavart fel maga után az Egy motoros naplójával és a belőle elkészített filmmel nem csak ő tartja fent, hiszen a "népi ajak", az "elnyomott tömegek", a "meggebbedt néprétegek" mind ezt érzik, és amikor arról van szó, hogy ki kell fizessék a napi számlájukat, akkor már csak ilyen történelmi archetípusokra jut idejük.

4. Ha már itt járunk, akkor megjegyezhető, hogy nem lehet elmondani miért is nem akarnak a szegényebbek egyféle történelmi-szociológiai-gazdasági-tőkeapparátus diskurzust folytatni (vagy bármilyen hasonló "komolyabb" diskurzusba belekeveredni), hiszen valószínűnek látszik azért, mert nincsen idejük. Tehát a dolognak több éle van. Egyrészt a Che még mindig erőben van, hiszen imádkoznak hozzá Havannától, Limán keresztül el egészen Maniláig, azok akik éppen nem valamilyen bankszámlájukat egyengetik, illetve valamilyen magánvállalkozást próbálnak beindítani. És nem kell senki sem legyen profi statisztikus, hogy meglássa azt, hányan élnek globálisan a létminimum alatt. Persze erre azt lehet mondani, hogy a "kevésből is meg lehet élni", de azt mindig azok mondják, akiknek a “disznajuk már elég kövér”. Ha valaki úgy érezné, hogy most hirtelen valamilyen baloldali verejtékezés kezdett erőt venni rajtam, akkor az nagyon téved, mert hálistennek már egypár éve levetettem magamról azt a baloldali illúziót, amit általában az emberek baloldaliságnak hívnak.

5. Mert ki a baloldali? - kérdezhetnénk, és máris nagyon bajban lennénk, hiszen a jelenkori viszonyokban ennek már nincsen nagy jelentősége. A baloldali mítoszok vagy illúziók azt próbálták regisztrálni több kevesebb sikerességgel, hogy a tőkerepertoáros élet majd megszűnik, és kiegyenlítődések fognak létrejönni. Azaz valamilyen értelemben pontosan a tőkének a kibukása fog létrejönni. De nem így történt. A történelem valamiféleképpen pontosan rácáfolt erre, hiszen sikeresen visszahozta a tőke hatalmát Kelet Európában a 90-es évek elején, és a hatalmas hurráoptimizmus ezt nagyon jó néven vette. Beindultak azok a látszat magánvállalkozások, amelyek a felszínen a magángazdálkodás illúzióját kezdték kelteni. Mindenki elhitte, hogy valami új fog kezdődni, addig a pontig, ameddig bebizonyosodott, hogy egy elég jól pontra tett érdekszféra tartja kezében a tőkelehetőségeket (jobb terminológia híján mondom ezt), és aztán kezdett derengeni, hogy a kisebbek megint lemaradnak. Hiszen csak névlegesen és a felszínen beszélhetünk lojális versenylehetőségekről (ebben a megközelítésben beszélnek erről!), mert a kártyák leosztása már majdnem az elején eldőlt. Ahogyan az utóbbi időben kezdett kiderülni, már Romániában is ez volt az ún. Forradalom után, amikor a nép megdöntötte a hatalmat, a rezsimet, a Gonosz Birodalmát. És máris elérünk egy nevetségesen egyszerű helyzethez, hiszen az a mondatrész, amely azt jelöli, hogy a “nép megdöntötte a hatalmat” nem bír relevanciával. Mert egyrészt nem a nép döntötte meg a hatalmat, hanem egy jól összeszőtt érdekvállalkozás, amelynek a koordinálása nagyon is racionális elgondolásokat mutat. Az a racionális elgondolás a tőke érdekének a képében jelentkezett, és úgy mutatta ki foga fehérjét, hogy pl Romániában már egyáltalán nem beszélhettünk gazdaságról abban az időben, éppen ezért valamit tenni kellett. Hogy véletlenül egybeesett a tőkeérdekeltség a nép érdekével (vagy ahogyan a Vezér mondta a lakosság…), az csak jól jött mert így együttes erővel meg tudták oldani az éppen aktuális problémájukat. És ez megint nevetséges. Mert mi a nép érdeke, és miért éppen véletlenül esik egybe a két momentum?

6. A nép érdeke egy nyelvi szofizma, egy álkérdés, amit a modern történelem a Francia Forradalom óta kezdett használni, és saját beállításban jogosan. De ezt csak a történelmi diskurzus megkövesedett jellege tudta így beállítani, hiszen valójában a nép szerves egysége már nem jön létre az atomizálódott közösségekben, amelyek mégis egy organikus társadalom képét próbálják sugallni.

7. Ugyan elmondhatjuk, hogy a történelem a széles adattárával egészen szépen kinyítja az elménket, azzal, hogy bemutatja azt, hogy mi történt a múltban, meg a legtávolabbi időkben. És ebben a szerepünkben tetszeleghetünk magunk előtt, hogy mennyire műveltek vagyunk, mennyire átlátjuk a dolgok rendjét és rendeltetését, hogy kezünkben az igazság. De az Igazság más kezében van, és lehet, hogy csak az istenek erénye. Mert ameddig ember van a földön, addig csak reménykedhet, hogy egyszer majd ennek az Igazságnak a birtokába kerül, és majd jól elmondja a többieknek, hogy mit is kell csináljanak a többiek. Hogyan gondolkodjanak, hogyan viselkedjenek, merre hajoljanak, kinek dolgozzanak ésatöbbi.

8. Természetesen az Igazság modernkori felfogása relativizálódott, éppen abban az értelemben, hogy megengedetté vált a tolerancia fogalma, és ennek a következménye abban a kompromisszumos helyzetben csúcsosodott ki, amely azt mondta, hogy mindenkinek a véleménye egyenértékű, és majd egy valamilyen kritérium eldönti a vélemények érvényességét. Ez a Valabilitási elv aztán a hasznosság zászlóvivőjévé nőtte ki magát, azzal, hogy mégis az látszott a leginkább valószínűnek, hogy a Pénz legyen minden dolgok bírája (és lehet, hogy minden dolgok vége is, de nem biztos - lásd Derrida Kant recepcióját), mert nagyon semlegesnek néz ki, és arcátlannak, és ekképpen az emberi tökéletlenséget kiküszöbölhetőnek nézhetjük. De egyről mégsem feledkezhetünk meg ti., hogy a pénz mégis egy hamis bálvány, ideig óráig megoldhatja a problémáinkat, de végső kérdésekben nem segít igazán.

9. Tehát az Igazságért nem érdemes harcolni mondhatná valaki, ha mindezeket végiggondolja, hiszen ebben a földi életben nem tudunk úgysem zöld ágra vergődni. Mindenki elmondhatja a véleményét, hiszen a demokrácia játéka éppen erről szól, vagyis arról, hogy szabadon alkothat véleményt bármiről, és a megfelelő fórumokon és agorákon ennek a véleményének hangot adhat. De hogy valaki végső bírája legyen mindannak ami itt történik, nehezen vállalkozhat.

10. Az igaz, hogy a hatalom játéka - és a történelem ezt is megmutatja - pontosan kitermeli a megfelelő királyokat és vezető kasztokat (most elsősorban szimbolikus értelemben használom, de lehetne konkrétabb értelemben is), és ezek a vezető rétegek úgy érzik, hogy ők legitimációs szerződésben állnak a mindenkori élettel. Ezt bárki gyorsan beláthatja, ha arra gondol, hogy pl a történelem hajnalán, vagy a különböző esetekben mi az ami egy akármilyen hatalomra törekvőt segít és legitimálja abban, hogy kinevezze, esetleg kineveztesse magát. Az egyik megközelítés az Isteni Akaratok Földi Helytartójaiként értelmezi ezeket az embereket, akik úgymond megérezték az Isteni Üzenetet, és ezt mindenképpen a gyakorlatba kell ültessék. Hiszen ők jóval hamarabb értesülnek az isteni tervről, hogy mit és hogyan kell majd csinálni a földi életben.

11. A gyengébbje pedig, ha nem akar alulmaradni - és konkrétabb esetekben veszteni, vagy akár meghalni - nem tehet egyebet, minthogy elismerje ezeknek a hatalmaknak a legitim jellegét. És így köttetik meg az uralkodó-alattvaló szerződés.

12. A történelem azt is bizonyítja ugyanakkor, hogy ezeket a szerződéseket újra lehet bírálni, felül lehet vizsgálni. Mindazok a mozgalmak, amelyek - és egyelőre csak a modernkori eseményekre szorítkozzunk - úgy látták, hogy a szerződés nincsen érvényben (avagy a nép érdekét nem szolgálja…), azt látták jónak ha megdöntik ezeket a hatalmakat, és újabbakat instaurálnak helyette. Elég ha csak a Második Világháború utáni eseményeket nézzük, beleértve ezekbe az afrikai törzsi polgárháborúkat (amelyeknek most sincsen vége), a kelet-európai változásokat a 90-es évek elején, mindenféle újragyarmatosító kezdeményezést és vállalkozást az EÁ részéről kezdve a vietnami, a kambodzsai és mindenféle más háborúval folytatólag. (Kérdés: a jelen események vajon melyik kategóriába tartoznak - újragyarmatosító háborúk-e avagy tényleg az ottani nép érdekét hivatottak szolgálni? Már megint a nép érdeke, mintha valaki szüntelenül papolna a semmiről…)

13. Az újragyarmatosító háborúk koncepciója is enyhén elvetélt gondolat, mert a nagy gyarmattartók- a brit, a portugál, a spanyol, a német, a holland - egy kissé átalakultak. Ők elvesztették a földrajzi elhelyezkedésüket, de valamilyen más területen nyertek mégis valamit, nevezetesen a vállalkozási stratégiáikban, és így azok a gazdasági vállalkozások amelyek elterjedtek egészen a Távol Keletig, mind ezt mutatják. És senki sem szólhat bele, hogy pl egy német vállalkozó milyen maláj lakosságot foglalkoztasson az ottani gazdasági mechanizmusában, hiszen ténylegesen az ő pénzéről van szó, és azt tesz vele, amit éppen jónak lát.

14. Amikor arról beszélünk, hogy Che mítosza feléledőben, akkor mindezeket a mozzanatokat nem kell figyelmen kívül hagynunk, és akkor még nem is beszéltünk a pszichológiai vetületekről. Arról, hogy pl egy kamasz hogyan azonosul egy modernkori bálvánnyal, eszményképpel. Arról, hogy ő majd mihez fog kezdeni ezzel az előképpel, mit lát benne, mennyire tartja reálisnak azt, hogy ténylegesen köze van az illetőhöz.

15. Az emberi alaphelyzetekben mégis az tűnik valószínűnek, hogy valakivel mégis kell azonosuljon az egyén, ha valamit szeretne elérni. Ha valakinek a Vállalkozó Archéja nem tűnik szimpatikusnak, akkor a Harcos Alakját próbálja majd utánozni. Hiszen a mimézis elkerülhetetlen. Egyelőre.

16. Meg kell tanulni eredetinek lenni. És ez nagyon nehéznek látszik.

Reggeli ébredéskor emelkedjünk

Gyönyörű ellenpropaganda. Vagy a propaganda ellen. Vagy valakik ellen. Vagy egyáltalán. :)

Amikor a szó hordereje is kiürül

Azzal a veszéllyel ami ilyenkor egy szöveg keletkezésének szintjén velejár, ti. nem tetszik majd másoknak, mert nem olyan az íze, mert az ínyünk sem egyforma, szóval az ízlésvilág elkülönböződése valami elképesztő; vannak olyan akadémikusok, akik még a szubkultúra szintjét sem érik föl, nemhogy kortárs zenéről kezdjünk nekik beszélni, netán valamilyen becketti állapotról, no meg a shakespeare-i szituáció sem megy már annyira - persze ez is sztereotípia - , nincsenek már frappáns idézetek sem, tehát akik valamennyire még tollnokoknak képzelik magukat, legyenek bár amatőrök, azokban még talán van valamilyen igény a szellemi megnyilvánulásra, valamit még szeretnének felmutatni.
Nem és nem.
A szellemi diszkrimináció kora érkezett el tisztelt felebarátok.
Az a legnagyobb szégyen ebben a világban ha valaki mer másképpen élni illetve gondolkodni, netán érezni.
Nem tetszik a legújabb Dove reklám? (Netán valamilyen bajod van a Dove által kampányolt duci nőket promováló hullámmal?) Biztosan ízlésficamod van, ha azt veszed észre, hogy mi - akik bezzeg az igazak vagyunk és a hamisítatlanok, és ezt sosem vontuk kétségbe miszerint nem így lenne - , tehát ha rólunk azt látod, hogy egy esetlen reklámon csámcsogunk, annak esztétikáját cincáljuk szét millió apró darabra (ugyanakkor nem tudjuk honnan ered az aisthetikos szó), szóval drága utasunk szállj ki ebből a világból neked már nincsen régóta errefelé helyed.

Nincsen valamilyen művészi megnyilvánulásnak marketing-ereje? "Miért nem szervezel be magadnak menedzsert?" - hangzik a merész kérdés a be-nem-avatottak részéről. Tényleg miért nem lehet találni egy olyan valakit, aki leszervezi a művész fellépéseit, és neki már csak a saját dolgaival kell csak törődnie, már csak a saját ún.termelésén kell törnie magát (termelés - lásd divatszociológia)? A be-nem-avatás a modernitás átka. A tömegtermelés megjelenik a kultúrában, ez a tévé által sugárzott műsorok igénytelenségét irtózatos erővel táplálja és újragenerálja (lásd kulturális redundancia fogalmát).

Tehát akkor már mi van megint?
Az van, hogy olykor az az érzésünk minden szó elveszett. Valamerre. Valamilyen irányba.

Richard Linklater - Waking Life

"The reason why I refuse to take existentialism as just another French fashion or historical curiosity is that I think it has something very important to offer us for the new century. I'm afraid we're losing the real virtues of living life passionately, sense of taking responsibility for who you are, the ability to make something of yourself and feeling good about life. Existentialism is often discussed as if it's a philosophy of despair. But I think the truth is just the opposite. Sartre once interviewed said he never really felt a day of despair in his life. But one thing that comes out from reading these guys is not a sense of anguish about life so much as a real kind of exuberance of feeling on top of it. It's like your life is yours to create. I've read the postmodernists with some interest, even admiration. But when I read them, I always have this awful nagging feeling that something absolutely essential is getting left out. The more that you talk about a person as a social construction or as a confluence of forces or as fragmented or marginalized, what you do is you open up a whole new world of excuses. And when Sartre talks about responsibility, he's not talking about something abstract. He's not talking about the kind of self or soul that theologians would argue about. It's something very concrete. It's you and me talking. Making decisions. Doing things and taking the consequences. It might be true that there are six billion people in the world and counting. Nevertheless, what you do makes a difference. It makes a difference, first of all, in material terms. Makes a difference to other people and it sets an example. In short, I think the message here is that we should never simply write ourselves off and see ourselves as the victim of various forces. It's always our decision who we are." (kiem. tőlem, d.j.)

Múltigézet ördöngösen behatárol

Különösebb mesterkéltség ha azt állítjuk, a múltat folyton megszépítjük? Rengeteg olyan pillanat, perc vagy esemény akadt életünkben amely akkor és ott nem rendelkezett azzal amit egyáltalán szépnek nevezhetnénk - saját életre reflektálva - , és lám eltelik egy kis idő: a dolgok megszépülnek.
Valójában ez ellen nincsen amit tenni. Jön, nem vár, folyton emlékeidbe tolakodik. Illetve az emlékeid összessége adja a múltadat. És ennek alapján meghatározod lényedet. Ez lennél. Egy múlt-kompresszió. Valaminek az összesűrített változata.
Te vagy saját múltadnak az mp3 változata. ( - megnézni Sütő Zsolt gondolkodási mémjeit.)
Ez tehát szentencia erővel bír.

Ez tartja részben lefagyasztva a tudatodat. Emlékszel arra is, hogy a tavaly a kutyád milyen színűt szart a Podmaniczky utca sarkán. Miért lényeges? Miért lényeges az, hogy emlékezzünk a szerelmi történeteink részleteire (például)? Kinek jó ez?
Merengünk magunk elé, újból felidézünk bájos vagy kellemes epizódokat, de az már nem az. Az csak a lenyomata valaminek, ebben már rég nincsen élet. Csak egy megsárgult vízió, egy ködös ábránd, egy magányos utazás egy rég letiltott senki földjén, ólomízű falakkal kibélelt katakomba, az újabb érzelmi ingerekre totálisan levédett atombiztos menedékhely.
Ez a múlt? Ez a nosztalgia? Ez a jelentől való szabadulás?

Néhány napja szórták mint magvakat a madaraknak a Dunán a chilei ópuszt, az Alberto Fuguet által forgatott Se arrienda (magyar cím Zuhanás) c. alkotást. Ebben is egy fiatal fickó örlődik, polgári nevén Gastón Fernandéz, aki Santiagoba visszatérve nem találja a helyét. A régi szerelem még egy kis ideig felmelegítve, de aztán az sem sokat segít a továbbiakban, szétmállik minden e körül az egyén körül. Lassan és szívósan, ahogyan az élet szereti.
Egy keret-film is szolgál a nagyfilmben, azaz pontosabban egy betétfilm van elrejtve mintegy mementónak. Fekete-fehér ez a betét. (Ami talán egyik olvasata lenne a filmnek.) Egy olyan város - ami szintén a santiagoi életről szól - ahol az emberek elvesztődnek saját életükben. Nincsenek kiutak.
Majd egy újabb szerelembe botlik.
Cordelia után - aki elmerül az újabb pasasával, a kozmopolitának látszó de valójában kiüresedett létformákat hordozó életmódban - Elisa következik.
Más karakter, más lehetséges perspektívák. Más ízű ekként az élet.

Mondanom sem kell, hogy gyönyörű képsorok váltakoznak. Remek kamerakezelés, megfelelően szürreális dialógusok. Mint az életben. Sok bizarr elemmel. Nem így lennénk mi is? Itt egy kis ízelítő.

Vidja

"Amikor Szókratész a méregpoharat kiitta, tagjai kihűltek, és a dermesztő halál szíve felé közeledett, még annyit mondott: Ne felejtsetek el kakast áldozni Aszklépiosznak.
E hely értelmére vonatkozólag régebbi kommentár fölött nem rendelkezünk; az újabbak pedig nem nagyon értik. Megpróbálkoznak azzal a magyarázattal, hogy Aszklépiosznak a meggyógyult betegek szoktak áldozni, és Szókratész halála pillanatában arra céloz: az élet nagy betegségéből gyógyult meg. Ez a megfejtés persze nem egyéb, mint Schopenhauerrel megfoltozott Szókratész.
A kakas, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni: az éberség. Ez a kakas az, amely a templomok tornyán forog. Ez a szélkakas a házak tetején és a nemesi címerekben. Még mielőtt a kakas megszólal, szól az Evangélium, háromszor fogsz elárulni engem. Értelme: mielőtt a lét teljességére felébredsz és egész valóságában megérted, hogy mi az, ami veled történik, nem teszel mást, mint permanens árulást követsz el Isten és önmagad ellen.
Az Olajfák hegyén, amikor az Úr imádkozni vonult, így szólt: "Virrasszatok és imádkozzatok". S mikor visszatért, a tanítványok aludtak.
Iránban a kakas neve Paroderes, és ő hozza az embereknek "a kötelességek buzgó teljesítését". Amikor reggel megszólal, az Aveszta szerint azt jelenti: "Keljetek fel és imádkozzatok, mert eljön Busjaszta, az álmosság démona, aki azzal hiteget: - Csak aludj, ember, aludj, a te időd még nem érkezett el".
Éberség nem annyi, mint ébrenlét. Nem annyi, mint az érzékeket tevékenységben tartani, látni, nézni, cselekedni, mozogni, tudatosnak lenni, tudni. Az ébrenlét sem egyéb, mint az alvás egy neme: az érzéki világban levő alvás. És az a kakas, amelyre Szókratész céloz és amelyről az Evangélium beszél, és Paroderes, az az éberség, amely éppen az érzékek világából való felébredésre hív. Az az éberség ez, amely látja és tudja, hogy az érzéki világ is álomkép. Szókratész, amikor a méreg szívéhez közeledik, ebből az álomból ébred fel. Ezért kell Aszklépiosznak kakast áldozni hálából, hogy - felébredt. Szókratész azért kérte, hogy nevében kakast áldozzanak, mert az egyetlen dolog, amit magával akart vinni, az, ami a lét minden állapotában és minden lehető világban, itt az anyagban, ott a szellemben, amott az istenek között és azokon túl az örök megváltozhatatlanban, az egyetlen fontos: ez a kakas ébersége. Ezért van a templomok tornyán kakas. És aki, mint a tanítványok az Olajfák hegyén, alszik, az nemcsak álmos. Az nem is tud semmit és nem is lát semmit. Az vak és tudatlan; mert tudás-látás-éberség összefügg úgy, hogy az éberség minden látás és tudás feltétele. Aki pedig vak és tudatlan, az bizonytalan és ingatag és gyáva és áruló. Háromszor fogsz elárulni engem.
Aki vak és tudatlan és kába, és akit az álmosság démona megtéveszt, azt hiszi, hogy az ő ideje még nem érkezett el, egész életét átalussza érzékeinek és képzeletének álomképei között. A földi életnek végzetes lehetősége, hogy az ember benne tökéletesen elalszik. Ha nem lenne kakas, mindenki aludna.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. - Természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében."

in: Hamvas Béla - Scientia Sacra

Kötelezettségeink ideáját vesd el kartárs

Majdnem egész életünket az az imperatívusz hajtja, mely fennkölten hirdeti, hogy majd minden földlakónak kötelezettségei vannak. Ezt jórészt jogi alkalmazások stabilizálják, legyen az alkotmánynak nevezendő, vagy büntetőtörvénykönyvnek (mely inkább a szankciókat, no meg az ezeknek okát jelző ún. eltéréseket foglalja egységesebb tömbbe) vagy bármi ami látszólag a társadalmi harmóniát meghatározza. Ettől még belsejéből, a legmélyebb társadalmi bugyrakból rohadhat az egész korpusz, és ennek jól meghatározott paraméterei vannak személyes véleményem szerint.
Ha valaki mint egyén nem látja be, hogy őneki feladatai vannak, akkor bizony ezeknek kötelezettségeket írnak elő. Az állambácsi, legyen az bárki, már az életének a kezdetein: óvónő, osztályfőnöke, hadnagya a katonaságban, egyetemi docensek hada, a bürokratikus rendszer kisebb és nagyobb pártkatonái. Az elmúlt rendszerben ehhez még a derék pártunk és államunk csatlós pártfunkcionáriusai is hozzájárultak.
Akik aztán az idők során kényelmes pozíciókba kerültek, nem egyszer előnyös üzleteket pártfogoltak, netán önmaguknak rendezték be a megfelelő konfigurációt, hogy nagyot lehessen szakítani egy akármilyen "gazdaságinak" álcázott húzással.
Igen, HÚZÁSSAL.
Ebben a gyönyörű és kreatív országban majd mindent lehet!
A Becali ügyet évek óta sürgetik és még sehol sincsen, a stagnálása valami elképesztő!
És ehhez hasonlóval tele van a napi sajtó. Eszem ágában sincsen, hogy most még hozzátegyek valamit a végtelennek tűnő listához, hiszen majdnem mindegy az egész gesztus. Sokszor már nem hiszem, hogy valamit még lehetne tenni a lajstromban, mert egyszerűen az érdek hiányzik a kiegyensúlyozott élethez.
Igen az érdek, aminek oly rossz csengése van némelyünk fülében.
De ez a fajta érdek is elenyészni látszik.
Az emberi létrontás már teljesen maga alá temet majd mindent.

A kötelesség fals eidosza
Nem azért fals mert valójában nem jelent már semmit, hanem azért mert sokat hangoztatták (lásd a bolsevik rendszerek pszeudo-morális agóniáját, a "párthűség mítoszát", no meg a keresztény intézmények, főleg a katolikus egyház kanonizált hűségvonulatait, amelyeknek a megtorlásai az inkvizíció démoni iparágában csúcsosodtak ki). És emiatt egy olyan mozgató paraméter mint a kötelesség (melynek a szimpatikusabb formái a "betyárbecsület" kategóriájában jelölődnek az általánosan vett folklór-gondolkodásban, azaz a laikus eszmerendszerben) válságát éli.
Nem is lehet másként.
Egyáltalán hogyan is gondolhattunk ilyesmire a történelem valamilyen optimistábbnak nevezhető korszakában? Azok az epochéval kapcsolatos ideák, amelyek valamilyen történelmi helyzetet leírnak jogosan írhatók le konkrét tényáradattal, és egyáltalán megfognak valamit egy letűnt kor mélységeiből? (Gondolok itt elsősorban E.Husserl epoché fogalmára.)

Város mely a múltját idézi (ex nihil politicum)

Kiruccanásunk a Segesvári Középkori Fesztiválra. Majdnem minden található mi szem, no meg szájnak ingere, főleg a bazárrendszer ami itt is megállja derekasan a helyét, de éppen emiatt szuggerálja hitelesen a középkori hangulatot. Tolongás miegymás, ilyennek kell ennek lenni! (A pénztárcámat egy jó ideig a táskámban hagytam, pedig folyton ott volt a kontroll, hogy bármikor meglovasíthatják, habár egyelőre csak két üres bankkártya található ebben, azzal sem lehet eljutni Partiumon túlra.) Gyönyörűek errefelé is a lányok, mondanom sem kell, hogy a román szépségekben van valami ami megfoghatatlan, és ha genetikailag nézem a jelenséget, akkor azt kell állítanom, hogy valamilyen mediterrán gyökereket is felfedezhetünk illetve nyomokban a Közel-Kelet leheletfinom hatása is jelentkezik ennek a népnek a nemzeti genealógiájában ("társnemzetünknek" - lásd a szoft erdélyi magyar újságírást, merre Caragiale joggal mondhatta, hogy a "limbaj de lemn" használói és ügetői). Az Árpád Sálasok (copyright by Joe G.) erre nagyon ugranak...hiszen előszeretettel táplálnak ezzel a választmányi néppel szemben valamilyen heves és megnevezhetetlen ellenszenvet. Ezt a kérdést sokszor úgy intézem el magamban, hogy minden népnek megvan a maga söpredéke és alja, no meg a neves személyiségei és egyéniségei. Ezzel ez a kérdés részemről lezártnak nyilvánítattik! Q.E.D.

Valami bűzlik már megint

Úgy is adódhat sokszor, hogy valami az utolsó perceit járja. Transzformáció ezerszer és mindörökké, ami már-már rögeszmémmé vált. Vlad Mugurnak a Hamletje utolsó adaptációja volt munkásságának, utána eltávozott a sor(s)ainkból.
Életemben ekkora színielőadást nem láttam azóta sem! (Ekkor még 2001-et írtunk.)
Pedig egy sereg előadáson részt vettem életemben, teszem azt Pintér Béla színháza sem semmi, ahol is a jovialitás úgy dől ki ezekből az előadásokból mint a Hrabal-novellákban a sör.
De ami az élet keresztmetszetének számít az én szemléletemben, színielőadásban gondolkodva még mindig, az a Mugur-féle Hamlet. Ezt egyszerűen nem überelte senki sem eddig.
Ennek az előadásnak az erénye - a sokszor elkoptatott észrevétel, belátom - , hogy nem tudni Hamlet őrült volt-e vagy sem. De itt tényleg működött. A Sorin Leoveanu által alakított Hamlet maga a mennyország és pokol közötti nyughatatlan zarándok archétípusát hozta, és a Bogdán Zsolt által megelevenített Claudius is teljes mértékben állta a helyét. (Van amire büszkék lehetünk még mindig.)
A Helmut Stürmer által vázolt díszlet még mindig él bennem, és az átalakulás fájdalmas időszakát szimbolizáló "perioada de tranzitie", a talk-show típusú műsorok untig ismételt és emiatt elcsépelt szószerkezetét támasztja alá, ahol a dániai politikai és társadalmi táj remekül utal az itthoni viszonyokra: a színpadon építőtelepi állványzat díszeleg, amelyen zajlott az egész előadás. Igen, építkeztünk és ma is ezt tesszük! (Még mindig átalakulunk, valaki mondta-e már, hogy révbe értünk volna?)
Olvasom a neten - sokszor visszatér a téma, mert nem tudni ki nyúlja le a nagyobb pénzeket - , de már Mircea Badea is az Antena 3 adóján letolja ezt a színházat ami ebben az országban működik: "tară de autostrăzi".
Igen, száguldunk!

(...)

Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.

in. Hegyi beszéd, Máté Evangyélioma 6.34.

Roadrunner a végén rátrafál!

A receszió begyűrűzik a Coyote világába is. Munkanélküliség és egyéb toposzok. Miből fogunk megélni? (A végén a slusszpoén mindent megér.)

Eső esik tömbökben

A nyári záporoknak megvan a sajátos értelmük, a líraisaág vetületei jelennek meg ebben a jelenségben, bizonyos kafkai magány és mégsem, sokkal inkább a szervesség tisztelete, az olyan szervességé ami az élővilágot a leginkább jellemzi. És ezt nevezhetnénk a körforgás tanának.
Archaikus felfedezés természetesen, már régen felismerték a ciklikusság jellegzetességeit. A metamorfózis, azaz az állandó változás egy adott aspektusában tömbökbe szerveződik, mintegy megismétli magát, de sosem ugyanabban a formában. Ha mai szóhasználattal próbálunk élni, akkor azt mondjuk, hogy ez a tömbszerűség modul, vagy epizódszerű.

Amikor felfedezték az ismétlődést az első emberek, akkor joggal próbálták egységes tudásba szervezni mindazt az ismeretanyagot amivel éppen rendelkeztek. A tudományágazatok szerteágazásának és specifikus tudásanyagának éppen ez a lényege. (Lásd Karl Popper tudományfilozófiáját.) Az empirikus anyagnak - vagyis folklór megközelítésben a tényanyagnak - szerveződni kellett, és emiatt törvényeket állapítanak meg a korai megfigyelők. A megfigyelőből idővel válik tudóssá, amikor valójában a "tudatosság" is vezérli a kutató szellemet, illetve a "tudati megismerés" is fontossá válik.

A tudatunk regisztrál, megfigyeli mindazt ami az érdeklődési köréhez hozzátartozik. Ez nem olyan egyszerű vizsgálati állapot, hiszen az 'érdekeltség' sokparaméteres indikátor. Jelezheti azt, hogy az érdeklődés szociálisan kondicionált (honnan származik az egyén, milyen ismeretanyaggal találkozik az élete során, milyen szociális interakciói vannak más egyénekkel, emezek milyen tudásanyagot továbbítanak, milyen mémeket - lásd Dawkins mém meghatározását), akár intelligenciafüggő is lehet, ugyanakkor a 'termelési aktivitások' miatti időhiány is belejátszhat a folyamatba (ez már egy kissé szakszervezeti kérdés lenne).

Droidizmus

A beszélő szerszám fogalma már régebben elgondolkodtatott, az elején kissé kétségbeejtett majd pedig időnként vissza-visszatért a gondolkodási műveleteimbe. Vannak akik egyből kígyót-békát dobnak azokra akik ezt a problémát feleleveníteni látszanak, mintha valamilyen mételyt kezdenének emezek belekeverni a nyugvó életbe. De hát kulturálisan kondicionált az ún.társadalom is, nemcsak abban a megközelítésben, hogy minden kultúrkörnek megvannak a maga paradigmái, hanem abban az értelemben is, hogy megvannak a saját különbejáratú démonjai is. És ez már nem annyira vicces.

Hiszen mit kell értenünk ezalatt, hogy különbejáratú démonok?
Például ez a beste modernitás már beleveti magát abba a csenevész tudásba, ami lerohanja az elménket a képernyő felszínéről is. Minek kelljen valami más? Minek kelendő az alternatíva? Nem hiszem, hogy annyira naiv lennék, ha ezt feltételezném az átlag halandóról, hogy ezeket a kérdéseket felteszi magának, ha egyáltalán felteszi. Mert lehet, hogy a vegetációjának közepette még ezt sem próbálja feldolgozni, hogy egyáltalán azt megkeresse: a kérdéseket a cortex termeli ki? Vagy a neocortex? De akkor már neoliberalizmus? Vagy netán neoavantgárd?
Hopsz!
Itt már túl elszálltam érzem, ez már túl kemény dió annak, akinek Reiffeisen számlája van aktívban és a napi ülepnyalogatás különleges és érdekfeszítő aktivitásának kell szentelje azt a kicsiny életét. Vagy a többi bankfióknak a bankszektor egyre terjengősebb, de annál inkább valamilyen démoni erővel átitatott világának.
Mert akinek van hitele, az ember!
Na igen, de kinél?
Nálam az az ember, akinek nálam van hitele (főleg emberi aspektusban), nem a nem tudom, hogy milyen "x vagy y banknál".
Szóval a beszélő szerszám kérem szépen! Ez a mai ember, és aki nem tudná ez a görög demokráciának a terméke - ez is - , és azokat a rabszolgákat jelölte, akik valójában termeltek. Nem volt szavazati joguk, de az is igaz, hogy nem ők mentek a háborúba. Ez a Szokrátészek, az Alkibiádészek, a Szophoklészek, az Arisztotelészek előjoga volt. És ki akkor a beszélő szerszám?
A beszélő szerszám a mai modernkori - és akár szci-fi stílusjegyeiből átvett - fordulattal élve: a droid.
Igen: A DROID.
Ez szerintem politikailag is teljesen korrekt, hiszen nem is arról van szó, hogy egy külön rasszt termelne ki a gondolkodó (netán szabadelvű) szubjektum. Nem.
Arról van szó, hogy van egy rendszer - egyre inkább átszervezett és egyre jobban megszervezett struktúrákkal - , és azon belül ott van egy rakás szerencsétlen, aki lohol naphosszat, reggeltől estig, azt sem tudja sokszor minek a jegyében cselekszi ezt, avagy mi ennek az egész drámának az értelme, de látja, hogy sokan futnak mellette: emiatt ennyien nem tévedhetnek, gondolja ő is, eme hosszútávfutói magányában.
De bizony nagyon is tévedhet(nek).