Obama védd a népedet!

Nem tudom ki hogyan van ezzel, de a politikát ahányszor csak lehet leunom. Most azért a mindennapi teendők mellett - és van amit tenni, no meg venni - mégis belekacsint az ember a közvetítésbe. Hogy lássuk hányadán is állunk az amerikai álommal. Egy kissé beleszáradt a hátsófertályuk az igaz ami igaz a gazdasági krízisbe, ami elkezdődött a fenenagy ingatlanválsággal, ami majd begyűrűzött a többi iparágba, most húzd ki keresztapám magadat, hadd lám mire vagy képes!
Nem is azért mondom, mert valami bajom lenne az új elnökkel, hiszen Obama apus tényleg megérdemli a székét, a posztúráját, bármit. Ugyanakkor nem lesz könnyű neki kormányoznia ezt a megfeneklett hajót, ami jelenleg az amerikai hodály, az összes iparágával egyetemben. Ott van az amerikai autóipar elásva (legalábbis erről szólt egy rakás hír), példának okáért a Chrysler esete. Elbocsátottak egy rakás munkavállalót, pontosabban szólva "technikai munkanélkülire" küldték őket. Egy ideig ellesznek mint a tevék a sarkkörön túl, keresvén a helyzetüknek megfelelő értelmet. Persze azt is meg lehet pendíteni, hogy az amerikai gazdasági masinéria önmaga hajától fogja felrántani magát, ami lehet, hogy meg is történik majd. Mint a münchauseni történetekben. Kíváncsi vagyok, hogy ki fog hitelezni kinek, ezért persze jobban kellene figyelni majd a hírportálokat.
Úgy néz ki, hogy egy kissé meginogott a börze mutatója is. Barack Obama amerikai elnök beiktatásának napján a tőzsde különböző veszteségeket könyvelhet el magának. Hogy ez rossz ómen lenne? Rossz előrejelzés, avagy valamilyen elrugaszkodott és démoni boszorkánykonyha preparátuma lenne, ami mintha a történelmi pillanatot kívánná, hogy most megjelenjen a felszínen? Túl korai lenne ilyen premisszákat fejtegetni ezekben a pillanatokban.
A közel két millió látogató reménykedve látogatott el a Fehér Ház elé, az első színesbőrű amerikai elnök beiktatásának ünnepségére. Sokan könnybelábadt szemmel és lélegzetvisszafojtva követték a ceremóniát.
Legyen szerencséjük, és ez majd ússzon át az óceánon is!

Dobd le!

További részletek itt.

Mit akar az establishment?

Mi az alapvető kritérium ami a társadalmak beteges mivoltát meghatározza? Hogyan kell értelmezzük a monetarianizmus tényét? Hogyan hat ez a mindennapi életünkre, gondolkodásunkra és érzelemvilágunkra? Megoldás-e az energiaforrásokra alapuló társadalom (resource based economy)? Az érdek hogyan jelenik meg ebben a pénzen alapuló világban?
Leleplező világszenzáció? Meg kell nézni a Zeitgeist Addendumot, ami a Zeitgeist sorozat rákövetkező része. Sok kérdést fölvet, és mégsem mondható el róla az ami az ellenvetéseket megszülte az első rész megjelenése után. Mint tudható ebben a kereszténység elleni szemléletet rótták fel, illetve annak ismertetésének nem következetes mivoltát.
Úgy gondolom, hogy ez a második rész ami elszakad eme "szubjektivitás" kereteitől, már teljesen másként jelöli meg az élet mindennapos kereteit. Az establishment lenne az a film jelölete szerint, ami elszúrja a gondolkodás alapmenetét, illetve az emberek többségét olyan mentális beállítódásra modellálja, ami valójában egy modern rabszolgatartó rendszert hoz létre maga körül.
Ennek alapkategóriája a profit. Persze ezzel a Zeitgeist alkotói nem mondtak sok újat. A profit kategóriája begyűrűzött (hogy Hofi egyik példázatával éljek, a begyűrűzést illetően) mifelénk is, amióta a piacgazdasági normarendszer kimondta, hogy csakis ekként lehet boldogulni majd. Miért is hittük el mindezt?
Természetesen semmi sem olyan egyszerűen adott és elképzelhető, hogy azt néhány gondolatban meg lehessen fogalmazni. Háborúk sorozatának lehetősége kábította el az ember elméjét a történelem során. Ez egyrészt tiszta és követhető, hiszen a hatalom és a mások leigázása biztosította azt, hogy az uralkodó rétegnek "életszerű" legyen az élete. Senki sem szereti azt az életet, ami egyáltalán nem hasonlít még a leggyerekesebb vagy a legnaivabb elképzelésekhez sem. Mindenki boldogulni szeretne.
Csakhogy. Van egy eltérés, ami a lefektetett alapokat illeti, és ez annak a ténye, hogy a demokráciát - vagy a modern demokráciát - nem úgy értelmezzük ahogyan annak valójában lennie kellene.
A komplexitás hajlataiban
A komplexitás a modern civilizációk egyik alapvető vonása. Ezt egyrészt kiválóan megmutatja az a szerteágazás, ami főleg a modern kor kezdetén indult el (valamikor a gőzgép feltalálása után, illetve az iparosítás komolyabb fejlődése és elterjedése után). Ez az ún.szakágak szerteágazásában érhető tetten, hiszen mostanában annyi mindenféle emberi aktivitás létezik, hogy külön lexikonokat lehetne ezekről indítani, ami valójában meg is történt. Csak ha nyelvileg reflektálunk erre a jelenségre, akkor is számba kell vennünk a megszámlálhatatlanul sok "szakzsargont" is. És ebben a komplexitásban fel kell találni magunkat, mert annak a kérdésnek a leegyszerűsített változata, miszerint a pénz mozgatja az életet, nem nagyon állja a helyét.
Az egy teljesen más dolog, hogy minket ezirányban kondicionáltak. Vagyis hogy ezt elhiggyük, hiszen azt amit rengeteget ismételnek azt előbb-utóbb elhisszük.
És ebben a világban az egyik legtöbbet emlegetett frázis, ami közhelyszámba is megy ugyanakkor az, hogy a "pénz hajtja a társadalmat".
Mit mond erről a Zeitgeist alkotói csoportja? Nem kevesebbet, mint azt, hogy a pénz valaminek a helyettesítője. Illetve azt, hogy a pénz valójában valakinek az adóssága. Amely pénz x-től átmegy y kezébe, az a-nak az adóssága b irányába. Ez annyira téves elképzelés lenne?

"We can never achieve perfection" - mondja ennek a résznek az egyik főszereplője, Jacque Fresco, de legalább megpróbálhatjuk, tolhatjuk meg az elmésnek tűnő frázist. És ezen utópiáknak ez az egyik alapattribútuma. Csakhogy valahol mégsem érzem az egészet utópisztikusnak, sokkal inkább soron levő problémák újbóli értelmezési lehetőségének. Hogy valamit kezdhessünk végre az életünkkel, egy normálisabb, élhetőbb Földön.

Miskolczi ötlete

A tegnap megkért az egyik jó barátom, hogy segítsek a kedvesének egy tanulmányt megírni, pontosabban fogalmazva besegíteni, hiszen valamilyen szövegrészleteket kellene fordítani: aztán szépen nekifogtunk, és már eléggé késő éjszakába torkollt az egész hercehurca, és még talán nem is értünk a legvégére. Holott a nagy részét elvégeztük a munkának. A kisebb tanulmány egy jó része már el volt készítve, én valójában a második felébe kellett beszálljak. Azt is indítványoztam, hogy ha már belekezdünk, akkor többnyire érdemes illően és pontosan elkészíteni ezt a tanulmányt (meg általában bármi mást, akármilyen tevékenységéről is legyen szó az embernek.) Miért is ne?
No de valami közben eszembe jutott. Történetesen egy régebbi bejegyzése, ha nem tévedek Miskolczi Miklósnak, egy magyarországi szociológusnak, aki rámutatott arra hogyan olvassák el az egyetemi oktatók a diákok kollokviumait, tanulmányait, dolgozatait krízis időszakban, szessziókban.

Azt csinálta (és ez szerintem egy nagyon mókás ötlet), hogy a dolgozatának a közepébe beírta a következő szöveget:
"Aki ezeket a sorokat elolvassa, az nyugodtan jelentkezhet nálam egy láda pezsgőért."
Mondanunk sem kell, nem jelentkezett senki sem a pezsgőkért.

A könyvtári szimuláció

A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. A lépcsők egyhangú visszhangja, ha valaki úgy lép rá, késő este, netán éjjel, neszezve mint egy macska, egy kóbor kutya, valamilyen élőlény, ami másként próbál beletemetkezni az éjszakai kalandba. Mert kaland minden éjszaka ezen a földön, még akkor is ha nincsen semmilyen különlegesebb jelentősége egy ilyen estének, amikor bárki azt mondhatná, igen ez az este nem ér semmit sem, ez az éjszaka nem számomra volt rendelve, talán valaki másnak, de nekem nem adták teljes szívből, teljes odaadásból ezt biztosra veszem. No de akkor minek éjszakázni? Az is igaz, hogy az igazi éjszaka nem jön csak úgy el magától, rendelésre, hanem ki kell érdemelni, mintha megint az iskolapadban ülne az a valaki, hogy neki ítéljenek valami oda érdemlőt, mint amilyen egy jó jegy volt annak idején. De most már az éjszaka kell, az éjszakának a bársonyos misztériuma, démonok illata, elveszett lelkek társasága, magányos hangok oratóriumi zengése, hogy aztán valamilyen ostoba közösségi élményben oldódjon fel az egésznek a koktélja.

A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. A könyvtár mindig is az volt ami, egy raktárterület, ahol a könyvek lelték meg nyugtukat, hacsak éppen valamilyen kíváncsi könyvtári moly nem szándékozott belelapozni valamilyen régi, porosodó, nem ritkán meg odvas kötetbe. A lapok ilyenkor felsóhajtanak, ha a könyvtár önmagára adó helyiség, különbejáratú személyiséggel, neszezésnek ilyenkor értelme van, ez az értelme mindent felölel, nincsen csendháborítás. Olykor a gondolatok kegyetlensége folytán valaki felsikolt (vagy felsikoltott), netán egy kegyetlen gondolatban sikoltott fel valaki. A megszemélyesített lények megelevenedtek, feltárták teljes lényüket, mindent kimutattak magukból. Voltak persze olyan szerzők is, akik nem mindent szerettek megmutatni karaktereikből, megmaradtak a sejtetés szintjén. Halvány feltételezésekkel halmozták el az olvasót, hogy ne adjanak neki semmilyen biztos támpontot.

A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. Az a sokkal inkább feltűnő a könyvtárban, hogy majdnem minden(ki) elfér a másik mellett. No nem biztos, hogy békésen, illetve a legnagyobb szimpátiával viseltetnek egymás iránt gondolatok, kötetek, karakterek, cselekmények, szituációk, ármányok, egyáltalán bármi is ami az írott szövegnek lenne valamilyen sajátos jegye.

A könyvtárban a legizgalmasabb a settenkedés, mintha betörni szeretne az ide betévedő. Éjszaka még ennél is izgalmasabb, hiszen azok a világképzetek amelyek az emberi elzárkózást szolgálnák (lásd ismeretlen, más világokba utazók leírásai, középkori szerzetesek személyes vallomásai, híres gondolkodók világformáló de egyben titkosnak titulált tanai ésatöbbi) ilyenkor "teljes jelenlétükkel feszítenek".

A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző.

McFerrin-Bona tandem

Az önfeledt zenélés öröme. Érdemes elolvasni a kommenteket is. Ilyenek a boldog emberek!
Muzica facuta de oameni fericiti pentru oameni fericiti! Se pot citi si comentariile de pe youtube.

Marco fuss

Most ahogyan a komáméktól hazaérvén, miután belenéztünk Marco Polo életébe, pontosabban egy sorozat utolsó részébe, elgondolkodok egy sor mindenen. Az utazás mércéje teszi ezt velem, vagyis ki miképpen képzeli el az utazását, hogyan és merre, főképpen kivel.
Máris itt a Marco Polo féle elgondolás, ahol is ő egyedül próbált nekiveselkedni a nagy útnak, egy teljesen új koncepció fölvállalásában. Hidat építeni a Kelet és Nyugat között, azaz két kultúra találkozásánál jelen lenni.
Olyan emberekkel lekezelni mint Kublai Khan nem volt akármilyen élmény. Bevallom, valahol egy kissé obszesszió alakult ki bennem a Kínai Birodalommal szemben, ami nem mellékesen folytonosságot élvez már egy jó ideje. Azaz egy olyan birodalom, ami megőrizte kontinuitását, a jelen időket is beleértve, és ez szerintem nem véletlen. Valószínűnek látom, hogy az alapkoncepcióban lehet keresni némi választ. A konfucianista szemlélet hozadékának tudható be, hogy valamiképpen összetartott a mindenkori populáció. Igaz az is, hogy a konfucianista szemlélet, amely etatista szemléletet hordoz a mélységeiben, valójában egy félelemmel generált eszmeiség. A mi, individualizmussal átszőtt világunkban ez egy kissé furának tűnhet, hiszen manapság az egyén győzelmét hirdetik.

Az egy teljesen más kérdés, hogy ennek az egyénnek a győzelme, aki jelen van ezekben az időkben, mégsem önmaga szabadságát éli meg. Már lerágott csont, hogy ezt fejtegessem, ha nem is fontos. (Sok szót aprítottak ezirányban. Lásd Foucault, Derrida, P.Bruckner irományait.)
Szóval az összefüggő birodalom egyrészt a Mongol Birodalom, mely Kublai Khan alatt éri el a legnagyobb terjedelmét, és ez nem akármilyen terjedelem, hanem 33.2 millió négyzetkilométer területet ölelt fel! Ennél már csak a Brit Birodalom volt terjedelmesebb, csakhogy az nem volt összefüggő birodalom, míg a mongol igenis kompakt volt.

Én egyrészt összemosom a Kínai és a Mongol Birodalom egymásra való hatását, holott egyáltalán nem mindegy. A kínai civilizációnak a kontinuitása az ami igenis érdekes számomra, az ahogyan ez folyton fönntartotta önmagát. És ennek valamilyen mozgatóereje volt. Azaz valami oka van ennek a jelenségnek. Ez nem véletlen. Ismétlem, a konfucianista szemléletben látok valamit rejleni, a kínai szemlélet állhatatosságát vélem felfedezni.
Azt is mondhatnánk fanyar humorral, hogy mivel sokan voltak, egy embernek a föláldozása sosem számított nagy kárnak. Ha az egész fönnmaradhatott mint egész. Ez egyrészt a holisztikus szemlélet felé hajaz.

A chilei kószálás

(Ajánlás Jánosnak, Kobynak, Mananak, öcsémnek és a többieknek a păcălici koncepciójának kidolgozásáért)

...kontroll marketing az életben, menj ide, figyelj oda, hát tudtuk, hogy nem így kell ezt csinálni, de te mégsem figyelsz erre, mert el vagy foglalva a saját ügyeiddel, mindig mindent másképpen csinálsz kedvesem, na de mi is ez megint, fagy van, dér, reggeli ködök, nyirkos vonatok, a személyvonatokon a tipikus szegény ember bűze, olyan mintha valamilyen bolíviai vagy chilei vonaton utaznék, amilyenen eddig ugyan még nem utaztam, csak elképzelem, éppen ezért elnézést kérek tőlük, ezektől a hegyi népektől, akiket mi szegényeknek titulálunk, de lehet, hogy nem is annyira szegények, persze anyagilag igen, de rituálisan, vagy egyáltalán az életük színeit illetően lehet, hogy egészen másképpen gondolandó az egész ügylet...aztán verőfényes nappalok, gyerekek szaladgálása, a kisebbek gügyögése, a mindennapok gyötrődése a vénasszonyok arcán, verítékes melósok alá és fel járkálása, és nem tudni, hogy merre halad az idő, csak úgy körkörösen, azaz ciklikusan, avagy lineárisan, és ez az év elején elég nagy kérdés, mert akkor legalább az ember belövi az esélyeit, nem csak úgy él bele a nagy életbe, ami azért lehet, hogy nem a legrosszabb projekt, mert lehet spontánul is élni, vagy legalábbis hozzánk képest, akik azt hisszük, hogy mennyire meg tudunk tervezni mindent, de ha nem sikerül valami, akkor máris valamilyen rendszerhibára vonatkoztatunk, vagy valami mást találunk ki, hogy ne kelljen szembesülni a saját hibánkkal, mert az nem elegáns, és az nem méltó olyan lényekhez képest, akik a teremtés koronáinak vannak kikiáltva, persze ez tök királyi érzés, hogy a teremtés koronái meg ilyenek, ahogyan egy begőzölt pesti mondaná, de ez nem oly kiváltságos érzés, avagy finomabban fogalmazva és még árnyaltabban...de visszatérve a gyerekekhez, jégmakettekkel vonulnak végig az utcákon, mintha sebesen szállnának valamilyen irányba, mintha kismadarak lennének akiknek rengeteg idejük volna, és nem gondolnak arra, amire a felnőttek rengetegje, miszerint hamarosan elveszünk, és emiatt mindent be kell kebelezni, mindent valamilyen tulajdon árnya alá kell bepréselni, hamar, mert mindjárt vége...szóval a természeti népeknek mijük is van ami nekünk valamilyen módon hiányzik, nem tudnám megmondani, de valami van ott nagyon mélyen...hiszen az isteneik is szervesen élnek velük egyetemben, mintha tenyerükből etetnék emezeket, az isteneiket az imádóik, és fordítva, azaz ezt egy kölcsönös lakomaként kell elképzelni, egy közös mulatságként, és látni azt a rituáléikon is, hiszen egyszerre esnek eksztázisba, mármint az isteneik is, mindenki jelen van, a láthatatlanok is, no meg a láthatók is, akiket mifelénk élőknek neveznek, de hát van aki csak élőhalottként van jelen az életben, mintha már régen leáldozott volna a szerencséje, mintha kihúzta volna a păcălici kártyát az élet nagy paklijában, mintha tényleg fejvesztve kellene menekülnie valahonnan az ilyen szerencsétlennek...de ez nem is lenne gond, ha nem húzhatnánk párhuzamot e két élhetési módozat között, de hát ott vannak, jelen vannak a földgolyó majdnem bármilyen pontján, és közös már lassan a globális felmelegedés ténye is, mint valamilyen fenyegető guillotine, lassan együtt izzadunk, és együtt fázunk, éppen ezért valószínű, hogy már nekik is eladható lesz a goretex márka, hacsak már nincsen rajtuk ebben a pillanatban is, amikor ezeket a sorokat pötyögtetem...persze már csak a bankkártya hiányzik az örökzöld mastercard, ahogyan egy busman harcos elrejti az ágyékkötőjének valamelyik rejtekébe, vagy a maláj harcos a tegezébe, netán a nepáli serpa a hátizsákjába és kénytelen lesz letérni az ősök nyomvonaláról, hogy felvegye a havi fizetését, és majd besétáljon valamilyen hipermarketbe, hogy elverje a konzervhúsra, amit nemrég még ő avagy népének ősapái ejtettek el...

Ibix aeterna

Van-e olyan, hogy teljesen megmámorosodik valami különleges érzéstől az emberfia? Most olyan is volt, hogy írtam egy rövid levélben a nyári szerelmemnek, hogy nem találja meg magát, mert nem meri vállalni magát. (Nem rosszindulatból írtam, igen bezony.) Persze, nemrég egy irtó bájos nőszemély mondta ugyanezt nekem, visszakézből. Privátban, előkelő magányban, azaz inkább sikamlósan megszűrt intim körben.

És aztán önmagamba tekintettem, hiszen évek futnak, már megint itt ez az újévi promenádozás fogadalmakban, érzelmekben. (Persze ez őrültség! Ha nem olyan fontos, akkor nem kell fogadalmakba bocsátkozni.)
Nem tudom, sokszor úgy van, hogy nem is érdekel. Van úgy - eléggé érdekes amikor ezt az ember észreveszi magán -, hogy csak úgy bámul maga elé. De legbelül fut egy világi program, hogy minek kellene lennie. Megint az az izgalom járja be a lelkeinket (az enyémet legalábbis), hogy milyen az amikor elfogadják az embert olyannak amilyen. Ha hülye akkor hülyének, ha ostoba akkor ostobának, ha pedig netán intelligens, akkor annak.
És ebből senki se csináljon nagy ügyet, "csak úgy" fogadja el a másiknak a minőségét.
Nem lehet a végtelenig eljátszani azt, ami nem a mi szerepünk.
Ha egyértelműen ostoba vagyok, akkor ezt vállalnom kell. Mert enélkül nem történik lépés egyről a kettőre. Nem lehet tovább jutni semmilyen formában.

János mintájára megoldottam azt, hogy ezentúl én is moderálni fogom a bejegyzéseket. Igazán sosem volt szükségem arra, hogy beírjon bárki is erre a felületre. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy jól esik/esett a szép szó. A nem bántó megjegyzés (szentimentális vagyok, hehe! Remélem nem harapozódik ez az új évben ez az attitűdöm). Új év, új horizontok, mindent bele elvtársak! (Az Isten is elvtársi hangulatba hozható, újabb információk szerint.)

És a felhőtlen jókedv! Mindenkinek ezt kívánom, még az ellenfeleimnek is, ha egyáltalán vannak ilyenek. A szoknyapecéreknek meg sok ügyfelet.