A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. A lépcsők egyhangú visszhangja, ha valaki úgy lép rá, késő este, netán éjjel, neszezve mint egy macska, egy kóbor kutya, valamilyen élőlény, ami másként próbál beletemetkezni az éjszakai kalandba. Mert kaland minden éjszaka ezen a földön, még akkor is ha nincsen semmilyen különlegesebb jelentősége egy ilyen estének, amikor bárki azt mondhatná, igen ez az este nem ér semmit sem, ez az éjszaka nem számomra volt rendelve, talán valaki másnak, de nekem nem adták teljes szívből, teljes odaadásból ezt biztosra veszem. No de akkor minek éjszakázni? Az is igaz, hogy az igazi éjszaka nem jön csak úgy el magától, rendelésre, hanem ki kell érdemelni, mintha megint az iskolapadban ülne az a valaki, hogy neki ítéljenek valami oda érdemlőt, mint amilyen egy jó jegy volt annak idején. De most már az éjszaka kell, az éjszakának a bársonyos misztériuma, démonok illata, elveszett lelkek társasága, magányos hangok oratóriumi zengése, hogy aztán valamilyen ostoba közösségi élményben oldódjon fel az egésznek a koktélja.
A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. A könyvtár mindig is az volt ami, egy raktárterület, ahol a könyvek lelték meg nyugtukat, hacsak éppen valamilyen kíváncsi könyvtári moly nem szándékozott belelapozni valamilyen régi, porosodó, nem ritkán meg odvas kötetbe. A lapok ilyenkor felsóhajtanak, ha a könyvtár önmagára adó helyiség, különbejáratú személyiséggel, neszezésnek ilyenkor értelme van, ez az értelme mindent felölel, nincsen csendháborítás. Olykor a gondolatok kegyetlensége folytán valaki felsikolt (vagy felsikoltott), netán egy kegyetlen gondolatban sikoltott fel valaki. A megszemélyesített lények megelevenedtek, feltárták teljes lényüket, mindent kimutattak magukból. Voltak persze olyan szerzők is, akik nem mindent szerettek megmutatni karaktereikből, megmaradtak a sejtetés szintjén. Halvány feltételezésekkel halmozták el az olvasót, hogy ne adjanak neki semmilyen biztos támpontot.
A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. Az a sokkal inkább feltűnő a könyvtárban, hogy majdnem minden(ki) elfér a másik mellett. No nem biztos, hogy békésen, illetve a legnagyobb szimpátiával viseltetnek egymás iránt gondolatok, kötetek, karakterek, cselekmények, szituációk, ármányok, egyáltalán bármi is ami az írott szövegnek lenne valamilyen sajátos jegye.
A könyvtárban a legizgalmasabb a settenkedés, mintha betörni szeretne az ide betévedő. Éjszaka még ennél is izgalmasabb, hiszen azok a világképzetek amelyek az emberi elzárkózást szolgálnák (lásd ismeretlen, más világokba utazók leírásai, középkori szerzetesek személyes vallomásai, híres gondolkodók világformáló de egyben titkosnak titulált tanai ésatöbbi) ilyenkor "teljes jelenlétükkel feszítenek".
A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző.
A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. A könyvtár mindig is az volt ami, egy raktárterület, ahol a könyvek lelték meg nyugtukat, hacsak éppen valamilyen kíváncsi könyvtári moly nem szándékozott belelapozni valamilyen régi, porosodó, nem ritkán meg odvas kötetbe. A lapok ilyenkor felsóhajtanak, ha a könyvtár önmagára adó helyiség, különbejáratú személyiséggel, neszezésnek ilyenkor értelme van, ez az értelme mindent felölel, nincsen csendháborítás. Olykor a gondolatok kegyetlensége folytán valaki felsikolt (vagy felsikoltott), netán egy kegyetlen gondolatban sikoltott fel valaki. A megszemélyesített lények megelevenedtek, feltárták teljes lényüket, mindent kimutattak magukból. Voltak persze olyan szerzők is, akik nem mindent szerettek megmutatni karaktereikből, megmaradtak a sejtetés szintjén. Halvány feltételezésekkel halmozták el az olvasót, hogy ne adjanak neki semmilyen biztos támpontot.
A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. Az a sokkal inkább feltűnő a könyvtárban, hogy majdnem minden(ki) elfér a másik mellett. No nem biztos, hogy békésen, illetve a legnagyobb szimpátiával viseltetnek egymás iránt gondolatok, kötetek, karakterek, cselekmények, szituációk, ármányok, egyáltalán bármi is ami az írott szövegnek lenne valamilyen sajátos jegye.
A könyvtárban a legizgalmasabb a settenkedés, mintha betörni szeretne az ide betévedő. Éjszaka még ennél is izgalmasabb, hiszen azok a világképzetek amelyek az emberi elzárkózást szolgálnák (lásd ismeretlen, más világokba utazók leírásai, középkori szerzetesek személyes vallomásai, híres gondolkodók világformáló de egyben titkosnak titulált tanai ésatöbbi) ilyenkor "teljes jelenlétükkel feszítenek".
A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése