Elmagányosodott klánok átkozása

Nem is fogok belekeresni, hogy ki milyen szinten járult hozzá, hogy ennyire fölkorbácsolódjanak a kedélyek. Belenéztem egypárszor a Realitatea Tv által sugárzott élő adásba, amint hozták át a meggyilkolt kézilabdás tetemét, és az apa síró arcát fixíroztam (kissé megfeszített ábrázatával nem volt amit kezdjek), persze kissé szolidarizálok, de ennél nem sokkal több.
Megint mindenki iparkodik belemagyarázni majdnem mindent egy ilyen fenoménbe (amiről még egyszer azt mondom, hogy mindenképpen tragikus, hiszen még egy madár halála is az, hát még egy emberé).
No meg az Indexbe lapoztam bele, amiből kiderül egy s más dolog. Miszerint Siófokot is rettegésben tartják a Sztojka-félék, igen ám, sajnos ez van.
És erre még rárakódik a rassz története, beindul a jobb, mindenki sivalkodni kezd.
Egy rendszer sokszor bizonytalan, és most is lehetne tenni a közbiztonság érdekében. De ezen a szinten halvány sejtéseim szerint más érdekeltségek is vannak. Vagy lehetnének a háttérben.
Érdekes a jelenség, ez az amit erről mondani lehet. Olyan járulékos termékek is hozzácsapódnak, amelyek eredetileg nem is tartoznak ehhez a mechanizmushoz. De ha valami "égbekiáltó", akkor mindenki beleszólhat! Akkor mindenkinek van véleménye valamiről, hiszen minek hallgatni.
Hát, eléggé unalmas az életnek ez az oldala. Persze ettől még nem támad fel a szerencsétlen kézilabdázó.

Doktor Faustus tragikus históriája

Faustus megtanulja a szellemidézést

Mint a prológusból kiderül, a kórus elmagyarázza, hogy miféle darabbal állunk szemben, azaz a Doktor Faustus miféle mű. Ez nem háborúról illetve udvari szerelemről szól, jóval inkább Faustusról, aki alacsony származású szülőktől származik. Ez úgy is tekinthető mint egy eltávolodás a középkori hagyománytól; Faustus kisebb státussal rendelkezik mint a királyok és a szentek, de a történetét még mindig érdemes elmesélni. A bölcsességéhez és képességeihez ez beszámítandó, főleg az istenség területén (itt tudományág) amelyben olyan félelmetesen kitűnik, hogy egy doktorátust is elnyer. Eme nyitány alatt felbukkan számunkra az első rávezető nyom, mely rámutat Faustus bukásának forrására. Faustus története Ikaroszéhoz hasonló, aki túl közel repült a naphoz és emiatt halálát lelte, amikor a nap megolvasztotta a viaszos szárnyait. Ez tényleg egy utalás a Faustus-végre, valamint felhívja a figyelmünket a hübrisz (túlzott büszkeség) ideájára, mely az Ikarosz történetében van megjelenítve.

Faustus elmondja, hogy kimerített minden olyan tantárgyat amelyet tanulmányozott. Elutasítja a logikát mint az érvelés eszközét. Az orvostudományt mint értéktelen területet tartja számon, hacsak nem támasztja föl a halottakat és a halhatatlanságot nem hozza létre; a Törvény számára jelentéktelen és presztízséhez nem méltó. Az istenség (divinity) haszontalan mivel érzi, hogy az összes halandó követ el bűnöket, és ennélfogva a halál által büntetett bűnök összezavarják az Istenség logikáját. Elutasítja ekként: “Milyen doktrínának nevezhető ez? Que sera, sera (Aminek lennie kell, legyen is)”.

Szolgálója után küld, Wagner után, hogy teremtse elő Valdest és Corneliust, a két híres varázslót. A jó és a rossz angyal szétosztják a saját perspektíváikat Faustus mágia iránti érdeklődését illetően. Noha pillanatnyilag Faustust lebeszélték, emez kijelentvén “Hogyan elégítené ez ki a becsvágyamat?”, látszólag mégis nyer afölött, amit nyújthatnak neki a mágia lehetőségei. Valdes kijelenti, hogyha Faustus követi hűségesen őt a mágiában, akkor esküdnie kell, hogy semmi mást nem tanulmányoz és hangsúlyozza, hogy a nagy dolgok tényleg lehetségesek olyannak aki olyan presztízzsel rendelkezik, mint Faustus.

Faustus hiányát észreveszi a két tudós, akik amúgy kevésbé műveltek mint Faustus. Kérik, hogy Wagner fedje fel Faustus jelenlegi lakhelyét, kérés melyet Wagner gőgösen visszautasít. Úgy figyelhetjük meg Wagnert, aki egy olyan személy, kinek különös véleménye van magáról. A két tudós aggódik amiatt, hogy Faustus mélyen beleesik majd a mágia művészetébe és elmennek, hogy felvilágosítsák az egyetem vezetőjét.

Faustus megidéz egy ördögöt, Lucifer és más ördögök jelenlétében noha ennek Faustus nincsen tudatában. Miután megalkotnak egy kört, és egy varázsige elmondatik, egy Mephistopheles nevű ördög megjelenik a színe előtt. Faustus képtelen az ördög külső megjelenését elviselni és megparancsolja, hogy a formáját egy ferences barátra változtassa, egy olyan alakra ami "legjobban illeszkedik egy démonhoz”, mely egy ironikus kijelentés az ál-vallásra nézve. Faustus látván az ördög engedelmességét (a változásra nézvést), büszkeség lesz úrrá rajta a készségeit illetően. Próbálja kötelezni az ördögöt, hogy neki szolgáljon, de ez nem sikerül, hiszen Mephistopheles már Lucifer, az ördögök hercegének szolgálatában van. Mephistopheles ugyanakkor feltárja, hogy Faustusnak az erejében nem állt az, hogy megidézze őt, hanem inkább az a lényegi, miszerint az aki eskü alatt lemond a szentírásról az oda jut, hogy az ördög követeli majd emennek a lelkét.

Mephistopheles belekezd Lucifer és más ördögök történetébe, miközben közvetve elmondja Faustusnak, hogy a pokolnak nincsen kerülete és ez jóval inkább egy lelkiállapot, semmint egy fizikai hely. Faustus érdeklődései a pokol természete iránt Mephistophelest a következő kijelentésre sarkallja: “Oh Faustus, hagyd ezeket a komolytalan kéréseket, amelyek terrort keltenek az én bágyadt lelkemben.”

A Luciferrel való alku

Felhasználva Mephistophelest mint egy követet, Faustus kicsikar egy vásárt Lucifernél: egy huszonnégy évre kijelölt időre a Földön Mephistopheles legyen a személyes szolgálója. A végén pedig odaajándékozza a lelkét Lucifernek fizetség gyanánt, és eltöltvén a hátramaradt idejét pokolra ítéltetvén. Ez Faustus saját vérével pöcsételtetett meg. Érdekes módon első alkalommal a vére megdermed, mely jobb belátásra ösztönzi. Miután másodjára is elvágják, Faustus észreveszi, hogy a megdermedt vér latin feliratot formáz mely arra biztatja, hogy meneküljön el. A drámai természete ellenére ennek a nyilvánvaló isteni beavatkozásnak, Faustus figyelmen kívül hagyja a feliratot azzal a feltételezéssel, hogy már eleve elátkozott a cselekedetei által mindeddig, tehát megszökni nincsen lehetősége. Mephistopheles szenet hoz, hogy feltépje a sebet újból, ekképpen ő megkezdvén a szolgaságát és Faustus pedig eleget tesz a fogadalmának.

(in wikipedia itt)

szóbárgyú

és akkor minden megdőlni látszik, hiszen kellembe kellene átcsapjon a jelenségek nagyrésze, de nem így történik, hanem ennek inkább az ellenkezője. valamilyen megfáradt remény renyhe sugárzása átsiklik olykor egy gondolatnyi egységen, valamin, ami jobbá tételt követelhetne magának, kis megosztást, igen, az együttlevés örömét.
de ahol a nagy lejtőn elindul egy lélek, ott már nincsen megállás, csak a sodródás különlegességébe vetett hit, persze ez nem amolyan igazi hit, csak a ráerőltetett képzet, vagy valamilyen kiprojektált vízió, valamilyen szeszélyes ingoványnak a különleges jelenléte. és aztán mi ennek az értelme? meddig foszlik a szó szösszeneteinek szilaj szederjessége?
a szó annyira érdessé vált, hogy már ezen hangsúly nem kellemes a fülnek, mi a csoda, ez nem is hangsúly, hanem valamilyen szinkópás ritmustalanság, elfajzott pokoli színjáték háttérvilága, valamilyen kiszuperált kisiparosok egylete a szellem területén, ott ahol még lehet valami olyant mondani, amit még nem fogalmaztak meg. de akkor ez kinek érné meg? kivel történik a világlátások ütköztetése?
szeretni a melletted lévőt, ez a nagy kihívás.