szóbárgyú

és akkor minden megdőlni látszik, hiszen kellembe kellene átcsapjon a jelenségek nagyrésze, de nem így történik, hanem ennek inkább az ellenkezője. valamilyen megfáradt remény renyhe sugárzása átsiklik olykor egy gondolatnyi egységen, valamin, ami jobbá tételt követelhetne magának, kis megosztást, igen, az együttlevés örömét.
de ahol a nagy lejtőn elindul egy lélek, ott már nincsen megállás, csak a sodródás különlegességébe vetett hit, persze ez nem amolyan igazi hit, csak a ráerőltetett képzet, vagy valamilyen kiprojektált vízió, valamilyen szeszélyes ingoványnak a különleges jelenléte. és aztán mi ennek az értelme? meddig foszlik a szó szösszeneteinek szilaj szederjessége?
a szó annyira érdessé vált, hogy már ezen hangsúly nem kellemes a fülnek, mi a csoda, ez nem is hangsúly, hanem valamilyen szinkópás ritmustalanság, elfajzott pokoli színjáték háttérvilága, valamilyen kiszuperált kisiparosok egylete a szellem területén, ott ahol még lehet valami olyant mondani, amit még nem fogalmaztak meg. de akkor ez kinek érné meg? kivel történik a világlátások ütköztetése?
szeretni a melletted lévőt, ez a nagy kihívás.