De én akkor is szomorkás hangulatomnak hullámában vergődök. Huha, szentimentális! Vagy nem?
Íme, olvasmányomból:
"Amikor általánosba jártam Indianapolisban, nevezetesen a 43. számú James Whitcomb Riley iskolába, le kellett rajzolnunk a jövő hajóit, a jövő repülőgépeit, meg mindenféle, a jövővel kapcsolatos álmokat. Akkoriban persze mindennek le kellett állnia. És a gyárak leálltak, beköszöntött a nagy gazdasági világválság, a Jólét lett a varázsszó. Hogy egyszer be fog köszönteni a Jólét. Készültünk rá. Arról ábrándoztunk, hogy milyen házakban fognak élni az emberek - az ideális lakóhelyről, az ideális közlekedési eszközökről.
Ma az a radikálisan új, hogy a lányom Lily, aki nemrég töltötte be a huszonegyet, azon kapja magát- akárcsak George W.Bush, aki szintén kölyök még, meg Szaddam Husszein, meg még sokan mások -, hogy a rabszolgatartás, az AIDS járvány, az izlandi fjordok mélyében és máshol szunnyadó atommeghajtású tengeralattjárók megdöbbentően közelmúltszerű történetének örököse. Az atommeghajtású tengeralattjárók legénysége készen áll, hogy bármelyik pillanatban parancsra rakétákkal és hidrogénbombás robbanófejekkel ipari mennyiségben változtasson korommá és csontporrá férfiakat, nőket és gyermekeket. A gyermekeink olyan technikai eszközöket örököltek, melyek melléktermékei háborúban és békében egyaránt villámgyorsan pusztítják el az egész bolygót, ezt a belélegezhető, megiható, mindenki előtt nyitott létfenntartó rendszert.
Akik jártasak a természettudományban, és szoktak tudósokkal beszélgetni, azok tudják, hogy rettenetes veszélyben vagyunk. Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog.
A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk -s ami valószínűleg megfoszt életem hátralevő részében a jókedvre való hajlamtól - az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó vagy sem. Nekem úgy tűnik, hogy mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoh
olisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki az unokái világáról álmodozik.
*
Sok-sok évvel ezelőtt annyira naiv voltam, hogy még lehetségesnek tartottam, hogy azzá a humánus és ésszerű Amerikává válhatunk, amiről nemzedékem oly sok tagja álmodozott. Ilyen Amerikáról álmodoztunk a gazdasági világválság idején amikor nem volt munka. Aztán harcoltunk, és sokszor meghaltunk ezért az álomért a II.világháborúban, amikor nem volt béke.
Ma már tudom, hogy egérszarnyi esély sincs arra, hogy Amerika ésszerű és humánus legyen. A hatalom ugyanis megront minket, a totális hatalom pedig totálisan ront meg minket. Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól. Ha azt állítom, hogy a vezetőink a hatalomtól megrészegült csimpánzok, akkor azzal aláásom a Közel-Keleten harcoló katonáink morálját? Az ő moráljukat már most cafatokra lőtték, mint oly sok holttestet. Úgy bánnak velük, ahogy velem sohasem: mint ólomkatonákkal, amiket egy gazdag kölyök kapott karácsonyra."
in: Kurt Vonnegut, A hazátlan ember, Nyitott Könyvműhely, Bp, 2oo8, 66-68 o.
Teljes szívemből szeretném azt mondani, hogy Vonnegut el van szállva. Mégsem ezt érzem. Vajon miért? (fotó: Guberálok tanácskozása, author:ludiq)
Íme, olvasmányomból:
"Amikor általánosba jártam Indianapolisban, nevezetesen a 43. számú James Whitcomb Riley iskolába, le kellett rajzolnunk a jövő hajóit, a jövő repülőgépeit, meg mindenféle, a jövővel kapcsolatos álmokat. Akkoriban persze mindennek le kellett állnia. És a gyárak leálltak, beköszöntött a nagy gazdasági világválság, a Jólét lett a varázsszó. Hogy egyszer be fog köszönteni a Jólét. Készültünk rá. Arról ábrándoztunk, hogy milyen házakban fognak élni az emberek - az ideális lakóhelyről, az ideális közlekedési eszközökről.
Ma az a radikálisan új, hogy a lányom Lily, aki nemrég töltötte be a huszonegyet, azon kapja magát- akárcsak George W.Bush, aki szintén kölyök még, meg Szaddam Husszein, meg még sokan mások -, hogy a rabszolgatartás, az AIDS járvány, az izlandi fjordok mélyében és máshol szunnyadó atommeghajtású tengeralattjárók megdöbbentően közelmúltszerű történetének örököse. Az atommeghajtású tengeralattjárók legénysége készen áll, hogy bármelyik pillanatban parancsra rakétákkal és hidrogénbombás robbanófejekkel ipari mennyiségben változtasson korommá és csontporrá férfiakat, nőket és gyermekeket. A gyermekeink olyan technikai eszközöket örököltek, melyek melléktermékei háborúban és békében egyaránt villámgyorsan pusztítják el az egész bolygót, ezt a belélegezhető, megiható, mindenki előtt nyitott létfenntartó rendszert.
Akik jártasak a természettudományban, és szoktak tudósokkal beszélgetni, azok tudják, hogy rettenetes veszélyben vagyunk. Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog.
A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk -s ami valószínűleg megfoszt életem hátralevő részében a jókedvre való hajlamtól - az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó vagy sem. Nekem úgy tűnik, hogy mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoh
olisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki az unokái világáról álmodozik.*
Sok-sok évvel ezelőtt annyira naiv voltam, hogy még lehetségesnek tartottam, hogy azzá a humánus és ésszerű Amerikává válhatunk, amiről nemzedékem oly sok tagja álmodozott. Ilyen Amerikáról álmodoztunk a gazdasági világválság idején amikor nem volt munka. Aztán harcoltunk, és sokszor meghaltunk ezért az álomért a II.világháborúban, amikor nem volt béke.
Ma már tudom, hogy egérszarnyi esély sincs arra, hogy Amerika ésszerű és humánus legyen. A hatalom ugyanis megront minket, a totális hatalom pedig totálisan ront meg minket. Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól. Ha azt állítom, hogy a vezetőink a hatalomtól megrészegült csimpánzok, akkor azzal aláásom a Közel-Keleten harcoló katonáink morálját? Az ő moráljukat már most cafatokra lőtték, mint oly sok holttestet. Úgy bánnak velük, ahogy velem sohasem: mint ólomkatonákkal, amiket egy gazdag kölyök kapott karácsonyra."
in: Kurt Vonnegut, A hazátlan ember, Nyitott Könyvműhely, Bp, 2oo8, 66-68 o.
Teljes szívemből szeretném azt mondani, hogy Vonnegut el van szállva. Mégsem ezt érzem. Vajon miért? (fotó: Guberálok tanácskozása, author:ludiq)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése