Entropikus világunk

Miért van az, hogy amikor nézem a képernyőn a boldogságunkat, tudod a régebbi fotót, az áprilisit, akkor rettenetes mértékben megnövekedik a gyomromban a nedváramlás? Miért rángatódzik a gyomrom?
Egy kissé talán túlzás, mert ilyenkor mégis arra gondolok, hogy együtt vagyunk. Mint egypár héttel ezelőtt.
Amikor Madárkám voltál, és én próbáltam sasolni valahonnan minden gesztusodat. És minden gesztusodat követtem.
Most úgy rémlik, hogy csak akkor nem figyeltem Rád, amikor nem néztem oda. De valójában a bensőmben éltél, minden rezzenésedre rezonáltam, akár egy jól felszerelt űrteleszkóp.
Írom, hogy együtt vagyunk, pedig ezekben a pillanatokban nem itt vagy, valahol messzebb, egy kissé odébbmentél, de Te itt vagy velem.
Itt élünk énbennem, mind a ketten.
Együtt vagyunk, és reménykedem, hogy együtt leszünk a továbbiakban.
Persze akár zsákbamacskának is lehetne titulálni az életet.
Ismét életközelbe került az entrópia fogalma.
Müller is érinti a Lomb és Gyökérben.
Gyönyörű az élet.
És nemcsak Müller érinti, hanem termodinamikailag is nagyon fontos. Majdnem megkerülhetetlen.
Entropikusak vagyunk.
Befűtöttem mára?
Giccses vagyok, kérdem magamban, és kinézek az alkonyati napra.
Ha igen, akkor sem baj.
Nincsen baj. Csak mi szerkesztünk hozzá túl nagy feneket.
Fenékszerkesztők vagyunk.
Általában mindenki. Keressük a negatívumot. (Na elég a reklámból.)
Inkább valamilyen űrteleszkóp után nézek.
Ja, nem is olyan régen, még a Contact c. enyhén metafizikai igazságokat feszegető ópuszban volt egy rakás űrteleszkóp.
És Jodie Foster eljátszta a a totálisan tudatos tudóst.
Ez már megint az alliteráció világa.
Én is felszerelek egyet magamra, hátha jobban meghallak ebből a távolságból.
Gyere űrteleszkóp felveszlek.
(Mi vagyunk a Kapcsolat - a telefonbeszélgetés után írom ezt. Ne feledd ezt! Nagyon fontos.)