Most nem akarok senkit sem fölöslegesen a részletekkel traktálni, de Ursula teljesen kihoz a sodromból. Nem úgy, hogy remegni kezdek, vagy valamilyen neurózis lesz úrrá rajtam, hanem valahogyan egészen másképp. Nem tudom egyelőre megfogni.
A tegnap üzengettünk itt a neten, no majd utána usgyé menjünk szavazni. Komám éppen sms-sel traktált, miszerint menjünk el szavazni, mert nagy a szar. Így fogalmazott.
Na lám merre kell menni, tudom a Thökölyn van a követségünk, ez a derék hazai termék, igen kellesz nekünk követség, a magyarságunk megmaradásáért. Mondtam magamban persze, de annyira nem is hittem el, hiszen milyen román követség, és mi köze a megmaradásért? De ezen a napon, a tegnapin úgy nézett ki, hogy a kettő összefonódott, vagy legalábbis összenőtt egy adott szinten.
Szóval találkozunk a Blahán, a villamosmegállóban, ebben maradtunk, onnan meg ki a Thökölyre. Valami busszal, mi mással?
Esett az eső egy kissé azelőtt, aztán meg a hangszeremet nem tudtam, hogy vigyem magammal vagy sem, egyáltalán nem találtam rendeltetését ezen a vasárnapon. Szomorú vasárnap?
Áh, nem annyira...
Kipattantam ezen a mesés Ráday utcán, kávéházak sorjáznak errefelé, megadja ez persze azt a hangulatot ami egy erre tévedt turistának kell pesti léte alkalmával.
De én turista?
Na de, mettől meddig terjed a turista lénye?
No mindegy nem akarok belemenni, nem is fontos szerintem, tény az, hogy már felvettem a morális identitásomat, hogy igen a megmaradásért. Valami miatt, itt Pesten kimegyek és azt a fene cédulát, vagy ívköteget bedobom az urnába, hadd legyen valami remény arra nézve, hogy errefelé Pesten talán nem leszek turista.
Valamikor a jövőben. Messze lenne ez?
Szóval esett az eső azelőtt, mégis úgy döntök, hogy szükségem lesz a hangszeremre, még mindig a Rádayn, sátorok sorakoznak a kávéházak előtt, könyvkötegek, azaz kirakott könyvek az alkalmi standokon. Az egyik sátor mellett haladok el éppen, ahol mikrofonba mondja egy idősebb úriember, hallom Varró Dánielt idéz, felolvasás van, pedig csak páran vannak a sátorban. Szinte lecövekelek közéjük, hogy a kultúra gyér táborát gyarapítsam, de az idő sürget, valahol vár rám Ursula a Blahán, egy elveszett villamosmegállóban.
Szóval Varró Dániel idézet, miszerint "az autóbusz sofőrök mogorvák". Ennyit hallok az elbeszéléséből, mert tovaszáguldok máris, a hevenyészett doepler effektus csak ennyire vitte. Majd Kálvin tér, tudom merre kellene rohanni, várnám a 47est, de nincs akkora türelmem, gyalog caplatok el az Astoriáig. Innen már egy rövid buszozás, és landolok a Blahán.
Nem kapom el a sofőr tekintetét, nem tudom, hogy mogorva-e.
Ursula persze miniben, színesen, mint egy igazi nő. Belevaló teremtés, ez az első mentális pattern ami átfut az agyamon. Szeretnék kopogtatni az ablaküvegen (nem mentem le az aluljáróba), szóval kopogtatnék az ablaküvegen, meglepjem, vagy viccelődjek, de időben észreveszi.
Lemondok erről is. Esős vasárnap van.
De legalább nem szomorú.
Vagy mégsem, vagy ennek ellenére.
Aztán tovalendültünk, továbbszárnyaltunk, ahogyan csak tudtunk. Ursula magassarkúja kopogott a pesti aszfalton, megadta a módját mondhatnám, ahogyan illik ilyen alkalmakkor. A 7esre fölszállván alkalmi vitába bocsátkoztunk azt illetően, hogy mennyire éri meg szabadnak lenni (micsoda szavazási téma, micsoda sallang ebben a kontextusban, de mi mentünk bele), és kipróbálni még az életben mindenfélét. Na mondom magamban, jó vizekre eveztünk, hiszen egyrészt egyik kedvenc szeletelős témám, másrészt pedig oly ingoványos ez a talaj, hiszen ha nem veszi észre a művelője, akkor nemcsak klisékbe tévedhet, hanem szem elől is tévesztheti önmaga igazi lényét.
Azt hogy mit miért csinál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése