Múltigézet ördöngösen behatárol

Különösebb mesterkéltség ha azt állítjuk, a múltat folyton megszépítjük? Rengeteg olyan pillanat, perc vagy esemény akadt életünkben amely akkor és ott nem rendelkezett azzal amit egyáltalán szépnek nevezhetnénk - saját életre reflektálva - , és lám eltelik egy kis idő: a dolgok megszépülnek.
Valójában ez ellen nincsen amit tenni. Jön, nem vár, folyton emlékeidbe tolakodik. Illetve az emlékeid összessége adja a múltadat. És ennek alapján meghatározod lényedet. Ez lennél. Egy múlt-kompresszió. Valaminek az összesűrített változata.
Te vagy saját múltadnak az mp3 változata. ( - megnézni Sütő Zsolt gondolkodási mémjeit.)
Ez tehát szentencia erővel bír.

Ez tartja részben lefagyasztva a tudatodat. Emlékszel arra is, hogy a tavaly a kutyád milyen színűt szart a Podmaniczky utca sarkán. Miért lényeges? Miért lényeges az, hogy emlékezzünk a szerelmi történeteink részleteire (például)? Kinek jó ez?
Merengünk magunk elé, újból felidézünk bájos vagy kellemes epizódokat, de az már nem az. Az csak a lenyomata valaminek, ebben már rég nincsen élet. Csak egy megsárgult vízió, egy ködös ábránd, egy magányos utazás egy rég letiltott senki földjén, ólomízű falakkal kibélelt katakomba, az újabb érzelmi ingerekre totálisan levédett atombiztos menedékhely.
Ez a múlt? Ez a nosztalgia? Ez a jelentől való szabadulás?

Néhány napja szórták mint magvakat a madaraknak a Dunán a chilei ópuszt, az Alberto Fuguet által forgatott Se arrienda (magyar cím Zuhanás) c. alkotást. Ebben is egy fiatal fickó örlődik, polgári nevén Gastón Fernandéz, aki Santiagoba visszatérve nem találja a helyét. A régi szerelem még egy kis ideig felmelegítve, de aztán az sem sokat segít a továbbiakban, szétmállik minden e körül az egyén körül. Lassan és szívósan, ahogyan az élet szereti.
Egy keret-film is szolgál a nagyfilmben, azaz pontosabban egy betétfilm van elrejtve mintegy mementónak. Fekete-fehér ez a betét. (Ami talán egyik olvasata lenne a filmnek.) Egy olyan város - ami szintén a santiagoi életről szól - ahol az emberek elvesztődnek saját életükben. Nincsenek kiutak.
Majd egy újabb szerelembe botlik.
Cordelia után - aki elmerül az újabb pasasával, a kozmopolitának látszó de valójában kiüresedett létformákat hordozó életmódban - Elisa következik.
Más karakter, más lehetséges perspektívák. Más ízű ekként az élet.

Mondanom sem kell, hogy gyönyörű képsorok váltakoznak. Remek kamerakezelés, megfelelően szürreális dialógusok. Mint az életben. Sok bizarr elemmel. Nem így lennénk mi is? Itt egy kis ízelítő.

Vidja

"Amikor Szókratész a méregpoharat kiitta, tagjai kihűltek, és a dermesztő halál szíve felé közeledett, még annyit mondott: Ne felejtsetek el kakast áldozni Aszklépiosznak.
E hely értelmére vonatkozólag régebbi kommentár fölött nem rendelkezünk; az újabbak pedig nem nagyon értik. Megpróbálkoznak azzal a magyarázattal, hogy Aszklépiosznak a meggyógyult betegek szoktak áldozni, és Szókratész halála pillanatában arra céloz: az élet nagy betegségéből gyógyult meg. Ez a megfejtés persze nem egyéb, mint Schopenhauerrel megfoltozott Szókratész.
A kakas, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni: az éberség. Ez a kakas az, amely a templomok tornyán forog. Ez a szélkakas a házak tetején és a nemesi címerekben. Még mielőtt a kakas megszólal, szól az Evangélium, háromszor fogsz elárulni engem. Értelme: mielőtt a lét teljességére felébredsz és egész valóságában megérted, hogy mi az, ami veled történik, nem teszel mást, mint permanens árulást követsz el Isten és önmagad ellen.
Az Olajfák hegyén, amikor az Úr imádkozni vonult, így szólt: "Virrasszatok és imádkozzatok". S mikor visszatért, a tanítványok aludtak.
Iránban a kakas neve Paroderes, és ő hozza az embereknek "a kötelességek buzgó teljesítését". Amikor reggel megszólal, az Aveszta szerint azt jelenti: "Keljetek fel és imádkozzatok, mert eljön Busjaszta, az álmosság démona, aki azzal hiteget: - Csak aludj, ember, aludj, a te időd még nem érkezett el".
Éberség nem annyi, mint ébrenlét. Nem annyi, mint az érzékeket tevékenységben tartani, látni, nézni, cselekedni, mozogni, tudatosnak lenni, tudni. Az ébrenlét sem egyéb, mint az alvás egy neme: az érzéki világban levő alvás. És az a kakas, amelyre Szókratész céloz és amelyről az Evangélium beszél, és Paroderes, az az éberség, amely éppen az érzékek világából való felébredésre hív. Az az éberség ez, amely látja és tudja, hogy az érzéki világ is álomkép. Szókratész, amikor a méreg szívéhez közeledik, ebből az álomból ébred fel. Ezért kell Aszklépiosznak kakast áldozni hálából, hogy - felébredt. Szókratész azért kérte, hogy nevében kakast áldozzanak, mert az egyetlen dolog, amit magával akart vinni, az, ami a lét minden állapotában és minden lehető világban, itt az anyagban, ott a szellemben, amott az istenek között és azokon túl az örök megváltozhatatlanban, az egyetlen fontos: ez a kakas ébersége. Ezért van a templomok tornyán kakas. És aki, mint a tanítványok az Olajfák hegyén, alszik, az nemcsak álmos. Az nem is tud semmit és nem is lát semmit. Az vak és tudatlan; mert tudás-látás-éberség összefügg úgy, hogy az éberség minden látás és tudás feltétele. Aki pedig vak és tudatlan, az bizonytalan és ingatag és gyáva és áruló. Háromszor fogsz elárulni engem.
Aki vak és tudatlan és kába, és akit az álmosság démona megtéveszt, azt hiszi, hogy az ő ideje még nem érkezett el, egész életét átalussza érzékeinek és képzeletének álomképei között. A földi életnek végzetes lehetősége, hogy az ember benne tökéletesen elalszik. Ha nem lenne kakas, mindenki aludna.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. - Természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében."

in: Hamvas Béla - Scientia Sacra

Kötelezettségeink ideáját vesd el kartárs

Majdnem egész életünket az az imperatívusz hajtja, mely fennkölten hirdeti, hogy majd minden földlakónak kötelezettségei vannak. Ezt jórészt jogi alkalmazások stabilizálják, legyen az alkotmánynak nevezendő, vagy büntetőtörvénykönyvnek (mely inkább a szankciókat, no meg az ezeknek okát jelző ún. eltéréseket foglalja egységesebb tömbbe) vagy bármi ami látszólag a társadalmi harmóniát meghatározza. Ettől még belsejéből, a legmélyebb társadalmi bugyrakból rohadhat az egész korpusz, és ennek jól meghatározott paraméterei vannak személyes véleményem szerint.
Ha valaki mint egyén nem látja be, hogy őneki feladatai vannak, akkor bizony ezeknek kötelezettségeket írnak elő. Az állambácsi, legyen az bárki, már az életének a kezdetein: óvónő, osztályfőnöke, hadnagya a katonaságban, egyetemi docensek hada, a bürokratikus rendszer kisebb és nagyobb pártkatonái. Az elmúlt rendszerben ehhez még a derék pártunk és államunk csatlós pártfunkcionáriusai is hozzájárultak.
Akik aztán az idők során kényelmes pozíciókba kerültek, nem egyszer előnyös üzleteket pártfogoltak, netán önmaguknak rendezték be a megfelelő konfigurációt, hogy nagyot lehessen szakítani egy akármilyen "gazdaságinak" álcázott húzással.
Igen, HÚZÁSSAL.
Ebben a gyönyörű és kreatív országban majd mindent lehet!
A Becali ügyet évek óta sürgetik és még sehol sincsen, a stagnálása valami elképesztő!
És ehhez hasonlóval tele van a napi sajtó. Eszem ágában sincsen, hogy most még hozzátegyek valamit a végtelennek tűnő listához, hiszen majdnem mindegy az egész gesztus. Sokszor már nem hiszem, hogy valamit még lehetne tenni a lajstromban, mert egyszerűen az érdek hiányzik a kiegyensúlyozott élethez.
Igen az érdek, aminek oly rossz csengése van némelyünk fülében.
De ez a fajta érdek is elenyészni látszik.
Az emberi létrontás már teljesen maga alá temet majd mindent.

A kötelesség fals eidosza
Nem azért fals mert valójában nem jelent már semmit, hanem azért mert sokat hangoztatták (lásd a bolsevik rendszerek pszeudo-morális agóniáját, a "párthűség mítoszát", no meg a keresztény intézmények, főleg a katolikus egyház kanonizált hűségvonulatait, amelyeknek a megtorlásai az inkvizíció démoni iparágában csúcsosodtak ki). És emiatt egy olyan mozgató paraméter mint a kötelesség (melynek a szimpatikusabb formái a "betyárbecsület" kategóriájában jelölődnek az általánosan vett folklór-gondolkodásban, azaz a laikus eszmerendszerben) válságát éli.
Nem is lehet másként.
Egyáltalán hogyan is gondolhattunk ilyesmire a történelem valamilyen optimistábbnak nevezhető korszakában? Azok az epochéval kapcsolatos ideák, amelyek valamilyen történelmi helyzetet leírnak jogosan írhatók le konkrét tényáradattal, és egyáltalán megfognak valamit egy letűnt kor mélységeiből? (Gondolok itt elsősorban E.Husserl epoché fogalmára.)

Város mely a múltját idézi (ex nihil politicum)

Kiruccanásunk a Segesvári Középkori Fesztiválra. Majdnem minden található mi szem, no meg szájnak ingere, főleg a bazárrendszer ami itt is megállja derekasan a helyét, de éppen emiatt szuggerálja hitelesen a középkori hangulatot. Tolongás miegymás, ilyennek kell ennek lenni! (A pénztárcámat egy jó ideig a táskámban hagytam, pedig folyton ott volt a kontroll, hogy bármikor meglovasíthatják, habár egyelőre csak két üres bankkártya található ebben, azzal sem lehet eljutni Partiumon túlra.) Gyönyörűek errefelé is a lányok, mondanom sem kell, hogy a román szépségekben van valami ami megfoghatatlan, és ha genetikailag nézem a jelenséget, akkor azt kell állítanom, hogy valamilyen mediterrán gyökereket is felfedezhetünk illetve nyomokban a Közel-Kelet leheletfinom hatása is jelentkezik ennek a népnek a nemzeti genealógiájában ("társnemzetünknek" - lásd a szoft erdélyi magyar újságírást, merre Caragiale joggal mondhatta, hogy a "limbaj de lemn" használói és ügetői). Az Árpád Sálasok (copyright by Joe G.) erre nagyon ugranak...hiszen előszeretettel táplálnak ezzel a választmányi néppel szemben valamilyen heves és megnevezhetetlen ellenszenvet. Ezt a kérdést sokszor úgy intézem el magamban, hogy minden népnek megvan a maga söpredéke és alja, no meg a neves személyiségei és egyéniségei. Ezzel ez a kérdés részemről lezártnak nyilvánítattik! Q.E.D.

Valami bűzlik már megint

Úgy is adódhat sokszor, hogy valami az utolsó perceit járja. Transzformáció ezerszer és mindörökké, ami már-már rögeszmémmé vált. Vlad Mugurnak a Hamletje utolsó adaptációja volt munkásságának, utána eltávozott a sor(s)ainkból.
Életemben ekkora színielőadást nem láttam azóta sem! (Ekkor még 2001-et írtunk.)
Pedig egy sereg előadáson részt vettem életemben, teszem azt Pintér Béla színháza sem semmi, ahol is a jovialitás úgy dől ki ezekből az előadásokból mint a Hrabal-novellákban a sör.
De ami az élet keresztmetszetének számít az én szemléletemben, színielőadásban gondolkodva még mindig, az a Mugur-féle Hamlet. Ezt egyszerűen nem überelte senki sem eddig.
Ennek az előadásnak az erénye - a sokszor elkoptatott észrevétel, belátom - , hogy nem tudni Hamlet őrült volt-e vagy sem. De itt tényleg működött. A Sorin Leoveanu által alakított Hamlet maga a mennyország és pokol közötti nyughatatlan zarándok archétípusát hozta, és a Bogdán Zsolt által megelevenített Claudius is teljes mértékben állta a helyét. (Van amire büszkék lehetünk még mindig.)
A Helmut Stürmer által vázolt díszlet még mindig él bennem, és az átalakulás fájdalmas időszakát szimbolizáló "perioada de tranzitie", a talk-show típusú műsorok untig ismételt és emiatt elcsépelt szószerkezetét támasztja alá, ahol a dániai politikai és társadalmi táj remekül utal az itthoni viszonyokra: a színpadon építőtelepi állványzat díszeleg, amelyen zajlott az egész előadás. Igen, építkeztünk és ma is ezt tesszük! (Még mindig átalakulunk, valaki mondta-e már, hogy révbe értünk volna?)
Olvasom a neten - sokszor visszatér a téma, mert nem tudni ki nyúlja le a nagyobb pénzeket - , de már Mircea Badea is az Antena 3 adóján letolja ezt a színházat ami ebben az országban működik: "tară de autostrăzi".
Igen, száguldunk!

(...)

Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.

in. Hegyi beszéd, Máté Evangyélioma 6.34.

Roadrunner a végén rátrafál!

A receszió begyűrűzik a Coyote világába is. Munkanélküliség és egyéb toposzok. Miből fogunk megélni? (A végén a slusszpoén mindent megér.)

Eső esik tömbökben

A nyári záporoknak megvan a sajátos értelmük, a líraisaág vetületei jelennek meg ebben a jelenségben, bizonyos kafkai magány és mégsem, sokkal inkább a szervesség tisztelete, az olyan szervességé ami az élővilágot a leginkább jellemzi. És ezt nevezhetnénk a körforgás tanának.
Archaikus felfedezés természetesen, már régen felismerték a ciklikusság jellegzetességeit. A metamorfózis, azaz az állandó változás egy adott aspektusában tömbökbe szerveződik, mintegy megismétli magát, de sosem ugyanabban a formában. Ha mai szóhasználattal próbálunk élni, akkor azt mondjuk, hogy ez a tömbszerűség modul, vagy epizódszerű.

Amikor felfedezték az ismétlődést az első emberek, akkor joggal próbálták egységes tudásba szervezni mindazt az ismeretanyagot amivel éppen rendelkeztek. A tudományágazatok szerteágazásának és specifikus tudásanyagának éppen ez a lényege. (Lásd Karl Popper tudományfilozófiáját.) Az empirikus anyagnak - vagyis folklór megközelítésben a tényanyagnak - szerveződni kellett, és emiatt törvényeket állapítanak meg a korai megfigyelők. A megfigyelőből idővel válik tudóssá, amikor valójában a "tudatosság" is vezérli a kutató szellemet, illetve a "tudati megismerés" is fontossá válik.

A tudatunk regisztrál, megfigyeli mindazt ami az érdeklődési köréhez hozzátartozik. Ez nem olyan egyszerű vizsgálati állapot, hiszen az 'érdekeltség' sokparaméteres indikátor. Jelezheti azt, hogy az érdeklődés szociálisan kondicionált (honnan származik az egyén, milyen ismeretanyaggal találkozik az élete során, milyen szociális interakciói vannak más egyénekkel, emezek milyen tudásanyagot továbbítanak, milyen mémeket - lásd Dawkins mém meghatározását), akár intelligenciafüggő is lehet, ugyanakkor a 'termelési aktivitások' miatti időhiány is belejátszhat a folyamatba (ez már egy kissé szakszervezeti kérdés lenne).

Droidizmus

A beszélő szerszám fogalma már régebben elgondolkodtatott, az elején kissé kétségbeejtett majd pedig időnként vissza-visszatért a gondolkodási műveleteimbe. Vannak akik egyből kígyót-békát dobnak azokra akik ezt a problémát feleleveníteni látszanak, mintha valamilyen mételyt kezdenének emezek belekeverni a nyugvó életbe. De hát kulturálisan kondicionált az ún.társadalom is, nemcsak abban a megközelítésben, hogy minden kultúrkörnek megvannak a maga paradigmái, hanem abban az értelemben is, hogy megvannak a saját különbejáratú démonjai is. És ez már nem annyira vicces.

Hiszen mit kell értenünk ezalatt, hogy különbejáratú démonok?
Például ez a beste modernitás már beleveti magát abba a csenevész tudásba, ami lerohanja az elménket a képernyő felszínéről is. Minek kelljen valami más? Minek kelendő az alternatíva? Nem hiszem, hogy annyira naiv lennék, ha ezt feltételezném az átlag halandóról, hogy ezeket a kérdéseket felteszi magának, ha egyáltalán felteszi. Mert lehet, hogy a vegetációjának közepette még ezt sem próbálja feldolgozni, hogy egyáltalán azt megkeresse: a kérdéseket a cortex termeli ki? Vagy a neocortex? De akkor már neoliberalizmus? Vagy netán neoavantgárd?
Hopsz!
Itt már túl elszálltam érzem, ez már túl kemény dió annak, akinek Reiffeisen számlája van aktívban és a napi ülepnyalogatás különleges és érdekfeszítő aktivitásának kell szentelje azt a kicsiny életét. Vagy a többi bankfióknak a bankszektor egyre terjengősebb, de annál inkább valamilyen démoni erővel átitatott világának.
Mert akinek van hitele, az ember!
Na igen, de kinél?
Nálam az az ember, akinek nálam van hitele (főleg emberi aspektusban), nem a nem tudom, hogy milyen "x vagy y banknál".
Szóval a beszélő szerszám kérem szépen! Ez a mai ember, és aki nem tudná ez a görög demokráciának a terméke - ez is - , és azokat a rabszolgákat jelölte, akik valójában termeltek. Nem volt szavazati joguk, de az is igaz, hogy nem ők mentek a háborúba. Ez a Szokrátészek, az Alkibiádészek, a Szophoklészek, az Arisztotelészek előjoga volt. És ki akkor a beszélő szerszám?
A beszélő szerszám a mai modernkori - és akár szci-fi stílusjegyeiből átvett - fordulattal élve: a droid.
Igen: A DROID.
Ez szerintem politikailag is teljesen korrekt, hiszen nem is arról van szó, hogy egy külön rasszt termelne ki a gondolkodó (netán szabadelvű) szubjektum. Nem.
Arról van szó, hogy van egy rendszer - egyre inkább átszervezett és egyre jobban megszervezett struktúrákkal - , és azon belül ott van egy rakás szerencsétlen, aki lohol naphosszat, reggeltől estig, azt sem tudja sokszor minek a jegyében cselekszi ezt, avagy mi ennek az egész drámának az értelme, de látja, hogy sokan futnak mellette: emiatt ennyien nem tévedhetnek, gondolja ő is, eme hosszútávfutói magányában.
De bizony nagyon is tévedhet(nek).

iszonyatosan

Amikor lekászálódtam a vonatról a Keletiben, már nekem feküdt a pesti meleg, simogatta enyhén a borostáim szegélyét, néztem és bámultam merre lenne az első célpontom, persze tele utazókkal, ki erre ki arra, valamilyen irányt látszólag mindenki választott magának, még az is aki a lelke mélyén már évszázadokkal ezelőtt eltévedt, persze én nem ebben voltam, nekem megvolt a jól kiérdemelt célpontom, és majd kitűnik, hogy miért kiérdemelt célpont lesz ez, mert nem akartam semmit sem az élettől, csak azt az esélyt, hogy tisztességesen lehessen játszani, valahogyan úgy, hogy a végén ne kelljen szégyenkeznie az embernek milyen stratégiákat alkalmazott, vagy mennyire kerül távol az Istentől egy ilyen helyzetben, ez persze nagyotmondásnak tűnhet főleg egy olyan ember esetében, aki nem is vallásos a szó szoros értelmében, de akinek lenne valamilyen Isten-képe, valamilyen tükörképe mert az Isten az ember lelkében él, legbelül valahol legmélyebben, nem mindenáron az arcára van felfestve, azért, hogy azt higgyék egyesek mennyire igazhívő, de egyelőre hagyjam az Istent, mert itt sokkal profánabb dolgok történtek, olyanok amelyek belevésődnek az ember emlékezetébe, visszatérve elmondhatom ahogyan szép komótosan kezdtem elhagyni a Keletit, látom, hogy felbombázott az egész terület, építik a metrót a népnek, a legújabbat, hiszen kell is ez mert a túlnépesedés nem bírja már, a modernitás mindenhova begyűrűzik mint ez a fene válság, amiből egyelőre nem evickélünk ki,

mert minek is ha egyeseknek nem is érdekük, de ezt is hagyjam, mert azokban a pillanatokban minden az eszemben volt, csak éppen a válság nem, örültem annak a ténynek, hogy újabb ingerkörnyezetbe kerülök, valami újabb díszleteltolás váltja fel az előző színt, és én az Ádám mint első ember megkeresem az Évámat, akinek a rejtekhelyét tudtam, de nem szerettem volna idő előtt megérkezni, idő előtt kijátszani a kártyáimat, hanem szépen megtervezni mint egy neves makedón sztratégosz a perzsiai hadjáratát, szépen kalkulálni, habár ez egy csúnya latin terminológia, de annál pontosabb, hiszen minden megmutatja az igazi arcát ha egy igazi nagyító alá helyezzük, és ilyen a nyelv is a saját nyelvünk világa, mindent megmutat ha helyesen figyelünk, persze most a latin terminológiát használtam, ettől nagyon nehéz szabadulni, na de ne legyek terjengős már megint, szóval ez a nyár hevessége már megint, hogy ilyenkor a lélek hatalmas magasságokba emelkedik, egy iszonyatosan tekervényes száguldás minden jelenlétünk, a hullámvasút jut ilyenkor bárkinek az eszébe, az elején lassan emelkedőben mintha semmi különleges nem történne a következőkben, de eljön a csúcspont az a mágikus csúcspont, amikor minden eldőlni látszik de valójában ugyanazon a vágányon haladunk, se jobbra se balra nem lehet eliszkolni vagy menekülni, csak a megteremtett sors az amin továbbindulhatunk, az a fene determinizmus, ami majdnem mindent átölel, és amivel valószínűleg Heisenberg nem értett volna egyet hiszen akkor a nevéhez fűződő határozatlansági állandó értelmét veszítené, na tehát a csúcspont az olyan mint az orgazmusnak a legteljesebb pillanata, hogy mindenki állandósítaná ha tehetné, de nem lehet mert az élet sokkal bonyolultabb és szövődményesebb mint azt gondolnánk, és a folytonos átalakulás kényszere hajtja teljesen értelmetlenül, de olykor felvillan némi értelem és ebbe kapaszkodik bele boldog és boldogtalan, ebbe a pillanatnyi értelembe, ebbe az illúzióba ami a csúcspont illúziója, de már nem is tehet semmit mert a hullámvasút, az élet hullámvasútja tovább zuhan vele, valamilyen nem várt és képtelen mélységekbe, hogy aztán ott is elérvén a mélypontot egy hirtelen lendítéssel felfelé emelkedjen az egész szerkezet, nos ilyennek látja az ember időnként az életet, amikor a sok szoknya kissé elpárolog az elméjéből és kezd kissé tisztábban látni, illetve ezt képzeli bele a saját forgatókönyvébe...

Probably me

Erre a dalra azt hiszem, hogy kiugranék egy ejtőernyővel a Nagy Semmibe. Talán még ejtőernyőre sem lenne szükség.

Az utazó morcossága

Utazó szindrómám van már egy jó ideje és igyekszem nem panaszkodni ebben az esetben, sőt ellenkezőleg ha azt állítanám, hogy olyan emberi szituációkba kerülök, amelyeket egy normál halandó nemigen élhet meg, akkor kevesen lesznek azok akik ezt elhiszik. De így van.
Még akkor is ha ez soknak - sokunknak - nem tetszik.
Azzal, hogy már egy jó ideje kimozdítottam magam a szokványos keretből, a megszokott posványból, ami lehet nem is annyira rossz egyeseknek, sőt langyosan értelmes és értelemszerű.
Ebből egy adott pillanatban kilép az ember.
Az utazó.

Ha mindig ugyanabban vagy, akkor előbb utóbb a világra mutatsz, hogy az mennyire kegyetlen és mennyire gonosz, és mennyire letarolja a személyiségedet.
Igen, sok az áldozat ezen a világon, mert nem szeretnek változtatni.
Nem szeretnek elindulni.
Jobb a langyosban ellenni, és végeérhetetlen szócséplésekbe bocsátkozni azt illetően, hogy a rendszer mennyire emberellenes.
Ezt már régen tudtuk, hogy emberellenes.
Én is ismételjek meg az amolyan Orwell vagy netán Huxley nyomán keletkező gondolatokat, amelyek a sikertelen életünknek a mutatóit szolgáltatják az ülepünk alá folyton?
Akkor meg minek ismételjük folyton, ha már nálunk sokkal okosabbak elmondták, leírták, nemegyszer meg filmet is csináltak emezekből?

Az öröm kellene harsogjon majd minden pillanatban, én ezt nem egyszer hangsúlyoztam bizalmas körökben. A zorbászi észjárás és érzelemvilág kellene domináljon.
De nem ezt tesszük.
A folytonos magyarra kaliberezett panaszkodásban élünk majd minden nap, és ezért ki tehet elsősorban?
Csakis mi magunk.